KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mondani a mondhatatlant

Ne feledd a tért...

Lukácsy Sándor

Elie Wiesel, a Nobel-díjas író fél évszázad múltán újraéli a „nagy utazást” Máramarosszigettől Auschwitzig.

A repülőgép Elie Wieselt viszi, a Nobel-díjas írót, aki franciául ír, angolul tanít, jiddisül álmodik, szülőföldjére viszi, Máramarosszigetre. Ahol ötven éve, tizenöt esztendős korában, halálvagonba gyömöszölték; ahol most díszpolgárrá fogják avatni.

A régi Szigeten (az író mindig így mondja városa nevét, rövid alakban, ahogyan a nép), a régi Szigeten sok zsidó élt. A film – amennyire lehet, hajdani fotográfiák segítségével – bemutatja őket: a szakállas rabbit, a pajeszos fiúkat, a hóna alatt libát szorongató családapát; a képek összekeverednek gyermekkorom emlékeivel: az én falumban is sok zsidó élt – amíg élni hagyták őket.

Az író körbejár szülőhelyén. A családi ház eltűnt, a zsinagógát fölégették, aki imát mondhatna, nincs többé senki. „Város zsidók nélkül.” Széchenyi egy nemzettel akarta megajándékozni az emberiséget; a XX. század martalócai egy nemzetet (vagy nemzetrészt) akartak kitörölni az emberiség sorából.

Az utolsó napon a szigeti zsidók ástak: földbe rejtve vélték megmenteni értékeiket. Elie Wiesel a születésnapjára kapott aranyórát ásta el; húsz év múlva, amikor először látogatott haza, kikaparta, aztán visszatemette: undorodott a sáros fémtárgytól, az emléktől. Éjszaka a zsidók összegyűltek a zsinagógában, együtt reszkettek; voltak, akik öngyilkosságot fontolgattak, egy orvos meg is tette. (Az én falum zsidó orvosa is öngyilkos lett; szerették, hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára.)

A vonat elindul Auschwitz felé. Egy asszony félőrülten vizionálni kezd: mindenütt lángokat lát; társai lehurrogják, durván beléfojtják a szót. A megérkezéskor aztán igazi lángok: csecsemőket égetnek egy gödörben. „A lángok megölték az Istent.”

Elek Judit, aki ezzel a filmmel pályája csúcsára ért, igen nehéz feladatra vállalkozott. Az iszonyat, ezen a fokon, valóban elmondhatatlan (mint a mű címében áll); ha mégis muszáj elmondani, a dokumentumfilmezés hagyományos eszközei elégtelenek, a múltat nem lehet lefényképezni. Elek Judit rátalált a megoldásra: a történeteket szavakkal, az író szavaival beszéli el, s közben régi felvételeket mutat, óvatosan válogatva, hogy százszor idézett látvány-közhelyek ne kerüljenek a néző elé; szó és kép együtteséhez pedig hozzáadja a maga vizuális költészetét.

A táj szekvenciái – sík tér, fenyegető szirtek, felhőfüstös ég – végigkísérik és tagolják az egész filmet, rondószerű művészi szerkezetet valósítanak meg. Auschwitzban is szerepet kap a táj, de másfélét. Mialatt az író bejárja az egykori tábort, és beszél, beszél (antidramaturgia), a látvány elmondja: itt a tájat is megölték; ami maradt belőle: lélektelen törmelék, tájroncs, szemetes Via Crucis (dramaturgia felsőfokon).

Mininovellák sorakoznak; szenvedés csiszolta őket kerekké. Elie Wieselt a megérkezéskor elszakítják anyjától és kishúgától, többé nem látja őket. A fiú azt forgatja fejében, hogy a nagyfeszültségű villanydrótba kapaszkodik, nem teszi meg. Apja, már haldoklás közben, vizet kér tőle, a gyerek fél az SS-legény botjától, nem mer adni, reggelre más fekszik apja helyén. A „dögszag”, Illyés Egy mondatából, itt: égett hús szaga. A füst már nem látvány-kulissza; valóság.

1945. április 11-én Auschwitz fölszabadult. Elie Wieselt Franciaország fogadta be. Ismét táj: park kastéllyal, szoborral. Ezek a képek már az enyhülés ígéretét közvetítik. De van-e, lehet-e enyhülés? A film végén a Nobel-díj átadásának jelenetei (mint az elején a díszpolgárrá avatás) szükséges dokumentumok, de nem esztétikai elemek. Az esztétikai minőséget, magas szinten, a záróképek hozzák vissza. Újra elvonulnak szemünk előtt a szakállas öreg zsidók, a libás férfi, a pajeszos lurkók, a még élő város emblematikus alakjai; ismét szétterül a táj a füstös-kék égbolt alatt, a hegyoldal borús hajlata, a bércek merev ormai s utolsóként egy kúpidomú, magas szirt – olyan, mint egy fölemelt, figyelmeztető ujj.

Napjainkban, amikor bíróság jelenti ki, hogy a neonáci uszítás csak „ismeretterjesztés”, különös aktualitást nyert Elek Judit mindig időszerű filmje; a pusztításnak és pusztulásnak e zordon emlékműve mementó, figyelmeztet, mint Thomas Moore verse (Petőfi fordításában): „Ne feledd a tért...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=275