Láttuk még

City Hall

Hegyi Gyula

Az átkos egypárti időkben sajátos kettősséggel néztük azokat a nyugat-európai és amerikai politikai krimiket, amelyek a demokratikus rendszereken belüli törvénytelenségeket leplezték le. Egyrészt persze az ember felháborodott a bűn, a korrupció, a visszataszító hatalmi összefonódások Rómától Párizson át Washingtonig kísértetiesen ismétlődő üzelmein, amelyeket filmek végtelen sora mutatott be a magyar mozikban is. Másrészt mégiscsak arra kellett gondolnunk, hogy lám a nyugati demokráciákban legalább lehet beszélni a hatalmasok által elkövetett törvénytelenségekről: s a nyílt beszéd, a szabad kritika idővel nyilván automatikusan is megszünteti a hatalmi összefonódásokat. Mindezen túl a piacgazdaság és a többpártrendszer boszorkánykonyháiban járatlan magyar néző nem is igen ismerte ki magát a pénz és a demokrácia bonyolult hatalmi játékaiban. Azt még csak el tudtuk képzelni, hogyan lehet korrupcióval nyaralóhoz jutni: azt azonban már aligha, hogyan lehet ugyancsak korrupt eszközökkel szavazatokat vásárolni egy amúgy szabad és titkos választáson.

Némi iróniával azt mondhatnám, annyi eredménye mindenképp volt a rendszerváltozásnak, hogy a nyugati politikai krimiket immár a beavatottak tájékozottságával nézhetjük. A City Hall című amerikai „politikai thriller” konfliktusain már bizonyosan nem csodálkozunk: illetve, ha mégis, akkor csakis azon, hogy néhány esztendő alatt számunkra is mennyire ismerőssé vált ez a szép másik világ. Amelyben az emberek már nem azon döbbennek meg, hogy fényes nappal és nyílt utcán lövöldöznek: hanem csakis azon, ha egy eltévedt golyó egy ártatlan kisgyereket is leterít. Amelyben a temetési búcsúztató egyben politikai kampánybeszéd is. Amelyben a metró útvonalát úgy és arra vezetik, ahogy azt az újraválasztásért küzdő főpolgármester kampányszempontjai diktálják. S amelyben a sajtó ugyan minden botrányt világgá kürtöl, ám ettől néhány politikus bukásán kívül semmi sem történik: a rendszert az örökös botrányokról üvöltő szalagcímek furcsamód inkább erősítik, mintsem gyengítik.

A City Hall egyértelműen a New York-i városházán játszódik. A dél-európai származású demokrata polgármester és az újraválasztásért harcoló, ugyancsak demokrata elnök 1996-ra datált történetét igazán nem csomagolja rébuszokba a produkció. Az amerikai – s immár a magyar néző is – azzal a tudattal nézi a filmet, hogy amit a vásznon lát, az a valóságban is könnyen megtörténhet a polgármesterek és más politikusok irodáiban. A film egyszerre érzelmes és cinikus hangulata azt sugallja, hogy a világ nagyjából ilyen, a pénz és a hatalom örök összefonódását alapvetően nem lehet megszüntetni. De részletekben mégis törekedni kell a tisztességre. Már csak azért is, mert ez az egyetlen mód, amellyel a fiatal és még alig romlott alpolgármester idővel helyébe léphet főnökének, az idős és sokat próbált polgármesternek.

Az előbbit egyébként John Cusack, az utóbbit Al Pacino játssza. A vásznon Al Pacino egyelőre leválthatatlan. Mindent tud, amit a hatalom és az őszinteséggel elválaszthatatlanul összenőtt megtévesztés játékáról egy színész egyáltalán tudhat.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 57-58. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=267

Cikk értékelése:

szavazat: 2027 átlag: 5.45