Film / Regény

Jo Nesbø: Hóember

Fagypont alatt

Kolozsi László

A Hóemberben a társadalomkritikánál fontosabb a magánéleti krízis.

Amikor először jártam Svédországban (még a 80-as években) egy bevásárlóközpontban rácsodálkoztam, hogy a felvágott mellé lehet venni krimiket is. Az is meglepett, hogy a svédek a kávéházakban otthagyják a kiolvasott és megunt krimiket. Mikor rákérdeztem, a pultos lány elmondta, hogy a svédek sokat olvasnak, de nem gyűjtik otthon a könyveket. A krimiket vagy eldobják vagy továbbadják. A helyzet akkor sem változott, amikor a svéd krimi a világban kurrens cikk lett, vagyis Wallender felügyelő – a Mankell-regények – és A tetovált lány (Stieg Larsson) megjelenésével. Az egyik legjobb és legtöbbet író szerző, Håkan Nesser elmondja több interjúban is, hogy nem nagyon tud olyan krimiszerzőt mondani, aki ne lenne politikailag elkötelezett, vagyis balos, nem nagyon tud olyan szerzőt, aki ne a társadalmi egyenlőtlenségekből, a társadalom morális züllöttségéből, vagy a kapitalizmus, a demokrácia válságából vezetné le, hogy létezik és burjánzik a bűn (a skandináv országokban egyébként nagyon alacsony a bűnelkövetések száma). A krimiszerzők – és ebben is a Maj Sjöwall, Per Wahlöö páros volt az első – felvállalt küldetése, hogy felhívják az északi és egyáltalán a modern nyugati társadalmak problémáira a figyelmet, kitapintják a rendszer furunkulusait.

Jo Nesbø sem volt kivétel: a focistaként, majd rocksztárként sikeres szerző első sikeres (és legjobb) könyvei – Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög – a társadalmi elfojtásokat, a múlt nyomainak eltűntetését kérik számon a norvég társadalmon; vagyis azt, hogy nem számolt el a náci múlttal, a kollaboránsokat védi. A nagyapák bűneivel szembesülő újabb generációk a múlt terheit nem tudják elhordani, és összeroppanásuk következménye az általuk elkövetett erőszak. Ezzel, valamint a magánélet és a családi közösségek válságával, a modern élet kihívásaival szembesülő ember frusztrációival függ össze a szereplők agresszivitása, a főszereplő és más fontosabb figurák szenvedélybetegsége.

A Breivik-ügy kapcsán írt cikkeiből is kitetszik, hogy Nesbø is erősen balra húzott. Egészen a Hóemberig, a társadalmi szál fontos volt regényeiben. A Hóemberen érezni, hogy akkor született, amikor Nesbø a csúcson volt, amikor meglódult a nemzetközi karrierje. A 2007-ben írt regény alaptörténete már inkább azokra az izlandi krimikre játszik rá, melyekben mindenki rokona mindenkinek, melyekben az öröklés, nem csak a génállomány, hanem a bűnök és különös betegségek öröklését is jelenti. (Ezen a sztorivonalon egyébként a szintén megfilmesített Arnaldur Indriðason regény, a Vérvonal indult el először.)

A Hóember annak ellenére az egyik legjobb Harry Hole-krimi, hogy a társadalmi szálat a magánéleti helyettesíti. A szétesőben levő, teljesen elfáradt (később külföldre is menekülő), főnyomozó, Hole bőrére megy a játék: az áldozatai mellé hóembert építő sorozatgyilkos esete a legszemélyesebb ügye. Hóesés és tél, Oslóban és Bergenben: a modern épületek hideg fényben ragyognak, hatalmas üvegablakokon át látjuk a jeges kikötőt, az ember megrázkódik, ha víz ér a bőréhez, szinte halljuk a jég recsegését. A gonosz egy gazdag és befolyásos és híres férfiban testesül meg, akinek ágyát a Misuku gyárban szabták méretre, a plafonról teafa ventilátor lóg, és forog lustán, a Bose hangszórókból a Cafe del Mar zenéje szól. E mögött a high tech, iszonyatos jólétet sugárzó külcsíny mögött ugyanakkor mintha már egyre nagyobb területet foglalna el az enyészet. A Hóember mintha a jóléti társadalmak utolsó óráinak ábrázolása lenne – yachtokkal, felspécizett kocsikkal. Jól felépített és izgalmas krimi, amiből persze nem is a lakóházak nagyon pontosan megrajzolt képe, hanem az izgalmas jelenetek – különösen az a Hattyúnyak címre hallgató, amiben a gyilkos a Sylvia nevű áldozatát üldözi – maradnak meg. Ez az öt oldal a skandináv krimi egyik csúcspontja.

A befejezés, a történet megoldása egyébként erősen a Híd című – a regénynél négy évvel később született – krimisorozatot idézi. A realitástól jobban eltávolodik, mint a Nesbø krimik befejezése általában. Ha izgalmas is, nehezebben hihető. Ugyanakkor, és ezt is a Hóember pozitívumai közé sorolhatjuk, ebből a regényből derül ki, mely filmeket szereti Harry Hole: alulértékeltnek tartja a Csillagközi inváziót, a Vonzás szabályait, és a legjobb Coppola film szerinte – sőt, az egyik legjobb film – a Magánbeszélgetés. Itt érhető tetten, Hole mennyire Nesbø. Akinek szintúgy ezek a kedvencei.

Animus, 2011.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 48-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13415

Cikk értékelése:

szavazat: 3 átlag: 6.67