KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hentessegéd

Farkas András

 

A háború nemcsak a társadalom anyagi alapzatát, de szellemi szerkezeteit is elroncsolja. Kirobbantja a szilárdnak vélt értékrendek tartóoszlopait ; ezért a harcok után ha újjá épül is valahogy az ország, a megsebzett lelkek tájain még sokáig kísértenek a pusztulás, a széthullás démonai. A békeidők kezdetére szilánkokra tört tükör cserepeiben az ember csak furcsa, alattomos fénytörésben láthatja magát: hamisnak tűnik az igaz, hősnek az élősködő, bátornak a felelőtlen.

Ladislav Ballek, a hazánkban kevéssé ismert szlovák író ilyen alapszituációban mozgatja hőseit: a tegnap még partizánként harcoló, de krizantémlelkű, elképesztően naiv hentest, a hihetőn-túl ingatag feleségét, a fojtott, lappangó vágyakkal küszködő lányát, s mindenekelőtt a mészárossegédet, a zavaros vizek királyi halászát, a seftelés, feketézés, csencselés apostolát: a mindenkori áramlatok kihasználásának atyamesterét.

Ballek műve korántsem olyan reveláló erejű, mint Bohumil Hrabal Bambini di Praga, 1947 című könyve, mely elementáris erővel idézi föl s leplezi le a háború utáni napok cseh parazitáit – jóllehet egyes motívumaiban földereng a hrabali bölcs mosoly. Ezért aztán az első békeévek szlovák ügyeskedőinek kalandjait az olvasó – s a Zoro Záhon rendezte film láttán a néző – csak kívülről, hűvös distanciával képes végigkísérni. Még akkor is, ha a helyszín egy olyan felvidéki kisváros, melynek népességét a ki-, be- és visszatelepítések, kényszerű lakosságcserék, üldöztetések, menekülések és gyűlölködések kegyetlenül megtépázhatták.

Ennek a távolságtartó nézői magatartásnak oka lehet a magyar szinkron is, amelynek példátlan módon sikerült „eltüntetnie” a film egyik óvatosan kifejezésre juttatott, de mindenképp jelentős és fontos gondolati rétegét. Az eredeti filmszövegben ugyanis még váltakozott a volt magyar és az új szlovák mészárosmester félmagyar segédjének magyar beszéde a szlovákkal. A mozikban látható „verzióban” azonban mindenki magyarul (azaz szlovákul?) beszél. Zoro Záhon rendezése nem volt ennyire „nagyvonalú”, jóllehet jellemzi némi felületesség. Nem elbeszél, hanem csak leír ; mutat, de nem indokol; a hősök belső feszültségeiből, akár egy tönkrement voltmérő, semmit se jelez, a mester csak mint egy ütődött henteskísértet bolyong a véres féldisznók s a vértelen dilemmák közt, minden halad a maga didaktikus útján a teljes összeomlás felé. Mindezek ellenére a film mégsem érdektelen: a meghívott főszereplő, Koncz Gábor ugyanis képes elhitetni a segéd „prostitutív” személyiségét, s valamelyest hitelt tud adni a Pécsi Ildikó alakította falusi hentesfeleség villámgyors kisvárosi elkurvulásának, a szerzésbe tébolyult anya és lánya hisztériájának, a szlovák „késő-dzsentrik” sírva vigadó haláltáncának, a szemétdomb kurta-furcsa ideológiájának is; de csak olyan áron, hogy játékával a filmet – minden bizonnyal szándéka ellenére – paródiává is változtatja.

S így e zavaró kettősség – a motiválatlan mikrorealizmus és a túlzó kontúrokkal operáló paródia együttes jelenléte – lesz Zoro Záhon művének legfőbb jellemzője.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6571