KönyvInkey Alice: No de Alizka!A vér nem válik vízzéKelecsényi László
Mi az, hogy standfotó?
Egy kiveszőfélben lévő szakma emlékezete.
Tetszettek már álldogálni mozi kirakatok
előtt, ahová a bemutató jelenetei vannak kirajzszögezve? Régen lehetett. A
jelenet- és színészfotókat a világhálóról tölti le a legifjabbak nemzedéke – ha
egyáltalán érdekli őket egy-egy állókép, mikor másodpercek alatt hosszú
filmrészletek nézhetők végig egy-két kattintás után. Annál inkább itt volt az
ideje annak, hogy egy ilyesféle kötet napvilágot lásson, amely emléket állít
egy kihaló hivatásnak. Nem az első ebben a műfajban. B. Müller Magda Parnasszus című 2008-ban megjelent
impozáns albuma után most Inkey Alice lép színre: egy közel harmadfélszáz
oldalas, műnyomópapíron előállított kötetben osztja meg velünk filmgyári
munkálkodása dokumentumait és emlékeit.
Állófényképész – az
adattárakban így magyarítják a standfotós kifejezést. Ez a foglalkozási
megjelölés áll Inkey Alice apja, Inkey Tibor neve mellett is. Csacskaság,
hiszen a haditudósítókat leszámítva általában állva kattintanak a fényképészek.
Ennek a szakmának legfőbb titka és átka éppen ez a kattintgatás. Amíg a stábok
direkt hanggal, azaz egyidejű hangfelvétellel dolgoztak, és amíg stábfotósokat
alkalmaztak, állandó veszélyforrásnak számított, hogy az exponálás zaja
belehallatszik a felvételbe. Ma nincs efféle forgatási veszedelem, nemcsak
azért, mert a digitális gépek nem adnak zajt, hanem mert ez a szakma van
kihalófélben. Standfotó alig-alig készül. A gyártás elspórolja ennek költségét.
Ha kép kell, megcsinálja a segédoperatőr, szigorúan csak a hasznos felvétel
után. Vagy egyszerűen kikockáznak pár érdekesebb pillanatot a digitális
másolatból. A standfotó, mint művészet – mert igenis az – halott.
Annál is fontosabb, hogy
emlékünk legyen róla.
Inkey Alice édesapja
nyomdokaiba lépve több mint három évtizedig exponált fotókat és exponálta
magát, azaz minden forgatási másodpercben figyelt a termékeny pillanatra,
amikor egy jelenet lényegét meg lehet ragadni és felmutatni – nem kizárólag
reklám célokból. Amikor alkotni lehet, amiért talán nem is a rendező meg az
operatőr hálás igazán, hanem a színész, mert a jó standfotó az ő jó pillanatát
örökíti meg.
Ez a lehetőség halt ki
mára, úgyszólván teljesen. Az 1945 utáni filmtermés állófotóit már a Széchényi
Könyvtárban őrzik, csak éppen a kilencvenes évektől egyre vékonyabbak lettek az
albumok, egyre kevesebb kép dokumentálja az alkotófolyamatot. Szegényebbek lettünk.
Inkey Alice-nak viszont
van miből válogatnia. A Mici néni két
életétől a Szökésig nagyjából
három és fél évtizeden át ötvenhárom játékfilm és majdnem ugyanannyi tévé-film
standfotósaként volt alkalma bebalzsamozni a másodperceket, örökéletűvé varázsolni
a pillanatot, amelyben valami nagyon fontos történik a kamera előtt.
Könyvét lapozgatva arra
kell rájönnünk, hogy ez a törékeny hölgy igazából portréfotós. Ebben is apja
örökébe lépett. Inkey Tibor Karády-képei legendássá váltak. Most ezen az úton járnak
leánya portréi. Nagy Anna, Venczel Vera, Makk Károly, Illés György, Sunyovszky
Szilvia, Domján Edit fekete-fehér fotói, valamint a kötet végén sorakozó,
már-már festményszerű színes felvételek Nagy-Kálózy Eszterről, Tordai Teriről,
Dajka Margitról, Halász Juditról (lehetetlen mindegyiküket felsorolni) igazi
fotóművészt állítanak elénk.
Lapozgathatjuk az albumot,
ha tudni szeretnénk, milyen volt, hogyan zajlott a hazai filmélet a ma már
legendás évtizedekben. Aki nem teszi, szegényebb lesz egy izgalmas élménnyel.
Inkey Alice: No de Alizka! Kép-mesék a magyar film történetéből.
Noran Libro, 2013
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 428 átlag: 5.52 |
 |
|
