KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Televízió, magánvallás nélkül

Bernáth László

 

Többnyire érdeklődéssel olvastam – korábban gyakran néztem a televízióban – Csepeli György megnyilatkozásait. Most viszont alig van olyan sora, gondolatmenete Kant a televíziót nézi című cikkének (Filmvilág, 1983/1.), amellyel egyet tudok érteni. S mert nem magánjellegű kérdésekről van szó, ezért kértem a lehetőséget, hogy írásával a Filmvilág hasábjain legalább a leglényegesebb kérdésekben vitatkozhassak.

Kezeljük a cikk első mondatával: „A nagy königsbergi bölcselő szerint az esztétikai élmény szükségképpen szubjektív, az enyém vagy a tied. Mióta a televízió lett a társadalom fő esztétikai élményszállítója, az ítélet alanya áttevődött a személyről a csoportra, az én-ről a mi-re.”

Az esztétikai élmény vitathatatlanul szubjektív. Ez tény. De a következő mondatban már az ítéletről esik szó. Sok más bölcselő – egyebek között a königsbergi honfitársai közül jó néhány – éppen arra figyelmeztetett, hogy a legszubjektívebb ítéleteinkben is milyen meghatározó szerepük van a társadalmi kondícióknak. Egyáltalán: az esztétikai szép, vagy legyünk pontosabbak: az esztétikum magában a tárgyban objektíve benne van. Ha nem így lenne, reménytelen volna minden ítéletalkotás az esztétikumról. Ami persze az élménnyel, a befogadás mozzanatával teljesedik ki, lesz egésszé, s válik annyira szubjektívvá, amennyire az egyén szubjektuma egyáltalán elválasztható – teoretikusan mindenesetre igen – a nembéli embertől.

De hát a magasröptű – esetleg kisiskolás – teoretizálás után (helyett) nézzük azt a valóságot, amelyről Csepeli Györgynek is két olyan prekoncepciója van, amit semmi sem igazol.

Az első prekoncepció így hangzik. „A tetszés egyéni döbbenetből, értelmiségi magánvallásból társadalmi méretű ítélkezéssé szélesedett.” Mikor is volt a tetszés „egyéni döbbenet”, „értelmiségi magánvallás”? A művészettörténet egyik-másik korszakában, egyik vagy másik művészeti ágában – esetleg. De miért lett volna a görög színház – s azóta egyfolytában a színházművészet – az egyéni döbbenet, az értelmiségi magánvallás színtere? Miért iktassam ki a zenetörténet több évezredes históriájából a közös zenehallgatás kollektív élményét? Miért felejtsem el az irodalomnak, a költészetnek olyan ősi pillanatait, amikor a befogadás egyáltalán nem volt olyan magányos aktus, mint a XIX. Vagy a XX. században? Mellesleg nem kevés mai költő, író, esztéta hisz abban, hogy az irodalom összekapcsolása az auditív hatásokkal hozhat megújulást a költői műfajok tömeges befogadásában. S mi az, hogy egyéni döbbenet? Egy felhőkarcoló 50. emeltén, garzonlakásának magányos csöndjében, teszem azt a Száz év magány olvasójának csak akkor van bármiféle élménye, s persze ennek nyomán ítélete a műről, ha az emberiség közös történetének, más emberek, más kultúrák ismeretének valamilyen közösségi vagyonával rendelkezik. E nyilvánvalóan társas kincs nélkül sehol semmi egyéni döbbenet és értelmiségi magánvallás.

(Azt már csak zárójelben kérdezem, a cikk második bekezdésének vitát nem ismerő határozottságú mondatai nyomán: vajon hol volt valaha is tapasztalható, milyen társadalmi közegben, milyen csodalények élményeiben „az esztétikai ítéletek megfontoláson (?!) alapuló magabiztossága... a hajdan oly metszően pontos tetszésítéleteket vázazó értékek” köre? Én ezt a magabiztosságon, megfontoláson alapuló érték-vázat még az azonos világnézetű esztéták körében sem mindig találom. Elég egyszerű oknál fogva: az új remekművek és az új társadalmak ugyanis mindig könnyedén fölborogatták az értékek magabiztos vázát.)

Persze, Csepeli György is érzi, mennyire arisztokratikus, antidemokratikus, hogy ne mondjam: antiesztétikus nézetekből indul ki okfejtésében. Éppen ezért meg is jegyzi: „Az esztétika demokratizálódásának ünnepei is lehetnének a tévéműsorokkal kapcsolatos szüntelen véleményhasonlítgatások, ha eszmecseréink során nemcsak tetszésünket, nemtetszésünket, hanem meggyőződéseinket, hiteinket, kiérlelt nézeteinket is nyíltan megmutatnánk”.

A cikk egésze, veleje azonban éppen arról szól, hogy az este látott tévéműsor kapcsán így-úgy összeszedett értékítéleteinkkel rohanunk a szomszédba, mert a véleményünket sürgősen a mindenkori csoportunkéhoz kívánjuk igazítani. Csak addig vagyunk biztosak a magunkéban, amíg más ellent nem mond. Márpedig véleményünkkel nem akarunk kilógni a sorból. Íme hát a tévé újabb társadalomellenes bűne: uniformizálja a véleményeket.

Ha Csepeli György okfejtésének kiinduló pontját teoretikusan volt nehéz elfogadni, álláspontjának ezt a részét minden tapasztalat, gyakorlati érzék, de az eddigi vizsgálatok is elutasítják.

Ki vitatná, hogy véleményének megfogalmazásában, szóbeli, pláne írásbeli kifejtésében a tévénézők több milliós tábora bizonytalan? Tudniillik ennek a hatalmas tömegnek csupán elenyésző hányada foglalkozik hivatásszerűen azzal, hogy legszemélyesebb érzéseit szóban vagy írásban, kisebb vagy nagyobb nyilvánosság előtt kifejtse. Innen a kifejezés bizonytalansága, amiből azonban egyáltalán nem következik, hogy emögött nincs valódi vélemény. Meggyőződésen, hiten – adott esetben önámító meggyőződésen és önpusztító hiten – alapuló vélemény. Csepeli György ugyan még a „kiérlelt nézeteket” is számon kéri, alighanem összetévesztve a világot a csodák birodalmával, ahol talán elképzelhető lenne, hogy mindenkinek mindenről „kiérlelt nézete” legyen. E világon – amíg össze nem dől – arra lehet csak számítani, hogy egyre szaporodik azok száma, akik nézetrendszerük néhány fontosabb elemét viszonylag ifjan „kiérlelik”. Körülbelül olyan ütemben, ahogyan az emberi megismerés halad a végtelen felé.

Ezzel szemben az egyszerű hétköznapi tapasztalat azt matatja, hogy az emberek szinte örömmel kapnak hajba azon, vajon Rózsa György, a Kapcsoltam riportere szeretnivalóan kedves fickó-e vagy elviselhetetlen bájgúnár. S én mindmáig a társadalmi konszenzus halvány nyomait se látom kibontakozni e kérdésben. (De mondhattam volna Vitray Tamást is, vagy a tévében föllépő Törőcsik Mari nevét.) S ahogy persze ezek a világrengetően fontos dolgok – fájdalom, Csepeli György minden elképzelése ellenére – változatlanul megosztják az ország közvéleményét, ugyanígy nem látom a vélemények ördögi egymáshoz csiszolódását olyan jelentéktelen kérdésekben sem, hogy például meggyőzően érzékelteti-e a Magyar Televízió a rakétatelepítés ügyében kialakult nyugat-európai hangulatot, elfogulatlanok -e a kommentátorok a palesztin kérdésben, vagy hogy jópofa kikapcsolódás-e az Egy úr az űrből című angol sorozat, vagy ordenáré marhaság, amit nem volna szabad vetíteni. Tévedés ne essék, ezek az ellentétes véleménypárok majd minden társadalmi rétegben, csoportban egyaránt megtalálhatók.

Egyszerűen nem igaz, hogy az emberek manapság Magyarországon azért beszélgetnek egymással a televízióról, mert szeretnék véleményüket gyorsan egymáshoz közelíteni. Tapasztalataim szerint az emberek imádnak vitatkozni – mint a példa mutatja, jómagam is –, és igazában jó lenne, ha a meggyőző érvektől legalább néha hagynánk magunkat befolyásolni. Vagy legalább türelemmel elviselni mások véleményét.

Ha nálunk különleges érdemei vannak a televíziónak, akkor azt tartom a legnagyobbnak, hogy ebben az országban, mióta Árpád apánk bevonult a Kárpát-medencébe, talán először van módja a közvéleménynek, hogy nyilvánosan, rendszeresen lásson és halljon a magáétól eltérő véleményeket, s hogy nap nap után a családjában, munkahelyén megtapasztalja: amit ő hisz, gondol, az nem feltétlen azonos mások, mindenki véleményével. (Mellesleg éppen ez a szembesülés teszi gyakran oly ingerlékennyé és türelmetlenné a nézőket, amint azt hónapról hónapra a tévéhez érkező levelek jó része kétségbeejtően dokumentálja; a televíziózás 25. évfordulója után is.)

S ha igazában van gyengéje a Magyar Televíziónak – persze, több is van –, akkor a legnagyobb máig az, hogy még mindig nem tudja a képernyőn eléggé reprezentálni: az adott kérdésben milyen eltérő vélemények lehetnek, s persze azt sem, hogy akinek valamely kérdésben nincs igaza, az nem feltétlenül becstelen, alávaló s nem is mindig ostoba ember.

Bár közelítenénk ahhoz a Csepeli által ijesztőnek rajzolt, általam ígéretesnek ítélt korhoz, amikor az emberek a tévé apropójából kialakított esztétikai, etikai, történeti, politikai és egyéb nézeteiket azért vinnék a munkahelyek, a közösségek beszédpiacára, hogy ott meghallgassák egymást, hogy legalább a számukra fontos kérdésekben megpróbáljanak egyetértésre jutni.

Boldogan odahagynám – ha lett volna valaha ilyenem – az értelmiségi magánvallás papjának reverendáját. Valahogy az az érzésem, hogy ez a nagyobb egyetértés még a művészeteknek is javukra válna. Csöppet sem bánnám, ha a mainál jóval nagyobb egyetértés – nyilván csak langyosnak titulálható – vizeiben ücsöröghetnénk, reverenda nélkül. Kant és minden bölcselő-isten engem úgy segéljen!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6771