JodorowskyFrank Pavich: Jodorowsky’s DuneA próféta kudarcaSepsi László
Jodorowsky Dűne adaptációjának meghiúsulása a klasszikus sci-fi regény által felvetett problémákat tükrözi. Frank Herbert Dűnéje ambiciózus betetőzése volt annak a trendnek, mely során az ötvenes-hatvanas évek science-fiction szerzői – mint Asimov vagy Heinlein – megpróbáltak felülemelkedni a műfaj ponyvakiadványokban és filléres magazinokban kikristályosodott hagyományain, finoman megmunkált nyelvezettel, társadalmi és filozófiai problémafelvetésekkel dúsítva a korszakban jobbára lenézett tudományos-fantasztikus szövegeket. Miképp Asimov Alapítvány-könyveinek, úgy a Dűnének és folytatásainak is az egyik legfontosabb vállalása, hogy intellektualizálja a ponyva-hagyományokhoz talán minden sci-fi zsánernél erősebben kötődő űropera műfaját. A távoli galaxisokban tenyésző elmondhatatlan rémek, a lézerfegyverekkel és űrhajókkal vívott háborúk és a sci-fi/fantasy hibrid eszképista hőskultusza Herbert kezei közt olyan kulisszává váltak, amely a hatvanas évek ellenkultúráját és értelmiségét is megmozgatva beszélt spiritualizmusról és a történelemi változások dinamikájáról.
A már 1965-ös megjelenése idején a műfaj egyik új klasszikusaként üdvözölt Dűne – majd későbbi folytatásai – elsősorban rendszerépítésének precizitásával tűnt ki kortársai közül. Habár alapvetően archetipikus figurákat mozgat, mint a romlott Harkonnen-dinasztia, az események fókuszába került, leendő messiás és az Arrakis bolygó homokférgei által képviselt egzotikus szörnyetegek, a galaktikus császárság komplex politikai és gazdasági háttere, illetve a sivatagbolygó hasonlóképp végiggondolt ökoszisztémája újszerű minőséget hozott a hatvanas évek elején eleve egy új hullám előtt álló zsánerbe. Herberttől távol állt a Dűne megjelenésével szinte egy időben feltűnt nemzedék a sci-fi határait feszegető kísérletezgetése – mint a szexualitás témájának beemelése Theodore Sturgeon és Ursula K. Le Guin munkáiban vagy J. G. Ballard egészen direkt aktuálpolitikai áthallási –, a szerkezetében és konfliktusaiban is klasszikusnak mondható regénymonstrum formabontó vagy provokatív megoldások helyett inkább cizellált világépítésével hívta fel magára a figyelmet.
A Dűne határpozíciója – a Golden Age klasszikusaihoz képest túlontúl ambivalens, a new wave-nél kevésbé extrém – leginkább a hőskultuszhoz való viszonyában érhető tetten. Paul Atreides, akinek örökösei közt ott találjuk többek közt a Trónok harca elárvult Stark-porontyait, nem csupán a regény nyitányától kezdve birkózik a próféta-szereppel, de a galaktikus dzsihad ígéretével záruló kötet végül megkérdőjelezi az egyéni sors és a történelmi folyamatok kontrollálhatóságát is. Bár a sivataglakó követői közt Muad’Dibnek keresztelt herceg elér ugyan egy magasabb szintű tudatállapotot, ez szükségszerűen együtt jár fokozatos elidegenedésével, miközben hívei az intrikus Harkonnenek legyőzése után a próféta akarata ellenére hadat üzennek az egész galaxisnak.
A regény első folytatása (A Dűne messiása) után Herbert még további négy kötetben bővítette a mitológiát, és a hamarosan franchise-zá terebélyesedő Dűne-univerzum már a hetvenes évek elején felkeltette a producer Arthur P. Jacobs figyelmét. A David Lean rendezővel elkezdett preprodukciós munkálatok Jacobs halála miatt megszakadtak, így kerültek a jogok Jean-Paul Gibon francia producerhez, aki az El Topo és a Holy Mountain után a New York-i művészcénában éppen sztárrendezőnek számító Alejandro Jodorowskyt bízta meg az adaptáció elkészítésével. Ezzel kezdődött Jodorowsky Dűnéjének évtizedes kálváriája, aminek sorsát az 1984-es Lynch-verzió pecsételte meg – miután Gibon pénzügyi okokból továbbadta a projektet a Laurentiis-klánnak –, és amely a maga szintén hányattatott sorsával a nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb gigaprodukciójává vált. Frank Pavich idei dokumentumfilmje a Jodorowsky-projekt hátteréről, amiben a nyolcvannégy éves rendező egyszerre tűnik délibábokat hajszoló szent őrültnek és partvonalra szorított géniusznak, részint igazságot szolgáltat a gigantikus szerzői ambíciók közt darabjaira hullott filmtervnek: az előkészületek során felhalmozott bizarr és megalomán ötletek a leendő stáb szétszéledése után a következő évtized számos hollywoodi produkciójában feltűntek, afféle kreatív spórákként szóródva szét Alientől Terminátorig.
A Jean „Moebius” Giraud-val közösen megírt forgatókönyvhöz a francia grafikus mintegy háromezer rajzot készített – jelenleg ez a vaskos storyboard a projekt egyetlen kézzelfogható manifesztuma –, és HR Giger, Dan O’Bannon és Chris Foss látványtervei már idejekorán egyértelművé tették, hogy a monumentális űropera Jodorowsky kezei közt leginkább szürrealista tudatfilmmé kezdett átalakulni, aminek pszichedeliáját később David Lynch is átörökítette a saját verziójába. Ahogy az a visszaemlékezésekből kiderül, Jodorowsky a regény komplex és mindvégig racionális világteremtése helyett – mint az az El Topo rendezőjétől várható is volt – a Dűne spirituális vonatkozásaira helyezte volna a hangsúlyt, a filmnézésre reflektáló metaforát kerekítve a hallucinogén fűszerből és univerzális megvilágosodás-történetet Paul Atreides eredetileg jóval ambivalensebb eszméléséből. A valahol egy LSD-trip és egy harmincas évekbeli sci-fi ponyva közé pozícionált Jodorowsky-féle Dűne Pavich dokumentumfilmje alapján elhagyta volna Herbert erőteljes valláskritikáját, hogy ehelyett éppen a módosult tudatállapot transzcendens élményével ajándékozza meg nézőjét. Míg a rendező friss nyilatkozataiból is őszinte lelkesedés árad, a Lynch által megvalósított – majd később megtagadott – 1984-es verzió harsány önparódiába fordította át Jodorowsky fenségesnek szánt spirituális utazását: habár számos vizuális ötletet átvesz a korábbi vázlatokból, a camppel és az undorkeltő, groteszk humorral Lynch Dűnéje épp Jodorowsky terveinek emelkedettségét iktatja ki. A kultuszregény első filmváltozatának tanulsága szerint a spirituális élmény átadhatatlan, hiába köszönnek vissza a vászonról Giger és O’Bannon ötletei, a színkavalkád és az átszellemült narráció minduntalan hamar gunyoros komikumba fordul. A témájához mindvégig távolságtartó tisztelettel viszonyuló Jodorowsky’s Dune talán legizgalmasabb ötlete, hogy az álomprojekt előkészületeit elegánsan egy küldetés-narratívára húzza fel. Alejandro Jodorowsky összegyűjti korának „szent harcosait” – ők volnának a felkeresett művészek, Gigertől Orson Welles-ig – akik a készülő magnum opus segítségével utat nyitnak a közönség számára a megvilágosodás és egy jobb világ felé. A fantasy-hagyományokra rezonáló „quest” és annak kudarca az elkészült adaptációknál – ide értve a tévére gyártott, meglehetősen földhözragadt minisorozatot is – is hűségesebben örökíti át Frank Herbert kritikai attitűdjét, anélkül, hogy Lynchhez hasonlóan tolakodó ironizálásba fullasztaná az alapanyagot. A szent küldetés kudarca, ami után a művészek szétszéledtek és széthordták eredményeik morzsáit az Álomgyárban, Paul Atreidis tragédiáját idézi, aki minden jobbító szándéka ellenére végül csak újabb háborúkat szabadított a galaxisra és a Dűne zárlatára lényegében magára maradt a tudásával. Jodorowsky és prófétái megteremtették ugyan a huszadik század végének egyik legtöbbet hivatkozott filmes mítoszát, de üzenetüket végül mégsem tudták átadni – „a film, amely megváltoztatja a világot” csak töredékekben, szóbeszédekben és a David Lynch által elkészített saját paródiájában létezik. Frank Herbert regényének ismeretében valószínűleg jobb is így, hiszen a Dűne sivatagbolygóján a homokférgeknél csak a valóra vált próféciák veszélyesebbek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 820 átlag: 5.56 |
 |
|
