KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Figueira da Foz

Sanghajtól Brazíliáig

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Az óceán-parti kisváros fesztiválja i általában a hazai (portugál) és a brazil filmművészet legújabb törekvéseinek szemléjével vonzza az érdeklődőket. Idén csak részben volt így, s ezúttal egyetlen portugál vagy brazil film sem kapott díjat az öt különböző zsűritől. S a díjakról szólva, említsük meg már most, hogy a CIDALC (Nemzetközi Szövetség Művészeti és Irodalmi Értékek Filmes Népszerűsítéséért) grémiuma Gazdag Gyula Elveszett illúziókját tüntette ki, de a rendkívül szerencsétlen körülmények között s időpontban vetített másik magyar versenyfilm, Vitézy László Vörös földje is sikert aratott a szakmai közönség körében.

A „főzsüri” nagydíját egyébként Krysztof Zanussi tavaly Velencében „második helyezett” alkotása, az Imperatívusz kapta. Rendkívül nagyra becsülöm Zanussi életművét, a Védőszíneket különösen szeretem, ez esetben azonban kétszeresen is zavarban vagyok. Először, mert ez a filmje elfogultan nem tetszik, spekulatívnak, didaktikusnak, sterilnek vélem, másodszor, mert ezt a véleményemet részletesen előadtam akkori velencei beszámolómban (Filmvilág, 1982/12). Dehát ez a kisebb fesztiválok sorsa: a nagyok, Nyugat-Berlin, Cannes, Velence után (nem egyszer egy-két évvel később) bemutathatják az ottani díjnyertesek egy részét.

A legjobb elsőfilmnek járó díjat természetesen olyan film kapta, melyről a Filmvilág olvasói „első kézből” olvashattak méltatást a tavalyi berlini fesztivál kapcsán (1982/4.). Helmut Herbst Egy német forradalom című alkotásánál mégis meg kell kicsit állnunk. Egyrészt az 1934-es születésű nyugatnémet rendező személye okán, aki rövidfilmjeivel már a hatvanas években felhívta magára a figyelmet, Oberhausenben és Krakkóban (John Heartfieldről készített munkáját itt is láthattuk), másrészt, mert első játékfilmjét igazán értékes műnek tartom. Érdekes szerkezetű, több rétegű alkotás ez, amelynek egyik hőse, a későn is meg korán is jött forradalmár, Georg Büchner, a Danton halála, s a Hesseni Hírmondó című pamflet szerzője, az Emberjogi Társaság szervezője elmenekül a forradalmi kísérlet kudarca után. El szinte magából a filmből is, melynek ettől kezdve igazi hőse Büchner társa, Weidig lelkész, meg az 1830-as évek büntető vagy épp kegyelmező német politikai gépezete, véreskezű verőlegényeivel és finoman intrikáló, durva beosztottjaiknál nagyobb távlatokban gondolkodó minisztereivel. Naiv és reménytelen kísérlet kudarcát követi nyomon a film: egy emberi jogokról álmodozó maroknyi „értelmiségi” csoport bukását. Kicsit Elek Judit Martinovicsát juttatta eszembe.

Két másik nyugatnémet versenymű is nagy figyelmet keltett. Werner Nekes Ulyisses című, nagyszabású és roppant igényes kísérleti alkotása azonban nem igazolta a várakozást.

A rendező szándékát és felkészültségét sajnos inkább a filmről kiadott írásos anyagok világították meg, mint maga a mű. Nekes, nem kis becsvággyal, Homérosz és James Joyce nyomába kívánt lépni, az Ulysses-legenda segítségével a fotó- és filmművészet nagy kalandját próbálta elbeszélni. Becsvágya azonban csak intellektuális unalmat, ha úgy tetszik, minden laboratóriumi trükk ellenére „kísérleti unalmat” eredményezett.

Percy Adlon Az utolsó napok című filmje (mely az ökumenikus zsűri megosztott nagydíját kapta) épp az ellentéte a sokat markoló, túlzott becsvágyú alkotásoknak. Az 1943-ban guillotine-nal lefejezett Sophie Scholl öt utolsó napját kíséri végig. A huszonkét éves Sophie Sztálingrádot is megjárt fivérével együtt vezetője volt a Fehér Rózsa nevű háború-ellenes és Németország több városában röpcédulát terjesztő kis csoportnak. Tavaly a budapesti nyugatnémet filmhéten is láttunk egy – sikerületlen – filmet a Fehér Rózsáról. Percy Adlon viszont hallatlanul biztos, már-már bressonian puritán formaérzékkel, végletekig lecsupaszított képi nyelven, minden könnyes érzelgősség nélkül, szándékosan „kopogó” ritmusban, majdnem végig egy helyben álló kamerával ábrázolja hősét – egy idősebb fogolytársnője szemszögéből (aki, valóban létező személyként később beszámolt a történtekről).

A sok gyenge és teljesen érdektelen film mellett néhány érdekesen rossz is akadt. Említsük meg ezek közül a görög Rosát, Krisztoforo Krisztofisz alkotásában az „ezredesek diktatúrája” elől Triesztbe emigrált görög baloldali menekültekkel találkozhatunk, szimbólumokkal és történelmi utalásokkal agyonzsúfolt, olykor önmaga paródiájába csúszó, olykor érdekes, s újnak tetsző gondolatokkal és formai megoldásokkal kísérletező képsorokban. A címadó Rosa nem más, mint Rosa Luxemburg, akire a filmben minden rendű és rangú, forradalomban és jövőben csalódott baloldali makacsul hivatkozik, s akit, mint a film portugál címváltozata is mondja: „az álmok megmentőjének” remél.

Sajnos, még a díjazott filmek ismertetésekor is válogatnunk kell, hiszen a figueirai a kis fesztiválok közül egyértelműen a leggazdagabb programot kínálja. Játék-, dokumentum- és rövidfilmfesztivál zajlik itt egyszerre, emellett természetesen jónéhány zsúfolt mellékprogram és nemzeti filmművészeteket bemutató összeállítás is szerepel a műsorán. (Az osztrák Michael Piltz Ég és föld című, ötórás dokumentumfilmjének csak nagydíjáról, s nem magáról a filmről számolhatok be.)

A jugoszláv és a kínai filmművészet realista törekvéseit bemutató összeállítások közül a kínaiaké volt az érdekesebb („A kínai film 19301980”). Melyikünket ne érdekelné legalább rövid bepillantás erejéig egy harmincas évekbeli, eredeti sangháji külsőkben forgatott neorealista ízű vígjáték? Csakhát az ígért francia feliratok legtöbbször hiányoztak, s egy jámbor portugál filmmegszállott jogosan reklamált a sötét teremben egy kora reggeli vetítéskor (zajos sikert aratva): „Csak én nem értek itt kínaiul?” Annyi azonban feliratok nélkül is nyilvánvalóvá vált, hogy óriási ismeretlen és alig értékelt területei vannak a filmtörténetnek.

A versenyen kívül vetített filmek közül (melyeknek Fassbinder Querelle-je volt a „listavezetője”) értékesnek bizonyult Skolimowski Fusimunkája, a Taviani-fivérek Szent Lőrinc éjszakája című műve, s nézőt provokáló, de erős és önálló formanyelvével megnyerő Chantai Akerman Egész éjszakája.

Kellemetlen meglepetést keltett az egykor afféle ausztráliai „új hullámosként”, finom formai és lélektani megoldásokkal kitűnt Peter Weir, aki, úgy látszik, a Gallipoli üzleti sikere után egyértelműen „pályát módosított”. Jól megcsinált, külsőséges és végtelenül üres produkciónak bizonyult A veszélyes élet éve című munkája, mely az 1965-ös indonéziai katonai puccs idején Djakartában rekedt és szerelmi bonyodalmakkal küszködő ausztrál újságíró szemével ábrázolná a történelmi eseményt – sikertelenül. Az Eltűntnek nyilvánítva – gyatrább változatban... (lásd: Filmvilág 1983/7. szám.)

Visszakanyarodnék beszámolóm kezdetéhez. Figueira a nemzeti (portugál) és a brazil filmművészet bemutatásában jelenthet újat, mást, többet, mint a többi fesztivál. A brazil filmművészet most két egykori „új hullámos” felvonultatásával mutatkozott be. Roberto Farias, akinek Előre, Brazília című filmjéről lapunk nemrég (1983/8.) beszélgetést közölt a rendezővel, kedvezőtlen körülmények közt sem mond le politikai-társadalmi érdeklődéséről. Filmje, melynek címét egyébként találóbb volna, Hajrá, brazilok! (P’rá frente Brasil) címmel magyarra fordítani, 1970-ben játszódik, azon a nyáron, mikor a Pelé vezette futballművészek megnyerik a világbajnokságot. A lakosság e nagy esemény bűvöletében él, s keveseket érdekel, hogy a katonai rezsim embereket „tüntet el”, folynak a titkos kínvallatások.

Ugyancsak a hatvanas évek „cinema nóvo”-jának volt vezető egyénisége Paolo Cesar Saraceni. Rocha, halála óta Carlos Diegues-sel együtt ma talán még inkább jelentős a szerepe. Saraceni intellektuális filmeket készít, helyzete, szerepe révén, s nem művészete miatt hasonlítható Godard-hoz talán. A vereségek, visszavonulások őt sem roncsolták: megjelenésében is olyan, mint húsz éve. Mai filmjei, bár alig árnyaltabbak, s formailag sem igazán magas színvonalúak, kevésbé naivak, mint az akkoriak, mondjuk az 1966-os Kihívás. Saraceni évekig dolgozott Bellocchio és Bertolucci mellett, s 1971-ben a Casa Assassinada című alkotásával nagy elismerést szerzett. Termékeny és fáradhatatlan alkotó s szervező. Most láthattuk történelmi környezetbe ültetett didaktikus történetét

A Brazíliában szentként tisztelt térítő szerzetesről (Anchieta, José do Brasil – 1978), s láthattuk legújabb munkáját (Aosulde meu corpo). Ez utóbbi az értékesebb: Brazília negyvenes-ötvenes évekbeli történetébe ágyazza egy baloldal s jobboldal között vívódó értelmiségi fiatalember sorsát: érzékeny s nem sematikus gondolati tartalom jellemzi a filmet, tartalommá vált formáról azonban kevésbé beszélhetünk: a rendező, nagy filmtörténeti s elméleti felkészültséget árul el minden beállításban, az eredetiségnek, igazi képi látásmódnak azonban híján van. Így sem volt érdektelen megismerkedni néhány alkotásával.

A portugál részvétel idén szerencsétlennek bizonyult. A Portugál Filmintézet szűkös anyagi lehetőségekkel támogatja a nem-kereskedelmi célzatú, művészi igényű alkotásokat. Az Intézet segítségével készültek az újabb portugál film legismertebb alkotójának, Antonio Macedonak a filmjei is, aki a hatvanas évek közepén, a hetvenes évek elején Manoel de Oliveira mellett először hívta fel a nemzetközi figyelmet a portugál filmművészetnek egyáltalán a létezésére. Új alkotása (Éjféli örvények) mítoszok és víziók gazdag, ám kusza halmaza.

Macedo fiatalabb rendezőtársa, Lauro Antonio újabban a televíziónak dolgozik. Nők története című sorozatából a versenyben egy kosztümös-legendás, versenyen kívül a mában játszódó darabot mutattak be, egyaránt mérsékelt sikerrel. Még leginkább Monique Rutler Bábjáték című, az idén Velencében is indított új munkája tetszett: kicsit az ötvenes évek olasz neorealista vígjátékainak szellemében készült, epizódokból álló történet ez, melyben legsikeresebbnek a mai Lisszabon utcáin, terein bonyolódó „életszagú” históriák bizonyultak, s legkimódoltabbnak a filmet záró utolsó epizód, mely már a múltba is visszavezette hőseit.

S végezetül a figueirai fesztivál talán legrokonszenvesebb programjáról. Ezt a vetítéssorozatot „Manoel de Oliveira iskolája” gyűjtőcímmel vetítették. A portugál film egyetlen klasszikusa, a hetvenes éveiben járó mester válogatta ki itt a filmtörténet néhány régi s újabb kitűnő művét a Rettegett Ivántól Rocha A szerelem szigetéig s befejezésül élénk vitaesten beszélgetett el közönségével ezekről a filmekről.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6567