Dokumentumfilm

Kerékasztal-beszélgetés

Látja? Nem látja

Simó György

Magára talált-e a magyar dokumentumfilm, vagy épp ellenkezőleg, ragaszkodik anakronisztikussá vált tradícióihoz? Egyáltalán: műfaji kérdések körül zajlik-e a filmek körül kialakult polémia, vagy megint csak a pénz és a rút belviszály minden bajnak okozója?

– A filmszemle után a korábbiaknál intenzívebb vita tört ki a dokumentumfilmezés helyzetével kapcsolatban. Kiáltvány szövegeződik a műfaj védelmében, tele a sajtó nyilatkozatokkal. Mi volt a baj, illetve mi derült ki ezen a filmszemlén?

Schiffer Pál: Azért volt számomra meglepő a zsűri döntése, mert én azt gondoltam: az idén előrelépés történt. Megjelent négy-öt film, ami mélyebben kezdett rákérdezni arra, hogy mi is történt az országban. Legyünk őszinték: az elmúlt négy-öt évben a magyar dokumentumfilm mélyrepülésben volt, éppúgy, mint a magyar játékfilm. Erről nekem megvan a magam elmélete, amit már nem is először mondok el. Egy olyan változássorozat zuhant ránk egyszeriben, amivel ugyanúgy nem tudtunk mit kezdeni, mint ahogy az írók, a játékfilmesek, a szociológusok, az újságírók nagy része sem. Nem tudtuk feldolgozni, és nem tudtuk megmagyarázni azt, ami történt. Az a baj, hogy húsz-harminc éve a magyar filmelmélet szakemberei, beleértve a Filmvilág szerkesztőit is, adósok bizonyos alapvető fogalmak tisztázásával. Úgy beszélünk a dokumentumfilmről, mint egy műfajról. Valójában nem műfaj, hanem módszer, amellyel különböző műfajú filmeket lehet csinálni. A játékfilm sem egy műfaj, hanem módszer, amellyel különböző műfajú filmet lehet csinálni a westerntől, a burleszken át a thrillerig. A dokumentumfilmes módszerrel is sok mindent csinálhatunk. Filmtörténeti előzményei vannak annak, hogy egy országban miért szűkül le etnográfiai vagy szociológiai vagy szociográfiai filmre ez az irány, vagy más országokban miért szűkült le bizonyos időszakokban csak propaganda filmre. Én dokumentumfilmnek tartom Forgács Péter filmjeit is. A Cséplő Gyuri és a Fekete vonat is két különböző dolog volt, az egyik leíró, a másik elbeszélő műfajú film. A magyar dokumentumfilm egyik nagy hozadéka pontosan az volt, hogy az elbeszélő dokumentumfilmet kialakította. A dokumentumfilmezés használható stílusként is, ahogy ezt Dárdayék csinálták, akik fikciós filmekhez, játékfilmekhez stílusként használták a dokumentumfilmezést vagy a szocio-dokumentumfilmezés kamerakezelését, világítását, jelenetszerkesztését. Természetesen nem nagyon várhatjuk el még egy zsűritől se, hogy tisztán lásson, amikor belecsöppen egy ilyen helyzetbe, egyszercsak dokumentumfilmeket kezd nézni világos fogalmi kapaszkodók nélkül. A másik dolog: ha végignézzük, hogy mikor alakult ki egy-egy országban jelentős dokumentumfilmes áramlat, akkor az bizonyos szabályszerűséget ad. Amiről mi beszélünk dokumentumfilmként, a húszas évektől kezdve olyan országokban vagy társadalmakban jelent meg erős filmekkel vagy iskolajelleggel, ahol a társadalom valamiért nagyon meg akart változni, és ehhez a változáshoz nagyobb önismeretre volt szüksége.

– Akkor miért volt negatív hatása a ’89-es változásoknak Magyarországon?

Schiffer Pál: Azért, mert azt gondolom, hogy ez a társadalom nem akar megváltozni igazán, de legalábbis nem tudja, hogy meg akar-e változni, vagy ha igen, akkor merrefele akar változni. A ’80-as években ez még eléggé világos volt. A ’70–’80-as években két nagy irányzat alakult ki nálunk is, és ezek nagykorúvá és egyenrangúvá tették a dokumentumfilmet. A fő akadály nem is annyira a politika volt, hanem – mondjuk meg őszintén – a játékfilmesek.

Salamon András: Azokat a dokumentumfilmeket, amelyekre az előbb utaltál, például a Maysles Brothers, Pennebaker műveit senki, soha nem láthatta nálunk. Kivéve néhányunkat, akik például a két éve a főiskolán rendezett amerikai dokumentumfilm szemlén vettünk részt.

Schiffer Pál: Magyarországra dokumentumfilm nem jut be, miközben nemzetközileg egy élő dokumentumfilmes világ működik, és nemcsak a fesztiválokon. Mozikban is bemutatnak dokumentumfilmeket.

– És televíziókban is.

Schiffer Pál: Engem az itthon kigolyózott filmemmel kapcsolatban megkeresett egy francia forgalmazó, akinek negyven mozija van. 70 százalékot ajánlott a bevételből, úgy, hogy 40 mozijában garantál két-két vetítést. Itt is őrületes szakadék van a világ dokumentumfilmes kultúrája és a magyar között. Egy átlag magyar dokumentumfilmes, ha nagy nehezen eljut évente egy fesztiválra, az már nagyon jó dolog. Amennyit ott elcsíp, annyi a tájékozódása a világ dokumentumfilmjéről.

– A játékfilmesekről tudunk, a magyar dokumentumfilmről viszont egy könyv sem született. Miért nem szervezték meg az egyébként elismert dokumentumfilmesek azt az intézményrendszert, amely a magyar dokumentumfilmet bekapcsolhatná mind a magyar nyilvánosságba, mind az európai dokumentumfilm rendszerébe?

B. Révész László: Voltak erre kísérletek. Az egyik az a Magyar Dokumentum Műhely nevű szerveződés, amely éppen a rendszerváltás közepette, ’91-ben jött létre. Ezt a hivatalos televízió perifériájára rakta és szándékosan elsorvasztotta azzal, hogy kötött vele egy szerződést, amely mai napig érvényben van, de a szerződésben lefektetett pénzt nem adja meg. Sem Hankiss Elemér, sem Náhlik Gábor, sem Horváth Ádám nem adta meg.

– Miért pont a dokumentumfilmesekkel lehet ezt megcsinálni? Nem ez a helyzet az Űrgammákkal, vagy számos, bizonyítottan középszerű szakemberrel a televízióban?

Schiffer Pál: Azért, mert a Dokumentumfilm-műhely már a létrehozás pillanatában megosztott volt. Amikor elkezdett működni, már hiányzott Sára, Gyarmathy Lívia és jómagam. Innentől kezdve sem Hankiss Elemér, sem más sem vette komolyan a tévé vezetéséből a magyar dokumentumfilmeseket.

Salamon András: Én most csapnám le a Filmvilágot, ha ezt a kerekasztal-beszélgetést nyomtatásban olvasnám, mert elegem van abból, hogy a szakmában mindannyian arról beszélünk, hogy ez odajött, erre ez kiment és így tovább. Ez szörnyű, és épp ez a lényege a dolognak. Hogy jön ahhoz egy szakma – amelyiknek a fején állnak bakanccsal –, hogy tagjai még egymást cseszegessék?

Schiffer Pál: Ennek ellenére, ha összeadjuk az összegeket, soha annyi pénz dokumentumfilm-gyártásra nem volt, mint az elmúlt három-négy évben.

Almási Tamás: A mostani zsűridöntés valamennyire összehozta a dokumentum szakmát. Egymás között kellene tisztáznunk dolgokat: az elmúlt évek – inkább mennyiségben, mint minőségben hatalmas – termését valahogy a helyére kell tegyük. A filmek megszületnek, de mintha nem is volnának. Egymás filmjeit se nagyon nézzük, és nem csak azért, mert nem vagyunk kíváncsiak egymásra, hanem mert mindenféle szervezési problémák adódnak. Például kellene valamilyen szervezet, vagy egy kiadvány, amelyben szerepelnek a filmek és készítőik adatai.

A gondot alapvetően ott látom, hogy a filmeket nem látja a közönség, pedig, azt gondolom, érdekelné őket. Ha éjszaka mutatják be, vagy nem mutatják be, akkor azt lehet mondani, hogy a dokumentumfilmet nem nézik a televízióban. De amikor főműsoridőben vetítenek, más a helyzet: Schiffer Pali filmjét hatalmas tetszési indexszel nagyon nagy számú közönség nézte. Tudnék mondani tizenöt-húsz olyan dokumentumfilmet, amelyik fölvenné a versenyt bármelyik esti nyolc órás műsorral. Szerintem a dokumentumfilm alapvetően a mozinak készül, de a megjelenési formája akárhogy is, a televízió. Ez persze abszolút nem mentesíti a kritikusokat, az alkotókat, a stúdiókat, hogy önmaguk tisztázzák az alapproblémákat, hogy mi a dokumentumfilm.

– Ha jól értettem a Filmszemle körül tapasztalható indulatokat, az egyik komoly sértődést az okozta, hogy a játékfilmeket teljes jogú állampolgárként kezelték Önök szerint, a dokumentumfilmeket viszont nem.

Schiffer Pál: Nem, holott korábban volt már arra példa, hogy a dokumentumfilmek is megkapták a két vetítési lehetőséget. Egy előnyösebb és egy kevésbé előnyös időpontban, így a közönségnek lehetősége volt arra, hogy válogasson, vagy elcsípjen egy jó kritikát kapott filmet.

B. Révész László: Korábban, az átkosban még arra is volt példa, hogy külön non-fiction fesztivált rendeztek. Hosszú évekig Miskolcon volt, aztán Pestre került, s körülbelül a rendszerváltással együtt el is halt, mert nem volt szponzor, aki azt a pármillió forintot megajánlotta volna.

Schiffer Pál: Én nem is bánom. A magyar dokumentumfilm nagykorúsodósának és egyenrangúsodósának egyik jele volt, hogy integrálódott a korábban játékfilmszemlének nevezett fesztiválba.

Almási Tamás: Nem akartam a szemléről beszélni, mert az indulatomat már korábban kiadtam. Azt viszont el kell mondanom, hogy az utóbbi hat-nyolc évben – de talán soha – ilyen erős dokumentumfilm-mezőnyt nem láttam. A rendszerváltás utáni helyzetről, persze a műfaj sajátossága miatt, jóval többet árul el ez az anyag, mint esetleg a fikciós filmek. Inkább bosszant, ahogyan a médiumok a dokumentumfilmekkel általában bánnak: vagy nem adják le ezeket a filmeket, vagy ha leadják, akkor késő éjszaka, nézhetetlen időpontokban. Azt hiszik, hogy elég anyagot adnak a mai valóságról, de azok nem dokumentumfilmek, hanem publicisztikák. Olyan, inkább verbálisan megszülető anyagok, amelyekhez csak hozzácsapják a képet. A televízióban szükségszerűen használnak képet, de nem azért, mert a kép nyelvén akarnak mondani valamit. A televízió tele van látszólag a mai magyar valóságról szóló történetekkel, de ezek inkább csak klipek, hangulatok, még inkább verbális közlések. Ez életveszélyes, mert valójában elrettentik az átlagembert, a nézőt a valódi dokumentumfilmtől. Nem baj persze, ha megretten, de az igen, hogy megunja, ha sztereotípiákat lát benne. „A cigánytémát már láttam, a zsidótémát már láttam.” – mondja. Rengeteg képet közölnek nap mint nap, de eközben csak ritkán jutnak el az összefüggések lényegéig, és a legritkább esetben láthatóak hosszabb folyamatokba ágyazott emberi történetek. Azt tartom bosszantónak, hogy egy ilyen erős mezőny ellenére a zsűri mintha nem vette volna észre, hogy ezek a filmek vannak, és inkább azt az áramlatot díjazták, annak adtak nyilvánosságot, ami inkább a publicisztikai műfajhoz tartozik. Ezt filmesként egyszerűen katasztrofálisnak látom.

Salamon András: Azt gondolom, hogy a filmszemle zsűrijének döntéseiből semmilyen következtetést nem lehet kiolvasni. Pontosan úgy működik, mint Magyar Mozgókép Alapítvány különböző kuratóriumainak döntései. Azokból sem lehet semmilyen szakmai vagy emberi következtetést levonni.

– Az idei szemlén is az volt az egyik legtöbbet vitatott kérdés, vajon a mozi vagy a televízió igényeihez kell-e igazodnia a dokumentumfilmnek.

Almási Tamás: Én úgy csinálok dokumentumfilmet, mintha játékfilmet csinálnék. A néző történetekre kíváncsi, ezért történetekben gondolkodom, amelyekben figurák vannak, pozitív és negatív hősök vannak, akik ügyek érdekében csapnak össze, úgy mint egy játékfilmes szerkezetben. Katarzis jön létre, ezáltal a néző érzelmileg érintett, és hát az agyával is nyilván fölfogja, hogy mi történt. Az már külön dolog – és ez a dokumentumfilm sajátossága –, hogy ha, mondjuk, Fehérváron a Videotonban játszódik ez a történet, és ebben egy esztergapad előtt áll egy szereplő, akkor fontos szerepe van annak, hogy ott éppen egy esztergapad van. Egy játékfilmben esetleg ez szimbolikus, lehetne bárhol és bármikor. Nem hiszek abban, hogy a dokumentumfilm objektív valóságot sugároz. Nyilvánvalóan a rendező szubjektív válogatása dönti el, mit tesz be, és mit hagy ki a filmből, és ez inkább etikai és erkölcsi kérdés. Nyilván nem várhatjuk el egy filmtől, hogy kizárólag dokumentáljon, mert akkor nem film. És ez volt idén a zsűri óriási tévedése. Nem a döntésükkel, hanem a szemléletükkel van gondom. Mindenféle ismeretterjesztő, kommentáló, vagy narráló anyag, ami ezt az általam elmondott esztétikai kategóriát kívülről támadja, egyszersmind föl is oldja: ha mindezt megmagyarázod, narrálod, akkor érzed, hogy ezzel a dolog elidegenedik attól, amiről beszéltem. Arról nem is beszélve, hogy egy valódi emberi történet kevésbé öregszik, mint egy propagandisztikus, alászövegelt film. Erre a magyar filmtörténet szomorú példákat mutat.

– Úgy érzem, a tényfeltáró típusú dokumentumfilm, amely nem a szociológia, nem a dramaturgia, nem a filmdráma felől közelít a dokumentumfilmhez, hanem az újságírás felől, nem fér bele az ön kategóriájába. Pedig egy ilyen film sokszor sokkal nagyobb anyaggal, több dokumentummal dolgozik, sokkal feszesebb, sokkal nézőbarátabb. Kevesebb emberi történetet mond el, inkább egy jelenséggel foglalkozik.

Almási Tamás: Talán nem fogalmaztam pontosan. Az nem várható egy dokumentumfilmtől, hogy tudományos pontossággal dokumentáljon. A dokumentarista megközelítésnek nem az a lényege, hogy úgymond, objektíven mutassak be egy helyzetet, hiszen ilyen nincs is. Nincs, mert mindenkinek a szubjektumán keresztül képződik az az objektív valami, ami van. Ami pedig a narrált dokumentumfilmet illeti, Radványi Géza bácsival értek egyet, aki azt mondta, hogy nem a filmrendezőnek kell, hogy stílusa legyen, hanem a szüzsének, az anyagnak. Minden témának van egy optimális formája, amelyben megjelenhet. Az ember, ha szerencsés, meg tehetséges, akkor megtalálja ezt a formát. Biztos van olyan megközelítési forma, ahol a narráció az egyetlen és lehetséges módszer. Én csak azt gondolom, hogy a magyar dokumentumfilm – Zolnay Pál, Schiffer, Ember Judit és a többiek hagyománya – épp abban volt más, mint például az angolszász stílusú dokumentumfilmek, hogy nem magyarázták el, amit látnod kell. Nem rágták a füledbe, nem mondták el háromszor, mint a Híradóban, hogy Kovács János most föl fog kelni, aztán látod, hogy fölkel, majd elmondja a riporter, hogy láttuk Kovács Jánost fölkelni. A legegyszerűbb példa a pornófilm és a szerelmesfilm esete. Végignézed és nem is történik meg benne az aktus, mégis fantasztikusan hat rád, mint férfira, mert megéled. Van fölfutása, átélési ideje, amíg velük együtt futsz. Ha lerövidíted ezt az időt, annak ódiuma van: lehet így filmet csinálni, de annak egész más hatása lesz.

– A Meddő című filmje tökéletesen fedi, azt amiről beszél, és meg is áll a lábán. A Petrenkó Jánosról szólóban viszont mindezek a dolgok kétségessé válnak. Politikai szereplőről, közszereplőről, emberek sorsát irányító szereplőről van szó, és jószerivel nem látunk-hallunk mást, csak amit ő gondol. Én ehelyett egy teljes sztorit szeretnék látni, nem tíz percben, hanem ötven percben, és ennek ugyanúgy dokumentumfilmnek kéne lennie, mint az összes többinek. Ilyen nem volt ebben a mezőnyben. Sőt, ezzel az igénnyel szemben védekeznének a dokumentumfilmesek.

Schiffer Pál: Azt kell megértenünk, hogy amikor lezajlott ez a nagykorúsodás és emancipálódás, akkor ez elsősorban a politikának volt köszönhető. Egy olyan politikai közhangulatnak, amiben önmagában az információ, az új tények közlése vagy föltárása sikert jelentett, és ezzel megemelte a dokumentumfilm rangját. Ebben viszont a magyar dokumentumfilmesek nagy része egyre kevésbé kezdett odafigyelni arra, hogy a dokumentumfilm nyelvét megpróbálja megújítani, fejleszteni, csiszolni, valami újat kitalálni. Aztán egyszercsak végetért ez a politikai érdeklődés. Nekem erről dátumszerűen van élményem: az Engesztelő bemutatója után egy hétig zabálták a filmet, majd ’89-ben jött az első olyan október 23-a, amelyen lehetett rendesen emlékezni. Másnaptól kedve üres volt a mozi. Attól kezdve nem tudott dokumentumfilm olyan politikai érdekességet mondani, ami bárkit érdekelt volna. Akkor a szakma nem ébredt fel, és nem mondta magától senki, hogy meg kéne próbálni másféleképpen dokumentumfilmet csinálni. Ennek számtalan oka volt, többek között az, hogy nem tudtuk, mire is lenne szükség. Húsz éven keresztül éreztük azt a szippantó hatást, hogy az olyan alakok, mint Salamon Andris ülnek az Egyetemi Színpadon és nézik a Fekete vonatot, és tudtam, hogy ez engem kötelez valamire. Ez életben tartotta az embert, akkor is, ha a filmjeiért nem kapott egy fillért sem, nem mutatták be sehol sem, csak titokban a külvárosi moziban. ’90-től kezdve nekünk azon kellett volna elgondolkoznunk, hogyan tudnánk olyan új nyelvi leleményeket kitalálni, olyan elbeszélési módokat kitalálni és kipróbálni, amikkel eddig nem próbálkoztunk. Hiszen visszakerült a dokumentumfilm oda, ahol a helye van, nem politikai könnyűlovasság többé. Ez nem történt meg, erre nem volt megfelelő menedzser-réteg, aki ambicionálta volna, tehát a stúdióvezetőknek, a szerkesztőknek az a gárdája, amelyik erre ösztönözte volna a dokumentumfilm rendezőket, se a szakmának a belső közvéleménye, ami erre sarkallt volna minket.

– A zsűri döntése viszont azt az elvárást jelzi, amiről az előbb beszéltem. Jobb híjún a KGB című filmnek adja a rendezői díjat, mert nem készült el mondjuk, a „Kádúr János utolsó napjai” című tényfeltáró-dokumentumfilm.

Almási Tamás: Ehhez nem kell dokumentumfilmes, hanem egy televíziós, politikai szerkesztőség dolga.

B. Révész László: Én tágabban értelmezem Simóval együtt ezt a dolgot. Nem csak drámai műfajként lehet felfogni a dokumentumfilmet. A dokumentumfilm egyik ágának lehet történetírói funkciója is. Az ember érintettsége benne kell, hogy legyen, mert különben száraz szociológia lesz, vagy adathalmaz, mégis hiteles lenyomatot kellene előállítani a jelenkor történeteiről. Ilyen szempontból, mint megrendelő, eléggé hiányolom, hogy arról a folyamatról, amit privatizációnak nevezünk, viszonylag kevés film készül. Néhány azért van.

Schiffer Pál: Egy francia producer mondta nekem Párizsban: ide figyelj, már bejutottam börtönbe, bejutottam kórházba, bejutottam iskolába, rendőrségre, forgattam sok helyen. Soha még a gazdaságba nem tudtam bejutni, mert a gazdaságba nem engednek be. Az elmegyógyintézetbe hamarabb be lehet jutni. Pontosan tudom, hogy mit harcoltam Széles Gáborral, és hogy milyen gyenge anyagot tudtam hozni Széles és a Videoton viszonyáról. Okosabbak, mint mi vagyunk, gazdagabbak, az ő gyáruk, ha akarnak, nem engednek be, elüthetik a kislányomat az autójukkal, és így tovább. Nem véletlen, hogy a magyar sajtó sem ír ezekről egy sort sem.

– Tény, hogy újságírói háttér nélkül ez nem is menne.

Schiffer Pál: Nem. A nagyágyúk közelébe sem jutunk.

Almási Tamás: Ózdon talán én is befejeztem. Most már arról fogok filmet csinálni, hogy hogyan nem tudok Ózdon filmet csinálni.

Salamon András: Az elesettekről könnyebb filmet csinálni. Ezekről a dzsipes, telefonos, bőrdzsekis milliomos csávókról természetesen azért nincsenek filmek, mert a fejemet levágnák egy szamurájkarddal, a román koldusgyerekek viszont nem, ők tíz forinttal megelégszenek. Szarajevóban 50 márkáért sírnak, 100 márkáért már felvágja az alany az ereit... Ez így van, az elesettek nem tudják megvédeni magukat, a dokumentumfilmesek pedig abból élnek, hogy másoknak minél szarabb legyen. Viszont épp tegnap írtam le egy Kádár-filmnek az első néhány mondatát. Szerintem lehet jó Kádár-filmet csinálni, baromi jó filmet lehetne róla csinálni, és ez nem csak a történetírók dolga. Nem mondhatjuk meg, hogy mi a dokumentumfilm, és mi nem. Nézzük végig, és azután mondjuk meg, hogy jó film-e vagy rossz. Annak ellenére, hogy egy filmet televíziós ismeretterjesztésnek szánnak, még kijöhet belőle más, valami iszonyú tehetséges, olyan, hogy elájulsz tőle, annyira filmes. Hanggal, képpel, zenével és szereplőkkel bánunk, és így szedem össze a dolgokat néhány percben. Azt gondolom, hogy érdemes a dokumentumfilm kereteit minél jobban tágítani, érdemes a filmet filmként kezelni, érdemes ezen a téren bátornak lenni. A dokumentumfilmezés egyrészt magatartás kérdése, másrészt szakmai tudásé.

– A médiatörvénnyel egy csomó új megrendelő léphet a színre, a kereskedelmi és a közszolgálati tévé szétválik. A kérdés megint az, megszervezi-e magát a dokumentumfilmesek közössége olyan erősre, hogy képes legyen elmagyarázni, mi a magyar dokumentumfilm tradíciójának a lényege, mi az, amit ezek az emberek nagyon tudnak, „a nép is szereti”, úgyhogy kár lenne kidobni. Másrészt, képesek lesznek a televíziós szempontokat a dokumentumfilmesek elfogadni?

Schiffer Pál: Rengeteg televíziós állomás lesz, amely csak Rambót fog adni. Mégis valamilyen oknál fogva meghonosodott Angliában a Tuesday Documentary, a Monday Documentary, az egyik a BBC-n, a másik az ITV-n. Valamilyen oknál fogva a Chanell 4 levetít főműsoridőben hetente egy dokumentumfilmet. Londonban a három legnagyobb adón hetente három dokumentumfilmet nézhetek meg, és ezek főműsoridőben mennek.

Almási Tamás: Miért gondoljuk, hogy a nagyközönség, az ország közvéleménye egyáltalán tudja, hogy ezek a filmek vannak? Meggyőződésem, hogyha egy ilyen film lemenne, egy ország beszélne róla heteken keresztül, veszekednének, vitatkoznának. Másnap a Parlamentben hivatkoznának rá, mint ahogy ez meg is történt. Ehelyett a Nasáról és az eboláról van műsor.

– Miért?

Almási Tamás: Megmondom. Azért, mert ez pénzkérdés. A televíziós vezetőknek semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a mai magyar valósággal, az arról készült filmmel szembesüljenek.

B. Révész László: A televízióban a dokumentumfilm helyzete az évek során egyre rosszabb lett. Tisztában vagyok azzal, hogy a dokumentumfilmezésnek az a területe, amelyet én igazán kedvelek, minden fennálló hatalomnak csak ellenzéke tudott lenni. A hatalom azt várná, hogy mindig egy kicsit lakkozottabb és tupírozottabb képet mutassunk. Én nem állítom azt, hogy a tévévezetések, amelyek egymást követték, ezt ilyen tudatosan megfogalmazták magukban, mindenesetre ’92-ben, csak a kettes programon heti két dokumentumfilm megjelenését tudtuk gondozni. Ehhez képest tavaly arra a mélypontra jutottunk, hogy havi egy strukturális hely volt. Azért el nem ítélhető módon mindig több készült, és több is ment le, de hivatalosan havi egy strukturális helye volt a dokumentumfilmnek a magyar királyi televízióban. Igaz, akkor vezetői szájból hangzott el, hogy ezt a televíziót 6 millió házmester ízlése szerint kell készíteni, és ebbe a dokumentumfilm csak valahol az éjszakai órákban és a periférián fér bele. A helyzet idénre még tovább romlott: tavaly 50 millióból tudtunk gazdálkodni, idén 29-ből, úgy, hogy közben ránk testálódott a magyar filmek vásárlásának a kötelezettsége is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 08-11. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=290

Cikk értékelése:

szavazat: 1827 átlag: 5.58