Queer filmek

Budapest Pride LMBTQ Fesztivál

Ugyanaz a szerelem

Harmat György

Egy átgondolt melegfesztivál nem propaganda-, hanem sorsfilmeket választ.

Macklemore, a harmincéves fehér amerikai rapper elkötelezettje a melegek jogaiért folytatott harcnak, az azonos neműek házasságának. (A bőrszínt csak azért említem, mert a rap műfaja az afroamerikaiak kultúrájában gyökeredzik, és legjelentősebb képviselői jórészt közülük kerültek, kerülnek ki.) Ő maga nem a férfiakhoz vonzódik, interjúiban azonban szívesen beszél személyes érintettségéről: két nagybátyja, keresztapja is meleg, és kapcsolataikat sohasem állt módjukban törvényesíteni. Macklemore-nak gyerekkorában e rokonai iránti szeretete és ír-katolikus neveltetése között támadt belső konfliktusa, később pedig az keltett benne lelkiismereti dilemmákat, hogy csatlakozott a hip hop közösséghez, mely hírhedten homofób. Tavaly minderről egy szép dalban tett vallomást (rap: Macklemore, ének: Mary Lambert), mely rendkívül sikeres lett, a YouTube-on mostanáig 98 millióan kattintottak a belőle készült klipre. E dal címét (Same Love) kölcsönöztem írásomhoz. Macklemore számát rendszeresen előadja koncertjein, szerepelt már vele MTV-s díjátadón, így (a YouTube-os elképesztő eredményt is beleszámítva) egymaga többet tett a melegek egyenjogúságáért, mint több LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer) filmfesztivál összes alkotása együttvéve. Ez természetesen nem értékítélet, pusztán konstatálok egy sajátos médiahelyzetet.

Persze a Macklemore-szám nagyon személyes és gyönyörű művészi formába öntött, de mégiscsak közéleti programbeszéd, a Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál általam látott alkotásai pedig a legkevésbé sem programfilmek, hanem humán krónikák, azaz „emberfilmek”, sőt – a legjobb esetben – „sorsfilmek”. Az azonos neműek szerelme propagandistájának még leginkább (nem szándékában, hanem végeredményében) az amerikai Alan Brown Öt tánc (Five Dances, 2013) című alkotása bizonyul. A film első fele érzékeny, finom rajzát adja annak a folyamatnak, ahogy a kamaszkorból épphogy kinőtt, zárkózott, élettől sújtott (zűrös családi háttér, lakás- és pénzhiány), kapcsolatdeficites fiú, Chip fokozatosan megnyílik az emberek számára, fogódzókra, támaszra lel egy New York-i kis kortárs táncegyüttes tagjaiban. A rendkívül jó külsejű, tehetséges Chip (Ryan Steele) pótanyát és (fiú)szerelmet is kap, pedig egyiket sem keresi, legfeljebb éhes rájuk. (Szó szerint is: mindketten étellel kínálják.) Az elsőrangúan koreografált és előadott tánc a hatodik – Chip mellett a legfontosabb – szereplővé lép elő Brown ötszereplős kamarafilmjében, melyen kezdettől fogva érezhető, hogy túlságosan, a művészi igazság rovására is kényeztetni akarja a szemet és a fület. A szerelmi szál beléptével aztán erősödnek a közhelyek, és a mű végül átlendül a giccshatáron. Hiába, a boldog, beteljesült (akár hetero-, akár homoszexuális) szerelem sémáktól mentes ábrázolásába már nagyobb mestereknek is beletört a bicskája.

Reflexszerűen juthat erről eszünkbe minden idők egyik legjobb kezdőmondata, Lev Tolsztoj regényindítása (Anna Karenina): „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Eufemisztikusan fogalmazva is problémás szerelmek, a boldogtalanságok különb- s különbféle válfajai adják a fesztivál jó néhány filmjének gerincét. S milyen kapcsolatba is lehetne biztosabban és drámaibban belekódolva valamely (vagy mindegyik) alany boldogtalansága, mint egy olyan szerelmi háromszögbe, melynek egyik csúcsán egy biszexuális (vagy biszexualitására éppen ráébredő) férfi áll, a másik kettőn pedig nő- és férfirajongója? A német Stephan Lacantnak a Szabadesés (Freier Fall, 2013), a lengyel Tomasz Wasilewskinek a Tiltott szerelem (Płynące wieżowce, 2013) a második filmje. Emellett sok tartalmi párhuzam vonható a két alkotás között. Mindkettőben férfiasnak tekinthető tevékenységet űz a főhős (a Szabadesésben rendőr, a Tiltott szerelemben sportoló, mégpedig úszó), aki barátnőjével él, s egy vonzó meleg férfi karjaiban kell véglegesen rádöbbennie, hogy saját neméhez is vonzódik. Mindkét műben a trió leggazdagabban megmintázott tagja a biszexuális figura (érthetően: ő a központ), a meleg a legvázlatosabb, és lelkileg talán a nők sérülnek leginkább.

Lacant, a Szabadesés rendezője jó érzékkel nem kanyarint happy endet filmje végére. Túl szorító az ábrázolt élethelyzet ahhoz, hogy megtegye. A főalak, Marc (Hanno Koffler) – annak ellenére, hogy viszonya rendőrtársával, Kayjal (Max Riemelt) viharos érzéki vágyból lassan szerelemmé érett – becsületből, szeretetből visszatér kedveséhez, nemrég született gyermekük anyjához (Katharina Schüttler). Mindhiába: a trauma után már életképtelen a kötelékük. Marc később Kayt is felkeresi, de a férfi elköltözött szerelmi fészkükből. Marc egyedül marad a végén, de nem remény nélkül. Beérni látszik átalakulásának folyamata, melyet a film oly izgalmasan érzékeltet: élete, biztonsága megrendül, újjá kell „szerveznie” önmagát. A Szabadesés két momentuma különösen figyelmet érdemlő. Az egyik, hogy pregnáns szituációbeli, képi rímekkel világít rá Marc heteró és homó kapcsolatának párhuzamos mozzanataira. A másik pedig: hitelesen mutatja meg azt a kettősséget, ahogy a német rendőrség viszonyul tagjainak homoszexualitásához: a vezetők dicséretesen toleranciát hirdetnek és követelnek, ám a legénység körében megszüntethetetlen, fojtogató a homofóbia.

Míg a Szabadesés a harmincas korosztály érzelmi förgetegeit vizsgálja, a vele valamelyest rokon Tiltott szerelem férfi-férfi-nő triója huszonéves. Nekik inkább szexuális gerjedelmeik, indulataik, meghatározatlan vágyaik vannak, mint érzelmeik. (Nem is könnyű közel kerülni hozzájuk.) Legfőképpen a főhős úszóbajnoknak, Kubának (Mateusz Banasiuk). Az ő önzése terelte a hozzá valósággal szerelmesen ragaszkodó anyjával egy lakásba barátnőjét, Sylwiát (Marta Nieradkiewicz). A két nő között óhatatlan a folyamatos feszültség. Még kínosabb helyzetet kelt Kuba, a villamosság hirtelen kisüléssel fenyegető állapotát, amikor Sylwiának bemutatja friss barátját, a jóképű Michałt (Bartosz Gelner), és közös programokba kormányozza, zárja őket. A lány azonnal felismeri a vetélytársat Michałban (joggal), úgy is viselkedik vele. Happy endről itt sem lehet szó. Mikor Kuba fiúszerelmét választja, azonnal közbelép a társadalmi kényszert megtestesítő anya, és addigi ellenségét, Sylwiát szövetségesnek megnyerve, a születendő gyerek ígéretével behódolásra, a járt útra kárhoztatja fiát. Michałt pedig megölik (vagy megnyomorítják, ez homályban marad) a „buziverők”. Hidegfehér úszócsarnok, hideg, modern városi terek, építmények (toronyházak, autópályák, emeletes parkoló) kínálkoznak a kitörés reményét épp csak felvillantó történet rideg, borongós közegéül. (Az erre is utaló eredeti cím – Úszó toronyházak – sokkal érdekesebb, egyedibb, mint a szokványos magyar.)

Ha a Tiltott szerelem szép lengyel fiataljait egyfajta szabadsághiány teszi bábbá, akkor Gregg Araki Nagy badabummjának (Kaboom, 2010) szép amerikai egyetemistái a szabadság bábjai. A meleg srác ebben a „szép új világban” egyáltalán nem kirekesztett, legfeljebb az frusztrálja, hogy „csekélyértelmű”, ám szerfelett kívánatos szőke szobatársa – heteró lévén – nem lehet az övé. Bár…? A rendező sajátos (zsáner)világában sok minden megtörténhet. Araki szokásos színhelye: a campus, egyetemi ifjak tanyája. Főhősei: szexéhes, szexmániás, léha, laza lányok és fiúk. (Nagy az átjárás melegek, heterók, leszbikusok között.) Műfaja (ha lenne ilyen, de hiszen van: ez a film az): szexcentrikus tinivígjátékkal elegyített misztikus-összeesküvéses horror-sci fi. Az örök független filmes Araki igen szórakoztató, játékos, kliséket felhasználó és kifordító alkotással állt elő (különösen agyafúrt a minden előzetes várakozásra fittyet hányó filmvégi fintor), ám ez alkalommal többnyire üresen forog a masinéria. A szellemes zsánerfilm(paródia) és az ifjú életekről érvényes szavakkal szóló, empátiára késztető szerzői film összehangolása egy nálunk is játszott korábbi munkájában (Út a pokolba) lényegesen jobban sikerült.

A fenegyerek Gregg Arakinak (már csak a bizonyos meleg alkotókhoz joggal köthető camp szemléletmód, stílus révén is) méltó utódja a kanadai francia Xavier Dolan, aki ráadásul filmes csodagyerek is. A színészként is ismert Dolan húszévesen rendezte első nagyjátékfilmjét, és huszonnégy éves létére már túl van a negyediken is. A fesztivál műsorában mi most a harmadikat láthattuk, egy egyetemi tanár és író, Laurence históriáját, küzdelmét azért, hogy férfiból nővé válhasson. A kanadai-francia koprodukcióban megvalósult Így is, úgy is Laurence (Laurence Anyways, 2012) egy szerelmi kapcsolat krónikája: a főhősé és barátnőjéé. Laurence ugyanis attól még, hogy úgy érzi, tévedésből férfi testbe született, a nőket szereti. Viszont neki, a transzszexuálisnak, miután elhatározta, hogy enged vágyainak, és elkezd női ruhában járni, (a polgári Kanada minden látszattoleranciája ellenére) az előítéletek még durvább formáival kell szembenéznie, mint egy „szimpla” melegnek, állásából is elbocsátják. Bármennyire szeretik egymást barátnőjével, a nehézségek felőrlik kapcsolatukat. Laurence úgy akar élni, hogy önmaga lehessen. Ez idáig rendben is van, ám önzése abban áll, hogy eközben két nő életébe is alaposan belegázol. Súlyosabb ez a Dolan-film, mint az előző, a Magyarországon is bemutatott szép, szertelen Képzelt szerelmek, de a heterogén alkotóelemek (kamaradráma, olykor ironizáló, campes, operai-melodramatikus betétek, szürrealista képek) nemigen akarnak stílussá összeállni. A tehetséges Xavier Dolan mindenesetre annyira fiatal, hogy bőven van még ideje érni.

A magánboldogtalanságok többé-kevésbé mindig társadalmi eredetűek is (eklatáns példa rá az Így is, úgy is Laurence), s hiába lenne kívánatos, a nemváltás vagy a szexuális irányultság nem maradhatnak meg a privátszféra keretein belül, bizonyos közösségekben, szociális helyzetekben pedig különösen nem. A fesztiválon látott filmek közül a két legjobb a sors, a társadalom olyan kegyetlen présébe szorítja hőseit, amelyben – megbélyegzett, üldözött – vágyuk, szerelmük és hitük, családjuk, népük között kell választaniuk. Adam például, Malgorzata Szumowska lengyel rendezőnő Kinek a nevében? (W imię…, 2013) című filmjének főalakja, papi hivatását teszi kockára, ha – ráadásul sajátos, megbotránkoztató módon – megsérti a cölibátus (pontosabban az önmegtartóztatás) törvényét. A művészek (elsősorban Szumowska) nem kis bátorsága kellett ahhoz, hogy Lengyelországban, a katolikus vallás és egyház fellegvárában elkészítsék ezt az alkotást. Filmen ugyanis aligha láttunk e felekezetből olyan papot, aki focizik, táncol, sőt iszik és maszturbál! Mi több: gyarlóságaival együtt is jó pásztora a lelkeknek, az általa létrehozott fiúmenedék és vidéki egyházközsége tagjainak egyaránt. A negyvenes Adam (Andrzej Chyra) komolyan veszi a gondjaiba fogadott nehéz helyzetű kamaszok nevelését, igyekszik „megszelídíteni” őket, emberi példát ad nekik, ugyanakkor nem feledkezik meg a falusiak lelki problémáiról sem, becsülettel végzi tehát feladatát.

Aki megítéli: kinek a nevében teszi? A magyar cím kérdésére az eredeti, a lengyel válaszol, mely erdőben, a fák fölött, az égen jelenik meg nagy betűkkel: W imię… (…nevében). Pap a főhős, a három pont helyére adja magát a megfelelő szó. Hogy Istennek tetsző életet él-e Adam, annak eldöntésére az jogosult, akit hite szerint szolgál (persze az embereket is), aki miatt gyötrődik, lelkifurdalást érez, küzd „bűnös vágyaival”. Ő maga fogalmazza meg skype-on Kanadában élő nővérének durván, részeg kétségbeesésében: „Nem pedofil vagyok, hanem buzi”. „Szeretem ezeket a fiúkat” – zokogja. Nem neveltje, nem fiatalkorú az, akivel végül „bűnbe esik”. A Dyniának csúfolt fiatalember (Mateusz Kościukiewicz) a környező falu lakója, ám nem kevésbé zavarodott, elnyomott, frusztrált, mint a menedék tizenévesei. Viszont él benne a vágy a jóra, amit Adam testesít meg számára. Nem véletlenül: a pap háromszor menti meg az életét (egyszer szó szerint: a fuldoklót menti ki a vízből, később úszni tanítja). Dynia pedig háromszor „kísérti meg” Adamot. Kétszer „csak” az emberi gyöngédség kölcsönös kifejezéséig jutnak el (együttalvás, ölbe hajtott fej), de ez is elég ahhoz, hogy a papot feljelentsék, és a püspök – bár nagyra tartja Adam munkáját és elhivatottságát – ismételten áthelyezi őt más egyházközségbe. Új helyén keresi föl Adamot az immár érettebb Dynia, s ekkor teljesül be szerelmük. Hogy bukás (Adam mint pap sorsa ezzel alighanem megpecsételődik) vagy felemelkedés forrása-e ez a vállalás, annak megítélése szemlélet kérdése. Én az utóbbira szavazok. Adam nem megront, hanem megment egy lelket. Feláldozza papi hivatását, amit majd Dynia visz tovább (belép a rendbe). Hordozza a fertőzést – mondaná a homofób. Hordozza az emberséget – mondom én. Szumowska rendezésében szép összhangba kerül a képi és a verbális, a finom és a kemény, ez a nagy hatású film hitelesen beszél agresszióról, magalázásról és ezek ellentétéről: gyengédségről, gyámolításról, kegyelemről.

Azt hinnénk, a Kinek a nevében? konfliktusánál drámaibbat nem lehet találni a „homoszexualitás és fogadtatása ma” tárgykörben. Lehet. Palesztin és zsidó fiú szerelme Izraelben. Erről szól Michael Mayer debütáló nagyjátékfilmje, a Szerelemben és sötétségben (Out in the Dark, 2012) című amerikai-izraeli koprodukció. (Nem először: Eytan Fox 2006-os alkotásának – A buborék – hasonló a témája.) A palesztin Nimr (Nicholas Jacob) pszichológiát tanul a ramallahi egyetemen, belépési engedélyt kap arra, hogy Izraelben látogathassa egy professzor óráit. Egy tel-avivi melegbárban megismerkedik egy fiatal zsidó ügyvéddel, Royjal, akivel kapcsolatuk során lassan egymásba szeretnek. A palesztin fiút megzsarolja az izraeli titkosszolgálat: vagy besúgójuk lesz, vagy visszavonják a belépési engedélyét, ráadásul tudatják családjával, hogy meleg, akik ezt a szégyent nem viselnék el. Nimr nem enged a zsarolásnak, így kettős szorításba kerül. Családja rájön meleg voltára, kitagadják, halál fia, ha palesztin földön találják. Nem fordulhat máshoz: szerelméhez szökik Tel-Avivba (immár illegálisan), ahol hajtóvadászat indul ellene. Mindkét oldalon közellenséggé válik tehát. Hiába vallja, hogy „az erőszak nem érték”, az sem lenne csoda, ha tehetetlensége az izraeliek elleni gyűlöletté sűrűsödne, és terroristává lenne, akár – bizonyos értelemben – a bátyja. Ettől megóvja habitusa és zsidó szerelme, aki segítő kezet nyújt neki. Hogy sikerül-e Európába menekülnie (és Roynak utána), az nyitott kérdés marad. A rendező nem tűnik részrehajlónak sem az izraeli, sem a palesztin társadalom iránt. Az izraeli titkosszolgálati vezetőben ugyanúgy megvan a durva homofóbia, mint – igaz, végletesen – a palesztin családban. A két oldal szembenállása pedig végképp lehetetlenné teszi, hogy Nimr és Roy a saját közegükben lehessenek boldogok. E patthelyzet torokszorító ábrázolása teszi emlékezetessé, izgalmassá és meghatóvá az alkotást még akkor is, ha a Szerelemben és sötétségben művészileg nem ér fel a Szumowska-film színvonalára.

Az emberi sorstörténetek nem lehetnének hatásosak a kitűnő színészi alakítások nélkül, melyek részletes méltatása szétfeszítené írásom kereteit, így a szerepek említése után zárójelbe tett színésznevek jelzik csupán elismerésemet. Részben nekik, részben a szerzői filmes alkotóknak (a fesztiválon látott valamennyi mű rendezője – önállóan vagy társsal – maga írta filmje forgatókönyvét) köszönhető, hogy a meleg figurák (és az egy transzszexuális) mind mentesek a feminin sztereotípiáktól. Ez megkönnyíti, hogy eljusson a nézőhöz e filmek üzenete. Ha valósághűen ábrázoltatnak a magán- és közviszonyok, kirajzolódnak az erővonalak. A tiltott szerelem, a megnehezített szerelem csak még élesebb fényben láttatja őket. Az erőszakszervezet (rendőrség, titkosszolgálat) erőszakszervezet. Nehezen tűri a sorból kilógót. A társadalom (legyen hagyományba ragadt, monolitikus vagy liberális demokrácia) társadalom. Nehezen tolerálja a szokványtól eltérőt. Az ember (legyen meleg, biszex vagy heteró) ember. Gyenge, gonosz és nagyszerű. Könnyen rabul ejtik az előítéletek. A szerelem pedig (érezze bárki bárki iránt) ugyanaz a szerelem.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 34-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11569

Cikk értékelése:

szavazat: 617 átlag: 5.42