KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A planetáris kommunikáció

Hajdú János

 

Az alább következő dolgozat első néhány bekezdését követően a kívánatosnál többen kérdezhetnék meg, hogy a szerkesztő és a szerző vajon miért éppen ennek a lapnak a hasábjain traktálja őket mondanivalójával. Végül is a film világa évtizedek óta nagyon is pontosan körülhatárolható diszciplína, viszont a szöveges és a képi információk, adatok, vélemények és szintézisek nemzeti határokat átlépő áramoltatása, illetve ugyanezek tárolása és reprodukálása, valamint további specifikus felhasználása más is, meg több is. Tehát mielőtt rátérnénk érdemi mondanivalónkra, szeretnénk néhány legitimációs kapaszkodót is igénybe venni.

Abból indulunk ki, hogy a film és vele együtt a mozi századunk első negyedében nemcsak azért hozta ki teljesen a sodrukból a legnagyobb szellemeket, köztük Lenint, mert a művészeteknek ez a korábban soha még megközelítőleg sem volt médiuma roppant fegyverhez juttatta őket az éppen aktuális politikai programjuk megvalósításának szolgálatában. Mint ahogy – meggyőződésünk szerint – „a szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő a kommunizmussal” formula nem csupán a maga fogalmi konkrétsága okán ragadja meg mindmáig minden vállalkozó szellemű (s eközben bármilyen világnézetű!) ember fantáziáját.

Az idézett jelszó nem attól maradt korszakot definiáló, mert szó szerint beteljesült, vagy még bekövetkezhetne. Hanem sokkal inkább azért, mert képbe tudta tömöáteni azt a roppant absztrakciót, mely úgy hangzik, hogy a termelési viszonyok meghatározó erővel befolyásolják a termelőerők fejlődését, s e fejlődés nyomán a társadalom minőségi változások jegyeit mutatja majd. A mozgókép, mint médium, információhordozó és összegző képessége révén milliók számára tette lehetővé akár a konkrét, materiális élettények, akár a művészi valóságtükrözés átélését, s ezzel voltaképp teljesen új dimenziót nyitott a fogalmi gondolkodáshoz is. Felfogásunk szerint maga a film csak egyik kezdeti, mint képi információhordozó legfeljebb átmeneti médiuma, korszak eleji technikai lehetősége a globális kommunikációnak.

 

 

A tények és előzményeik

 

A technikai fejlődés úgy hozta, hogy a televíziózás mint a képi információgyűjtés és tömeges felhasználás eszköze voltaképp a filmgyártás és a mozibéli felhasználás modelljére alakult ki és fejlődött mai színvonalára. Olyannyira, hogy a közelmúltig a képrögzítés elsődleges eszköze a tévében is a film volt, s csak a végterméket alakították át elektronikus jelekké, hogy azután vezeték nélküli továbbítási eljárással, részben pedig kábelen juttassák el a fogyasztóhoz. Napjainkig az jellemezte ezt a „hordozó eszközt”, hogy a képernyőn át felkínált információk köre az országok túlnyomó többségében korlátozottabb volt bármilyen más tömegkommunikációs médiuménál. Politikai vagy üzleti jellegű vállalkozásban jöttek létre az adók, amelyek a nemzeti nyelvek szabta határok között vagy a választék lehetősége nélkül, vagy csupán minimális választási lehetőség mellett kínáltak műsort.

Az élmény mindazonáltal olyan varázslatosnak bizonyult, hogy az emberek viszonylag hosszú időn keresztül sehol a világon nem vették észre a ma általánosnak mondható televíziózásnak azt a legalapvetőbb és félelmetes mértékben manipulatív jellemzőjét, hogy miközben a szó szoros értelmében értelmi és érzelmi intimszférájuk határáig hozza el a glóbusz releváns és irreleváns történéseit (amelyeknek csupán egy töredéke minősül utólag akár materiális, akár művészi értelemben eseménynek...), választási és döntési lehetőségeiket az érdekeiket objektíve szolgáló, netán a törekvéseiket szubjektíve kielégítő informálódásra viszont minimalizálja. Különleges helyzetnek, vagy nevezzük néven: válságnak kell előállnia egy televízióval ellátott társadalomban ahhoz, hogy a műsor egésze által sugalmazott értékrendben kisebb vagy nagyobb rétegek oly mértékben kezdjenek kételkedni, hogy információs ellenpontot keressenek, amikor is a dolgok jelenlegi állása szerint általában más médium után is kell nyúlni. Arra még példát sem tudunk, hogy egy társadalom többsége teljesen hátat fordított volna az általa elérhető televízió-műsornak. Nézte, nézi akkor is, ha közben a sugalmazott értékrenddel szemben keres önigazolást.

Mindazonáltal a televíziózás az ellátott országokban létének már ebben az első fejlődési fázisában valószínűleg minőségileg fejlesztette tovább a társadalmak kollektív tudati jelenlétét, korábban elképzelhetetlen fokozatra váltotta a legszélesebb rétegek politikai reakciósebességét. (Tessék visszagondolni „a hálószobákba szállított” vietnami háború amerikai következményeire!) E sorok írójának gyanúja szerint a Lenin által már a mozi láttán feltételezett agitatív jellege semmi máséval nem is mérhető, hiszen az egyidejűség milliós nagyságrendben hat, méghozzá olyan rövid időn belül, hogy a hatás emocionális része is csak minimálisan kopik meg.

A társadalmak információ-háztartásának a határai – amint erre a Valóság 82/12. számában Szecskő Tamás Jegyzetek az információ értékéről című kitűnő tanulmányában rámutat – az elmúlt egy-két évtizedben rohamosan kitágultak a gazdaságilag fejlett világban, mert az anyagi termelés folyamatainak bővülő információtartalma... sorozatos információrobbanások állapotában tartja a világot. Ezt a tényt mi most arról az oldalról kívánjuk vizsgálat tárgyává tenni, hogy a jelzett folyamat az információáramlás és -felhasználás egy korábban sohasem volt integrációját hozza létre éppen napjainkban. Viharos gyorsasággal szűnnek meg az állapot- és a kompetenciahatárok a hagyományos információforrások, azok továbbítói, illetve a felhasználók között.

Mint ismeretes, a legfejlettebb országok némelyikében, tehát olyan társadalmakban, ahol a bruttó nemzeti termék igen nagy hányada máris olyan tevékenységi ágakból származik, amelyek az információ előállításával, feldolgozásával, továbbításával, tárolásával vagy a mindehhez szükséges infrastruktúra megteremtésével foglalkoznak, néhány éven belül az állampolgári terminal nemcsak beérkező képi-, szöveg- és egyezményes jelinformációk programozható választékának lesz a vevőkészüléke, hanem az állampolgár e készüléken kezdeményezi és bonyolítja létfenntartási teendőinek hosszú időn át állandóan bővülő körét, továbbá – bizonyos, ma még minden részletében nem áttekinthető mértékben – a társadalmi munkamegosztásból is ezen az információs hálózaton keresztül veszi ki a részét. (Már ma is lehetséges tisztán technikailag, hogy valaki a lakására kapjon adatprogramot, melyet saját integrált komputerén dolgoz fel technológiai utasítássá, ezt visszatáplálva pedig olyan robotot üzemeltet, mely terméket bocsát ki. Az egyes részfolyamatok helyszínei tetszés szerinti távolságban lehetnek egymástól, ha kapcsolatuk minden szükséges paramétere állandó és biztos.)

Szándékosan közelítünk a XXI. századi vízió felől a nyolcvanas évek realitásai felé. Felkészülni ugyanis rövid távra és defenzív szellemben nem érdemes. Tudniillik nem is lehet. Konkrétan: az egyik legközelebb esedékes, már a realizálás stádiumában levő „robbanás” az úgynevezett közvetlen televíziós műsorszórás, illetve vételi lehetőség lesz. Ez műhold segítségével történik. Európában a realizálás alatt levő programok közül említhetjük akár a német nyelvterületnek szánt műsort, akár az olaszok „latin” adását. Később pedig a skandinávon és a különböző szláv vállalkozásokon át a valamilyen formában nyilván Európát is elérő amerikai műsorszórásig a lényeg minden esetben az, hogy történetesen Magyarország e tekintetben is „a népek országútján” terül el. Még a kezdeti időkre sem érdemes olyan intézkedési tervekben gondolkodni, amelyek aszerint osztályozzák cseppnyi országunk területi körzeteit, hogy hol kell a vételhez nagyközösségi antenna, hol érdemes egyéni parabolaantennát invesztálni stb., stb. Egyrészt minden feltételezés tiszavirág életű, mert bizonyosra vehető, hogy a kezdeményezők technológiája még jó darabig megelőzi a reagálókét. Másrészt az is feltételezendő, hogy a netán korlátozó jellegű reagálástípusra olyan értelemben is agresszív technológiával válaszol az (ideológiai ellenfélnek minősülő) műsorsugárzó, hogy árban megy le a gyakorlatilag mindenki által elérhető vételt biztosító tömegcikkre. (Ami már csak azért sem lesz túlságosan nehéz, mert a harmadik világ nagy része amúgy is csak közvetlen vétel biztosításával integrálható a globális tévépiacba, tehát az ottani fizetőképes kereslet messzemenően stratégiameghatározó lesz.)

 

 

Kezdeményezni, de legalább reagálni

 

Van-e minderre releváns válaszlehetőség? Releváns abban az értelemben is, hogy éppen a következő néhány évben nemzetgazdasági okból a központi tévéműsor-gyártásban és -sugárzásban egészen biztosan nem fogunk felzárkózni, magyarán: a Szabadság térről 1995-ben sem leszünk képesek minden vonatkozásban versenyképes „nagyprodukciókat” szembeállítani a „kozmikus kihívással”. Nos, a technológia nem csak a versenytársaknak dolgozik! Az Egyesült Államok és példájára még sok országa a világnak már akkor teljes lendülettel belevetette magát a regionális műsorsugárzásba, amikor pedig a technológia ennek sokkal kevésbé kedvezett, mint manapság. Az Egyesült Államokban a három össz-szövetségi hálózat sohasem tudta monopolizálni a piacot. Sok száz városi és körzeti adó minden vonatkozásban biztosan áll a lábán, mert elemi és elsődleges szükségletet elégít ki: a közvetlen környezet információit áramoltatja, s leginkább húsbavágó, egzisztenciális témákban kezdeményez vitát – „rólunk szól önmagunknak”, ahogy e sorok írójának néhány évvel ezelőtt a helyszínen elmagyarázták.

Az amerikai polgári demokrácia tájékoztatáspolitikai normái, az egész politikai érdekrendszer ezt kezdettől fogva indukálták. Ez azonban nem annak a társadalmi rendszernek a történelmi privilégiuma! A szocialista önigazgatás (a fogalomnak nem konkrét, jugoszláv értelmezésében, hanem eredeti, marxi teljességében) ennek a technika kínálta (kínálta? – parancsolta!) lehetőségnek a legtisztább kultúrája lehet. Természetesen mélyreható szemléletváltozást tételezve fel! Ez utóbbit pedig hadd közelítsük meg a legföldhözragadtabban pragmatikus módon: Mi a nagyobb kockázat: egy kisvárosi zárthálózatban elhangzó – ne adj isten – ellenzékieskedő kommentár, avagy a tág pupillákkal bámult tengerentúli show, amelyben ugyan egy hang politika sincs (jobbik esetben!), ám maga a tökéletes manipuláció, hiszen a világ mai anyagi realitásai megengedik a konzumőrület átplántálását éppúgy, mint a biztosabb, a szebb jövő sugalmazását ama tárgyi világ közvetítésével, melynek annál jobban dől be az átlag kelet-európai, minél kevesebbet tud a nyugati világ totális valóságáról.

A habozás immár évek óta tart, esélyeink a kezdeményező fellépésre fejlesztési okokból máris minimálisra zsugorodtak, időben reagálni talán még lehetne. Ha a szemléletváltozást gyors döntés is követné és persze ösztönzés.

Vessünk egy pillantást a másik nagy kihívásra, a videokazettára. Noha teljes függőségünk a keményvalutáért értékesítő piactól lassítja a folyamatot, a mozgás a videoszakmában mégis megkezdődött. Úgy tűnik, mintha gazdálkodási rendünk viszonylagos képessége a rugalmasságra jótékonyan éreztetné a hatását.

Teljes dimenzióban persze akkor jelentkezik majd az individuális döntés lehetőségéből fakadó kulturális rizikó, ha licenc vagy saját fejlesztés révén a képmagnó-gyártás a szocialista világban is tömegiparrá válik. Késésünk látszólag előnyös, mert időt enged a szükséges döntések meghozatalára. De csak látszólag, hiszen a kazettás televíziózás a közvetlen műsorvétel árnyékában nekünk lehetne előnyös. E sorok írója ebben a tekintetben erősen bízna az anyanyelv vonzerejében. De hát a feltételes mód ma az egyetlen reális közelítés. Mert beláthatatlanul messze vagyunk attól, hogy a nagy befektetéseket igénylő tudományos-fantasztikus szórakoztatásnak létrehozzuk – mondjuk – a KGST bázisát. Attól még messzebb vagyunk, hogy kialakítsuk a tömegfogyasztásra alkalmas – tehát kommersz, de mégsem ordenáré és nem is antihumánus – (netán szocialista értékeket is sugalmazó) show-nyelvet. Lehet, hogy ez Európában általában nehezebb, mint az Egyesült Államokban, mert túlságosan sok a tradicionális kultúrkör, illetve e körök között a határ, semhogy a francia és az orosz, a magyar és a román hérosz-ideált közös nevezőre lehetne hozni. Ám e téren már a moziban bebizonyosodott, hogy a szórakozási vágy legyőz sok előítéletet. Művészetfilozófiai képtelenségnek tűnik, hogy a western Taskentben is hat, meg Orléans is betódul rá, ám valami hasonlóan elementárisat mi ne tudnánk kitalálni. Mert a kazettázás rengeteg ilyen produkciót követel. A verseny mindenesetre nem a pornó és a szórakozás, hanem a kelendő és a csak nyögve emészthető szórakoztatás között dől el. Arról ehelyütt csak egyetlen jelző mondatot szeretnénk leírni, hogy az öntevékenységnek a videózás soha nem látott távlatot és tartalmat kölcsönöz, s bizonyos értelemben ez az eszköz maga a nürnbergi tölcsér.

 

 

Az információ hatalom és gazdagság

 

Kiinduló pontunkra térünk vissza, oda, hogy a globális kommunikáció távlataiban kell gondolkodnunk és döntésekre jutnunk. Az eddig elmondottakon túlmenően feltehetően érzékeltet valamit a világhelyzetből, ha jelezzük, hogy a politikai intézményrendszer síkján is a gyakorlott elképzelések és a cselekvés stádiumába jutott minden fejlett tőkés ország. Miért? A nyugatnémet Klaus W. Grewlich Transznacionális Információ- és Adatforgalom című tanulmányában (Aussenpolitik 83/1.) a követkenő tézisből indul ki: Az információs csatornák és kiváltképp az adatbankok feletti uralom hatalmat testesít meg és gazdasági előnyöket.

Odaát a gondolkodás és a cselekvés normatív szabályozója a téma minden aspektusában az, hogy az információs technológiák megváltoztatják a termelési folyamatokat. Továbbá: a multinacionális vállalatok előtt megnyílik a közvetlen konszernvezetés minden lehetősége. Most kerül igazán napirendre a termelés nemzetköziesítése. De – és az elemző ezt ugyanazzal a lélegzettel mondja ki – ha eközben az egyes leányvállalatok sorvadni kezdenek, akkor működési színhelyük országainak politikai reakcióival kell számolni.

Az Egyesült Államoknak Nyugat-Európával szemben is, már ma mintegy évtizednyi előnye van. A világméretű adatbankok fejlődése a tengeren túl vette kezdetét. Ennek nyomán nemcsak mi, tehát a szocialista országok beszélünk az egyoldalú információ- és adatáramoltatás globális veszélyéről, hanem – specifikus érdekprioritásainak magfelelően – Nyugat-Európa csakúgy, mint a harmadik világ nemzetei.

Ezekre a kihívásokra hosszú távon természetesen csak azok tudnak majd hatékony választ adni, akik versenyképességüket – komputernyelven szólva – mind a hardware, mind pedig a software tartományban megteremtik. Magyarán: a modern és nagyon összetett lehetőségeket kínáló médiumok tekintetében – mivel ezek már megvannak – most már alkalmazási döntésekkel kell az igazodást kezdenünk. De annak is tudatában kell lennünk, hogy végső soron a hegemóniáért folyó történelmi dimenziójú küzdelmet az információs iparban felmutatandó teljesítmények, illetve a társadalmi mozgások igazi lényegét kifejező, s ezzel a szükséges döntések feltételrendszerét biztosító információ- és adatforgalmazás döntik majd el.

Mindebben nem az az új, hogy térben és időben információk áramlanak, s gazdaságban, politikában, tudományban perdöntő, hogy adott pillanatban a legjobb döntéshez szükséges információmennyiségnek és információminőségnek az optimuma áll-e rendelkezésre. Az új minőséget az jelenti, hogy eszközoldalról nézve egyre gyorsuló ütemben minden korlát, minden fék megszűnik. Hagyományosan a legnyitottabb szemléletű, a legteljesebb mértékben információorientált döntéshozót is vagy időben, vagy térben korlátozta a kommunikáció objektív fejlettségi szintje. Most jutottunk abba a korba, amikor a „szolgáltatásorientált multiplex hálózatok” (integrated services digital network) korlátainkat csakis önmagunktól teszik függővé. Nem az objektív lehetőség, hanem a szándék, a felkészültség a mérték. Amikor erről beszélünk, erről gondolkodunk, akkor természetesen sohasem egyéni, még csak nem is csoportdöntések lehetősége áll az előtérben, hanem az össztársadalmi felkészülés a tét. Sőt: a legnagyobb hatalmakat leszámítva ország-csoportoknak kell információelméleti és információpolitikai filozófiájukat közös nevezőre hozni ahhoz, hogy képesek legyenek versenybe lépni, az információpiacot kínálatukkal és keresletükkel befolyásolni.

E sorok hozzáértő olvasóinak már régen szemet szúrt, hogy együtt tárgyaltuk a médiumok szolgáltató, illetve a termelőeszközök körébe tartotó csoportjait, sőt, fejtegetéseink a két eszközcsoport kölcsönhatásait feszegették, ami általáltan nem szokás. A modern információelmélet klasszikus országaiban erre nincs is szükség. Amint arról fentebb – más összefüggésben – már szó volt, az Egyesült Államokban (ehhez most hozzátehetjük: az angolszász kultúrkörben általában) a polgári demokratikus intézményrendszer, a tudatos különválasztása a három hatalmi szférának, tehát a törvényhozásnak, a végrehajtásnak és az igazságszolgáltatásnak, továbbá és korántsem mellékesen: a tőkés gazdálkodási rend piaci mechanizmusának az igényei, illetve kihatásai a hagyományos értelemben vett tömegkommunikációra, eleve információ-orientált kulturális magatartást alakítottak ki. (E tekintetben még alapos elemzést érdemel, hogy a II. világháborút követő restaurációs folyamatokban az angolszász tömegkommunikációs gyakorlat meghonosítása az NSZK-ban és Japánban milyen hatással volt az információs iparok kibontakozására.) A szocialista országokban – amint arra idézett tanulmányában Szecskő Tamás, noha csak jelzésszerűen, ám mégis nagyon indikatívan utal – más a történelmileg kialakult helyzet.

Nekünk meg kell tanulnunk – s a lehető legkisebb mértékig a saját kárunkon –, hogy csakis az információáramlás és -áramoltatás előmozdítása szolgálja a gazdasági és a politikai hatalom objektív érdekeit. Más szóval: a hagyományos tömegkommunikációban akkor is a csatornák bővítése az érdekünk, ha a médiumok integrálódása nem következett volna be. De bekövetkezett, s ennek következtében a képlet a következőképpen áll: egy gazdaságilag a sebezhetőségig nyitott társadalom (mert a magyar ilyen!) nem növeli, hanem csökkenti sebezhetőségét, ha az információáramlás tudatos felgyorsításával törekszik immunitásának erősítésére. Mi ennek a képletnek a próbája? Életünk sok más, már hosszú ideje létező és ható összetevőjén kívül az, hogy a műholdas műsorszórás csak az egyik vektora annak a globális kommunikációs rendszernek, amelynek a másik vektora a Magyar Tudományos Akadémia csatlakozása a nagy transznacionális adatbankokhoz, a Magyar Nemzeti Bank és a többi magyar pénzintézet szükségszerűen minél előbb maximálisan komputerizált kapcsolatrendszere a nemzetközi pénzvilággal stb., stb.

Hadd fejezzük be mi is azzal a gondolattal, amellyel idézett nyugatnémet szerzőnk zárta a maga tanulmányát: A transznacionális kommunikáció része az emberiség lépésének a spekulatív globalitásból az igazi felé. Ez a lépés korántsem csupán az öntörvényű technológiai haladásnak eredménye, hanem a tudatos politikai és kulturális fejlődésnek is. E folyamatnak a világ egységét és a békét kell szolgálnia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6768