KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy mítosz alakváltozásai

Napóleon, a médiasztár

Ádám Péter

Kovács Ilona

A Napóleon-mítosz már jó százesztendős múltra tekinthetett vissza, amikor – az irodalom, a színház és a képzőművészet után – a mozi is találkozott vele...

Balzac, Chateaubriand, Stendhal, Victor Hugo, majd Dosztojevszkij, Tolsztoj: Napóleon, hála az alakja köré szövődő legendának, meghódította a XIX. századi irodalmat, hogy azután, már a XX. században, meghódítsa a mozit is. Modern Cézár vagy újkori Messiás? Kíméletlen diktátor vagy eposzi hős? Tény, hogy Napóleon talányos figurája mindig is vonzotta az írókat és filmrendezőket. Nincs is a világtörténelemnek olyan személyisége, akivel annyi könyv és film foglalkozott volna, mint éppen ővele...

1814 tavaszán, közvetlenül Napóleon első lemondása után, Chateaubriand Buonaparte és a Bourbonok című röpiratában megpróbálja megvonni a császárság mérlegét. Napóleon – írja – egy időre visszaállította a rendet, a törvényességet meg a vallást, de mihelyt elfordult tőle a szerencse, egykettőre kiderült, hogy „az uralkodó csak kalandor, a hős pedig csak a dicsőség megszállottja”. És a Sírontúli Emlékiratok szerzője felteszi a kérdést: vajon volt-e más is a Császárság, „nem csak egy hatalmas álom, amely ugyanolyan gyorsan foszlott szét, akárcsak a zűrzavaros éjszaka, amely világra szülte?”

A feltett kérdésre furcsamód épp Chateaubriand halálának éve, 1848 adja meg a választ, amikor a szavazati joggal megajándékozott paraszti tömegek pusztán azért juttatják Louis Napoléont hatalomra, mert annak a Másiknak unokaöccse. Sőt, az eldugottabb falvakban sokan nem is tudják, hogy tulajdonképpen kire, az unokaöcsre vagy a nagybácsira adják-e szavazatukat...

Két dátum: végleges bukás 1815-ben, majd mennybemenetel 1848-ban – a kettő között pedig, hol lelkesítően, hol vigasztalón, de mindig színesen, a Napóleon-legenda, a Napóleon-mítosz, amely – legalábbis történetének ebben az első, klasszikusnak is nevezhető időszakában – egyszerre nosztalgia és Messiás-várás, „hagiolátria” és a születő francia nemzettudat televénye.

Szövődött mítosz Napóleon alakja köré már közvetlenül 1815 után is, de ez még csak a „csizmás Robespierre”-nek, az újkori Attilának, Nérónak, Dzsingisz kánnak, az újoncfaló korzikai szörnyetegnek a fekete legendája. A Restauráció – Hugót idézzük – Napóleont „valósággal mesebeli szörnyeteggé változtatta [...], és a legijesztőbb maszkokat illesztette rá, a minden rémületessége mellett is grandiózus maszkoktól egészen az ijesztően nevetségesekig, Tiberiustól a Mumusig”. Ez az ellenszenv nem csupán az új rendszer híveire jellemző, a közhangulatnak is megfelelt: az állandó sorozások, az 1810-es gazdasági válság, a diktatórikus intézkedések elfordították a császárságtól a közvélemény nagyobbik részét.

De nem sokáig. A Waterloo utáni megalázottság-érzés, a „visszaállított” monarchiából való gyors kiábrándulás, a születő nemzeti öntudatot és a liberális eszmekört egyesítő fiatal romantika, a Szent Szövetség elleni gyűlölet mind-mind közrejátszott egy új, immár pozitív Napóleon-kép kialakulásában. A városi proletárok és a parasztok szemében a Császárság a magas munkabérek, a biztos munkaalkalom időszaka, a közhivatalnokok szemében pedig olyan boldog idő, amikor egy erős, hatalmas és tiszteletet keltő államnak állhattak szolgálatában. És Napóleon 1821-ben bekövetkezett halálával csak még tragikusabban szembesült az egyre szépülő múlt a nehézségek miatt egyre sötétebb jelennel: így lett a zsarnoki militarizmusból dicsőséges hőseposz.

A hőseposznak Las Cases 1823-ban közzétett visszaemlékezése, a Szent Ilona-i emlékiratok volt a forrása. A mű először rajzolja meg annak a Hősnek a portréját, aki minden szenvedése és megaláztatása ellenére is változatlanul aggódik Franciaország, sőt, egész Európa sorsáért. Az emlékirat, amely Stendhal Julien Soreljének lesz kedvenc olvasmánya, valósággal sokkolja a franciákat. A kényszerű feledés évei után egész nemzedékek fedezik fel a Császárság nagy kalandját, a portyázásokat, a nagyvárosok elestét, azt a diadalittas időszakot, amikor Velencétől Bécsig, Madridtól Moszkváig egyetlen hatalmas hadizsákmányként ott hevert fél Európa a Grande Armée katonái előtt. És Napóleon, mintegy ráadásként, a romantika fantáziavilágát is meghódította: falusi suhancoktól párizsi padlásszobákban nyomorgó fiatalemberekig, nemzedékek álmodnak szédítő karrierjéről, arról, hogy miként az egyszerre csodált és imádott korzikai, ők is egy szál tehetségükkel vágnak majd utat a sikerhez.

Egyeseknek a mítosz kiapadhatatlan erőforrás, másoknak vigasz, álomvilág, menekülési lehetőség a húszas-harmincas évek apátlan nemzedékének kínzó ürességérzése elől. Béranger-tól Dumas-ig, Hugótól Balzacig és Stendhalig, úgyszólván nincs is író, aki hozzá ne adna valamit ehhez a mítoszhoz, melynek fényében Napóleon egyszerre romantikus hős, modernkori Nagy Sándor, gigantikus Ősapa, az ármányos uralkodók áldozata, a forradalom örököse, a ,,nép atyja”, a népszuverenitás és a polgári szabadságjogok élharcosa, a nemzeti önrendelkezés védelmezője, a Rend elkötelezett híve, a haza megmentője.

A harmincas években már egyre-másra jelennek meg a Napóleont ábrázoló szobrok, litográfiák, a Napóleonról szóló könyvek; Napóleon-darabokat játszanak a színházak, sőt, a bábszínházak is. Lassan, az irodalmival párhuzamosan, egyfajta népi Napóleon-kép is kirajzolódik, a jakobinus, liberális, földosztó Napóleoné. A legendának ez a forradalmi színezetű, plebejusabb változata – amelyről Balzac pontos és hangulatos képet rajzol A falusi orvos című regényében – főleg azokban eleven, akik 1830 júliusában ott harcolnak a trikolórral borított párizsi barikádokon. Nem csoda, hogy – mihelyt konszolidálódik a helyzet – az Orléans-ágból származó Lajos-Fülöp úgy látja, okosabb hivatalos rangra emelni a legendát, már csak azért is, mert komoly legitimációs gondjai vannak az új rendszernek. Kezdetét veszi a Napóleon-mítosz „államosításának” időszaka.

A harmincas évek elején Napóleon-múzeumot létesítenek Versailles-ban, 1833-ban visszaállítják a Császár szobrát a Vendôme-oszlop tetejére, három évre rá pedig végre befejezik a forradalom és a császárság katonai győzelmeire emlékeztető Diadalívet. De a mítosz állami kisajátításának igazán nagy, parádés eseménye a „hamvak hazahozatala”.

1840 decemberében vet horgonyt Cherbourg-ban a La Belle Poule elnevezésű fregatt, fedélzetén a Császár koporsójával, amelyet Joinville herceg, Lajos-Fülöp fia hozott vissza Szent Ilona szigetéről Franciaországba. A földi maradványokat hatalmas ravatalhajó viszi fel a Szajnán Párizsba, hogy ott, nagy csinnadrattával, az Invalidusok dómjában helyezzék örök nyugalomra. A „hamvak hazahozatala”, amely előképe minden későbbi újratemetésnek szerte a világon, a legenda és a fennálló rend szövetségét is megpecsételte. A konzervatívok után lassan a legitimisták is elhiszik, hogy a Napóleon név különösen alkalmas a társadalmi viharok elcsitítására.

Jakobinus Napóleon a tömegeknek, rendpárti Cézár a nagypolgárságnak és a politikai elitnek – a mítoszban, látnivaló, mindenki megtalálhatta a magáét...

 

*

 

A Napóleon-mítosz már csaknem százéves múltra tekinthet vissza, amikor a húszas évek legelején találkozik a mozival. 1925 és 1927 között forgatta a francia Abel Gance azt a monumentális és korszakalkotó művét, amely mindmáig a legnagyobb hatású film Bonapartéról; bár a filmnek Napóleon a címe, a rendező a korzikai kezdetektől csak az itáliai hadjárat indulásáig követi hősét.

A forgatás dátuma egyáltalán nem közömbös a legenda szempontjából, mint ahogyan az sem, hogy Gance által készített, hangosított változat 1935-ben került a közönség elé. Az első világháború utáni Nyugat-Európában, a mítosz új változata a parlamentarizmusból kiábrándult tömegeknek az erőskezű Vezér, a Nemzetmentő utáni vágyát is kifejezte. Nem csoda, hogy a film záróképeiben Itáliát lerohanó Bonaparte körül ott ragyog a nagy Vezér aurája: a valamikori „kis káplár” itt már nagy Diktátorként lép elibénk.

A film rendkívüli képi erővel és maradandó technikai leleményekkel szövi tovább az irodalmi Napóleon-mítoszát. A sok-sok emlékezetes képi telitalálatból érdemes a többszörös sasfej-Bonaparte-arcél áttűnést kiemelni, mert ez irodalmilag is rímel Stendhal Vörös és feketéjének híres metaforájára. A regény első részében Julien Sorel egy hegycsúcson álmodozva karvalyra lesz figyelmes, mely méltóságteljesen köröz a magasban. A ragadozómadár képe Napóleont idézi fel benne, és újra szembesíti élete nagy kérdésével: vajon életpályája méltó lesz-e a nagy példaképéhez?

Nyeregre rögzített kamerákkal forgatott lovasvágták, vízen hányódó csónakból fényképezett tengeri átkelés: Gance minden elképzelhető technikai újítást bevetett, még a panoramikus hatással is megpróbálkozott (az 1927-es bemutatón a záróképeket három egymás mellé helyezett vászonra vetítették). Nagy pillanata a filmnek Antonin Artaud Marat-inkarnációja, meg a többi színészi remeklés, közöttük Gance Saint-Just alakítása. A film még a mai nézőnek is olyan páratlan élmény, hogy egyre-másra készülnek a felújításai; a Gance forgatta hatalmas filmanyagból legutóbb Francis Ford Coppola 1981-ben készíttetett producerként új zenével és új vetítési technikával „amerikai szuperfilmet”.

Napóleonnak a mozival ugyanolyan szerencséje volt, mint az irodalommal: száznál is több filmnek ő a főhőse vagy egyik fontos szereplője. Ebben a hatalmas termésben, amelyben csak a történelmi alapmítosz nemzeti alfajainak segítségével lehet tájékozódni, természetesen külön csoportot alkotnak a francia filmek. Gance mítoszteremtő alapműve után Napóleon gyorsan megindult a fenségestől a nevetségesig vezető úton, elsősorban Sacha Guitry szellemes mozi-vaudeville-jeinek jóvoltából.

Azt, hogy a Napóleon-legenda milyen jellegzetesen nyugat-európai mítosz, és hogy mennyire összefügg az individuum (sőt, miért is ne, a self made man) nyugat-európai kultuszával, a kelet-közép európai, de főleg a lengyel és orosz filmek mutatják meg igazán. Andrzej Wajda Légiójában (Popioly, 1965) vagy Szergej Bondarcsuk Háború és békéjében (1967), például Napóleon a hódító képében jelenik meg, az idegent, a hazát lerohanó ellenséget testesíti meg, akivel szemben csak a népi egység, a nemzeti összefogás megteremtésével lehet eredményesen fellépni. Ez a Napóleon egy kicsit Hitlernek is előképe, míg Kutuzov alakjába, ha halványan is, Sztálin is bele van satírozva.

Hatásos kontrasztja ennek a keleti változatnak a szupersztárosított amerikai Napóleon. Hollywoodban a „kis káplár” saját erejéből felemelkedő tehetséges kisember, illetve a császárként is boldogtalan szerelmes és a kisemmizett családapa szerepében fut be sikeres karriert. Míg Clarence Brown 1937-es Walewska grófnője (Conquest) Greta Garbo és Charles Boyer halhatatlan kettősével melodrámásítja a „french lover” és a lengyel grófnő szerelmi románcát, King Vidor 1956-os Háború és békéje szuperrevüt csinál a napóleoni hadjáratokból.

Az alapváltozatok mellett számos egyéni, sőt, egzotikus filmvariáció is készült a Napóleon-témára. Ilyen például a francia színekben forgatott, de arab szempontokat is tükröző Youssef Chahine-film, az 1984-es Isten veled, Bonaparte, amely a „Piramisok csatáját”, illetve Bonaparte egyiptomi hadjáratát dolgozza fel, mégpedig az egyiptomiak felszabadítójának szerepében tetszelgő, de valójában hódító hadvezér alakján keresztül. A Patrice Chéreau alakította Bonapartét Michel Piccoli Caffarelli tábornoka a forradalom elárulásával vádolja a filmben, amelyben nem nehéz felismerni a nyolcvanas évek Franciaországának politikai konfliktusait.

A magyarok – ahogy annak idején – később is óvatos távolságot tartanak a modem kor e kétértelmű, inkább a „nagyok” számára vonzó mítoszával szemben. talán ezt a távolságtartást fogalmazta meg finoman Kosztolányi Dezső az Omlette à Woburn című elbeszélésében, amelyben Esti Kornél azért nem rendeli meg az előkelő svájci étterem étlapjáról a „Napóleon módra készült” rántottát, mert „világhódító tervei miatt


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=280