KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A wilkói kisasszonyok

Bikácsy Gergely

 

„Wajda a Márványember és a Vasember között” – próbálhatnánk akár így, hangzatosán, kicsit pontatlanul, ám kevésbé az időrend, mint az életmű belső ritmusát, összefüggéseit szem előtt tartva, eképpen elhelyezni ezt a filmet Wajda pályáján. Valóban: 1979-ben, a Márványember után és közvetlenül az Érzéstelenítés nélkül előtt készült A wilkói kisasszonyok, két olyan film forgatása között, mely egészen más erényekkel, tulajdonságokkal – éles publicisztikai hevülettel, a mai lengyel társadalom válságát kíméletlen igényességgel vizsgálóelemző haragos rációval – aratott sikert, sőt gyakorolt az egész lengyel filmre döntő hatást, Wajda pályáját is módosítva.

Erről sem megfeledkezve még erősebben hat a nézőre A wilkói kisasszonyok békebeli bálja, búcsúzó, nosztalgikus, múltat, szétfoszló szerelmeket, a vissza nem térő ifjúságot idéző hangja. „De most megértette, hogy mindennek el kell merülnie az elmúlt évek mélységében, és már soha nem magyaráznak meg semmit” – döbben rá Wiktor, Iwaszkiewicz elbeszélésének az ifjúsága színhelyére hosszú évek után visszatérő hőse. Hamar fölismerünk itt egy hangot, hangulatot: a Nyírfaliget hangulatát. S nemcsak a két elbeszélést fűzi össze természetes belső rokonság, hanem a két filmet is, és nem csupán az irodalmi anyag rokonvonásai miatt.

Wajda filmjeinek egyik alapmotívuma a halál, a búcsú, a múlt emlékeinek idézése egy kiürült, prózaivá, szürkévé, gyávává, unalmassá, silányult világban – függetlenül attól, hogy Andrzejewski, Borowski vagy Iwaszkiewicz valamely művéből készít filmet, sőt a „klasszikus-kosztümös” Légió (Hamvak) is példa minderre, legalábbis néhány fő motívumában – holott Zeromski és a fenti írók szemlélete döntően különbözik. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy A wilkói kisasszonyok a „tegnapi” Wajda minden egyes filmjével ugyanolyan belső rokonságban van, mint a Nyírfaligettel; csupán azt, hogy ez a rokonság nem magyarázható egyesegyedül az irodalmi alaphanggal.

Elfojtott vágyak, eljátszott remények, halk gyávaságok, még észrevétlenebb kudarcok, a múló idő filmje A wilkói kisasszonyok. A Nyírfaliget zártabb volt és drámaibb: éles, mint egy tüdőbeteg sikolya. Emez dúsabb, pompázóbb, fegyelmezetebb, érettebb. Ott a görcsös bele-nemnyugvás, itt a halovány rezignáció tartja gúzsban a hősöket. Az Olbrychski-játszotta főhős, Wiktor menekülése a szerelem lehetősége és önmaga elől már olyan természetesen magától értetődő számára, hogy senkivel – se mással, se önmagával nem kell „drámaian” összecsapnia. A wilkói kisasszonyok egy magányos és elhanyagolt sír, emlékeiket és vágyaikat csak renyhén ápoló asszonyok, mindenbe beletörődő férfiak filmje. Epika és nem dráma; itt a halálnak már csak megbékítő emléke él. Ilyen kevéssé drámai anyaghoz valóban aligha nyúlt még Wajda. Kerényi Grácia (Filmvilág, 1981/7.) hívja fel a figyelmet arra, hogy Wajda még le is mondott az elbeszélés egyik látványos és súlyos motívumáról, a Wiktort kísértő háborús emlék felidézéséről. Feloldotta magában a történetben; a haldokló, vérben fekvő katona helyett inkább egy hajdani fiatal lány napfényben fürdő emlékképe kínozza hősét. S ez a békebeli emlék, mert oly távoli és szép, talán még fájdalmasabb.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6577