KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Pantheon

Szőts István centenáriuma

Havasokon innen, búzamezőkön túl

Pintér Judit

Száz évvel ezelőtt, 1912. június 30-án született Szőts István. A hagyatékában őrzött levéllel, valamint osztrák munkatársai visszaemlékezéseivel a magyar filmművészet kiemelkedő alakja előtt tisztelgünk.

Szőts István az alábbi levelet 1957 őszén írta édesanyjának. Miután Melyiket a kilenc közül? című Jókai-adaptációjával augusztusban végre ismét kijutott a Velencei Filmfesztiválra – ahol első játékfilmje, az Emberek a havason épp az idén hetven éve, 1942-ben nyerte el a legjobb művészfilmnek járó díjat –, nem tért vissza Magyarországra. A levélből a sokáig nélkülözött szabadság mámora, a világ megismerésének és felfedezésének megújult reménye mellett megrendítő erővel sugárzik a hontalanná vált ember fájdalma és szomorúsága, az Édesanya és a szülőföld iránti csillapíthatatlan vágy, valamint a jövőtől való (itt még ugyan bizakodó) szorongás.

 

*

Édes Jó Anyám!

 

Olyan nagyon régen írtam, és olyan régen olvastam ismerős, kedves betűit, s közben annyiszor voltam gondolatban Édessel, hogy bizony nem is tudom, hol hagytam abba – és hol kezdjem mostani levelem. Augusztus közepe óta rohanok expresszvonatokon, keresztül-kasul városokon és országokon. Szinte csak az utazás öröméért – amitől olyan hosszú ideig meg voltam fosztva.

Volt egy gyönyörű nyaram Olaszországban. Gondoláztam Velence mohos márványlépcsői, palazzók műremekei és kötélen száradó fehérneműk zászlóerdeje alatt. A Szent Márk templom arany mozaikjai, alabástrom oszlopok, bizánci keresztek és szigorú ikonok, vörös márvány római oroszlánok és sovány, gótikus szentek között hallgattam a kórus és az orgonák felívelő köreit. A világ legszebb „szalonjában”, a Szent Márk téren fagylaltoztam vagy kavargattam a feketekávémat, miközben ezer és ezer galambszárny suhogott, és a koncertzenekarok Strauss-, Mozart- vagy Liszt-muzsikái egymásba fonódva keringtek és visszhangoztak körös-körül.

Laktam a Lido luxushoteljeiben. Élveztem a tengert. Gyűjtögettem tarka kagylóit. Kis olajszagú osteriákban ettem halait, rákjait és miden furcsa teremtményét. Könnyű vörösborokat ittam. Déligyümölcsöt – a narancs, banán, ananász minden fajtáját – élveztem nyersen vagy frissítő italként. Este fehér szmokingban én is részt vettem a „hiúság vásárán” – a nemzetközi társaság pompás, pávás bevonulásán a luxus mozipalota modern és rafinált kényelmű, hűtött, neonfényes gálaelőadásaira. Virágok, Párizs, Róma divatcsodái, a Riviéra parfümjei, világsztárok és arisztokraták, milliomosok és szerencsevadászok tarka-barka konfettije és kavargása engem is vitt, velem is keringett.

Aztán a sok műemlék! Szobrok, képek, templomok és paloták. Tizianók és Giorgionék, Colleonik és Veronesék – olyan ez a város, mint egy finom, régi ékszerdoboz, mint márványba kövült álma az elmúlt időknek: elegáns rokokó, aszketikus gótika vagy az antik örömöket habzsoló mohó és dús renaissance – minden, csak nem a ma. Mert hál’ Istennek, se autó, se villamos, és főleg zajos motorkerékpárok nem zavarják szűk sikátorait. Csak a kecses orrú gondolák siklanak fekete, néma hattyúként a csatornák hídjai vagy a palazzók mohos márványlépcsői között. S a nép, ez a boldog, fecsegő, éneklő, élni szerető, s élni tudó olasz nép! Mely ott ődöng, sütkérezik, énekel a tereken, utcákon, eszpresszók és vendéglők teraszán. Vörösbort iszik, dinnyét eszik, kagylót s vagy százféle halát a tengernek. Él, kevés fáradsággal és sok apró örömmel. S milyen tehetségesek! Csak úgy ömlik belőlük a művészet, a szépség.

Aztán Róma. Közel három hét ebben a monumentális „örök városban”. Ahol ezer évek kőbe vésett történelmét őrzik cézárok diadalívei és szobrai, a Colosseum, fürdők, cirkuszok és császári paloták – lenyűgöző arányai egy világbirodalomnak –, romjaiban is fenségesen komor és méltóságteljes mementói az emberi hatalom mulandó és tünékeny káprázatának. Marcus Aurelius, a filozófus bölcs és kiábrándult császár patinás bronz lovas szobránál, fent a Capitolium dombján, gyakran próbáltam valami feleletet kapni a nagy „miért?”-re. Költő volt és filozófus. Békéről álmodott és bölcsek kormányozta birodalomról. S egész életét háborúban töltötte. Sátorban élt, és tábornokokkal haditerveket beszélt meg. Limeseket erődített, s valahol, ahol a barbárok világa kezdődött – épp Göd és Esztergom táján, a Duna partján, ahol az akkori Róma végződött – írta esténként fáradt és kiábrándult intelmeit és elmélkedéseit. S az antik Róma jelképe, a szobortól nem messze, még ott él, tradícióból. Szegény, jobb sorsra érdemes, csapzott farkas – mint az őrültekháza lakói – fel- és lejárkál szünet nélkül vasketrecében. De hol van a birodalom, a légiók ereje, a rabszolga s adózó nemzetek sokasága? Pár törött oszlop emlékeztet csak Vénuszra vagy Jupiterre. Köveiből már ezer éve templomai épültek az új isteneknek. Szent Péter harangjai zúgnak és konganak ünnepélyesen a város felett, és zarándokok soknyelvű csoportjai özönlenek föl a Vatikán lépcsőin, csókjaik elkoptatják Szent Péter bronzlábát. S az új hit ereje és gazdagsága szövi át az antik Róma tereit és utcáit. Pápák szökőkútjai, Egyiptomból hozott obeliszkek, templomok, dómok, paloták, műkincsekkel tömve. Raffael, Michelangelo, Bernini és Bramante. Kupolák és a Sixtusi kápolna freskói, Palestrina angyali muzsikája, komoly zengésű gregoriánok – ecset, véső, mérőón, muzsika mind-mind az ő dicsőségét szolgálja.

Egy este végigmentem a Via Appián. Árnyasan szétterülő vörösfenyők, égnek hegyesen szökő karcsú ciprusok, a Campagna szelíd ívű dombja, s a messziről kéklő albanói hegyektől körülvett táj. Valószínűtlenül rózsaszín-vörös naplementében sétáltam hosszan az antik Róma töredezett síremlékei, katakombák és nagy, kertes nyaralók között. Utána az esti holdfényben, a valószerűtlenül hatalmas, szinte hegyszakadásoknak tűnő Colosseum kőhegyei között bolyongtam vagy fél órát.

De kellene meséljek a trasteverei estékről is. Jó illatú vendéglők lugasairól, boráról, gitáros énekeseiről. A római emberekről. És a macskákról, amelyek egy-egy antik épületrom körül szinte félvad állapotban, tömegesen élnek.

Régi barátok, új ismeretségek, kirándulások, tengerpart, Ostia fekete homokja – repültek a napok, és már robogott tovább velem a nagyon gyors olasz villamosvonat.

Firenze, újabb csodákkal. A művészet és ízlés, a legkifinomultabb toscanai szellem fővárosa. Képtárak, utcák, dóm, terek és parkok, és máris tovább, a búcsú fájó, de erős kapcsaival, hogy ide még vissza kell jönnöm. Itt még élnem kell, hosszan sétálva terein és kövei között.

A nyárból egy éjszaka szöktem meg. Reggel már a Comói tó partja mint egy türkiz ékszer bomlott ki a ködök takaró fátylából. Aztán jöttek hirtelen és hatalmasan égnek meredve az Alpesek komor sziklahegyei. Smaragdzöld üde rétek, gyantaillatú fenyvesek között, szédítő, kecses kanyarokban, viaduktok mélységein, alagutak egymásba torkoló folyosóin keresztül – Svájc.

Ez a boldog és békés kis országa a Földnek, ahol az emberek generációkon keresztül takarékbetétkönyvekre spórolnak, s a bankok nem buknak meg, nincs infláció és devalváció. Szívesen játsszák a katonásdit, de nem ismerik a háború nyomorúságait és romjait. (A vasúti nyitott ruhatárban egymás mellett hevert a sok puska, amit a „hadgyakorlatra” behívott katonák leraktak, amíg a városban sétálnak egyet…) Jólét, kényelem, eseménytelenül nyugodt, nyárspolgári paradicsom ez a kis ország. És Zürich kirakatai! A világ minden gazdagságát kínálják – angol szövet, indiai egzotikus gyümölcs, dél-amerikai orchidea, ausztrál gyapjúáru, teveszőr, kasmír, perzsaszőnyeg, amerikai autók, svájci órák, német fényképezőgépek –, mi szem-szájnak ingere. Modern üvegpaloták és középkori városrész, üzleti negyed és villaváros tiszta és pedáns rendű keveréke. Autó autó hátán. A tereken parkírozó automaták, s a rendőröknek más dolguk sincs, mint arra felügyelni, mikor jár le a két órás parkírozási idő. Külön élmény a repülőtere. A gyönyörű zöld mezők és sötét fenyvesek keretéből kiemelkedő modern üveg- és betoncsoda. Éttermekkel, elegáns üzletsorokkal, márvány terekkel és folyosókkal. Rádió- és meteorológiai állomás, menetjegyirodák, vám- és hivatalos helyiségek. És közben a nagy beton kifutópályákon állandóan zúgnak – vagy csendben begördülnek – a hatalmas ezüst gépmadarak. Robognak a piros, tarka benzines autók, a hordárok elektromos autói kofferek tömegével, gördülnek gumikerekeiken a mozgólépcsők a gépkolosszusok mellé. Egyenruhás pilóták, örökmosolyú, szebbnél szebb stewardesek társaságában hullámzik ki-be az utasok tömege. A mikrofon halkan bemondja az érkező vagy induló gépek nevét. Skandináv Air Line, India, a Repülő Hollandus, Pan America, Swisse Air stb. stb. Koppenhága, New York, London, Róma – fellendül az irányítók jelzőkorongja, a gyep fűszálai a földre fekszenek a felbúgó motorok légörvényei alatt. Ismét egy ezüst gép fordul be lomhán, vagy emeli cápaorrát, és szökik feljebb és feljebb, eltűnve az ég végtelenében. Egész délután néztem őket – s mintha a világ pulzusán tartottam volna a kezem. Ott lüktetett körülöttem Európa, tengerek, sivatagok, hegyek és az öt világrész minden csábító városa. Ott járt, beszélt, búcsúzkodott angol, néger, turbános hindu, szőke svéd, nyurga amerikai. Olyan jó volt az a tudat, hogy ez a világ milyen kerek, s milyen könnyen elérhető, hogy nincsenek távolságok – egy nap Zürichben reggelizem, és New Yorkban vacsorázhatok. Aztán a hegyek. Drótkötélpályákkal és fogaskerekű vasutakkal kapaszkodtam csodás panorámájú, fehér hófedte halott csúcsok, csillogó jeges gleccservölgyek, fenyvesek, zöld pázsitok, mélykék tengerszemek világába.

Olyan jólesett ismét a metsző, éles levegőt szívnom, fenyvesek gyantaillatát – hányszor és mennyire vágytam minderre, és milyen furcsa és szomorú, hogy éveken át nem mehettem haza, pedig az olyan közel és olyan magától értetődő lett volna.

Ezek a csodás hegyi tájak kísértek át Ausztriába. Tirol, Innsbruck, Salzburg. Ismét a történelem, művészet minden jól konzervált emléke a havasok égnek törő keretében. Vára – akár a dévai – merészen ugrik ki a város közepéből. Csak az a nagy különbség köztük, hogy ez nem rom. Hanem ép – s pont úgy van berendezve, ahogy az 500 évvel ezelőtti hercegérseki fénnyel és pompával hátrahagyták.

Brunónál laktam, aki az akarat és a makacsság impozáns példája. Nem hagyja magát, és használhatatlanná bénult, gyenge lábaival vitt mindenüvé, mutogatott mindent. Sőt, nagy hegyi sétákat is tettünk a Glasenbochot körülvevő erdőkben. Volt egy nagyon szép napunk az egyik közeli tavon. Van egy jó kajak-csónakja. Ez a legnagyobb passziója, mert itt nem érzi a lába hiányát. A szép, meleg őszi napon fürdőruhában eveztünk egész nap. Sokat kellett mesélnem az otthoniakról, sokszor és szeretettel érdeklődött Édesről is. Most úgy néz ki, hogy végre rendeződnek az anyagi ügyei. Jó állást kap, és erősen reméli, hogy sikerül Marcsa nénit is kihoznia.

Salzburgból nagy kirándulásokat tettem a közeli Salzkammergutba. Ausztria legszebb alpesi tájai, üdülőhelyei itt vannak. Hatalmas hegycsúcsok, szédítő drótkötélpályákkal, tavak és tengerszemek, partjaikon mesekönyvbe illő régi kis városkákkal és falvakkal.

Aztán két nap München. Józsi kerekdeden és ezüstös fejjel. Eleinte csak nézett, nézett, alig akart megismerni.

Azóta itt élek Bécsben. Az ismerős, vendégszerető, kedélyes császárváros. Minden-minden a hajdani birodalom és a Habsburgok régi fényét őrzi. Egy vasárnap délelőtt a Burgban megnéztem a spanyol lovardát. Napóleon korabeli egyenruhás lovasok, s azok a gyönyörű, nemes mozgású fehér lipicai lovak! Mozart-muzsikára kecsesen, finoman lépkedik, ágaskodják, forogják, ugorják a spanyol iskola legnehezebb figuráit. S a régi címeres, koronás paloták őrzik a hajdani gazdagság műkincseit. Járom a képtárakat, múzeumokat. Mozi, sőt néha színház (Molnár egyik szellemes, könnyű darabját minden nyelvi nehézség nélkül élveztem legutóbb).

Hát körülbelül ennyit sürgönystílusban, dióhéjban, inkább csak ízelítőként két és félhónapos utazásomból. Csak épp, hogy érzékeltetni tudjam az utazás szép szenvedélyét, kábító narkózisát – aminek úgy látszik, menthetetlenül rabja lettem. Talán éppen azért, mert olyan hosszú ideig el voltam zárva tőle. Ez a szabadság, országhatárok korlátja nélkül az, ami elsősorban itt tart. Még sokat akarok utazni, kóborolni ebben a világban. Egyiptom, India, Peru, Új-Zéland – annyi név vonz és csábít, hegyek, tengerek, városok, a különböző színű embereivel. Ha nem sietek, és nem használom ki ügyesen a még előttem álló 10–15 rugalmasabb évemet, mikor tudjam mindezt megvalósítani? Ezért kezdtem el most (még így is elkésve) ezt a vándoréletet.

Ne szomorkodjon, és ne aggódjon értem, Édes! Mindent megteszek, hogy innen is támogatni tudjam. Sőt, jobban és rendszeresebben, mint eddig. Amint valahol letelepedtem, mindent el fogok követni útlevele és kiutazása érdekében. S annyi protekcióm és összeköttetésem lesz, hogy ezt meg is valósíthassam! Ha úgy helyesebb, ne publikálják elhatározásomat, vagy esetleg oly formában, hogy erre hosszabb szabadságot kaptam. Ne féljen senkitől, és ne izgassa magát, Édes, semmiért. Semmi nem fontos, csak az, hogy nyugodt idegekkel, jó egészségét megőrizve várjon ismét útlevelére és a kiutazásra. Vizsgáltassa meg magát, és írja meg, milyen orvosságra, vagy egyáltalán mire van szüksége. Szeretném, ha Vályán mindennel (főleg tüzelővel) ellátná magát. Csak kocsival közlekedjék, nehogy kimerüljön vagy meghűljön a kaláni utakkal. Ha teheti, télen költözzön Hátszegre vagy Mikiékhez hosszabb időre. És főleg írjon őszintén és részletesen mindenről, mert már nagyon-nagyon régen semmi hírem Édesről. Most egyelőre zárom soraim. Mielőtt holnap feladom, még folytatni fogom. Nagyon sokszor és sok szeretettel gondol Édesre nagyon szerető fia, aki épp olyan közel van most is, mint ahogyan eddig, gondolatban mindig Édes mellett volt

 

Pista

 

A holnapból egy hétnél több lett…

Csak most, 18-án, hétfőn este folytatom egy csendes, jól befűtött bécsi kávéházból. (A kávék itt jobbak, mint Pesten, újabb típusú gépen főzik, illetve préselik ki az aromáját. Így nem vész el semmi belőle, sokkal erősebb és zamatosabb.) Rengeteg szép képeslap van, órákig tart, amíg átlapozza őket az ember. A világ minden érdekes eseményéről, pletykáiról jó képsorozatokban, frissen számolnak be. Majdnem minden kávéháznak van televíziós készüléke. Már Olaszországban feltűnt, ahogy a hotelek társalgóiba, kávéházakba beülnek, s délutántól késő éjszakáig figyelik ezt a masinát. Riportoktól operákig igen változatos műsort adnak. Főleg a gyermekeket nem lehet elkergetni mellőlük. Anyám is biztos fogja élvezni, ha majd kijön a nagyvilágba. Ne kételkedjék ebben! Csak az első lépés nehéz. Egyelőre én itt maradok Bécsben, de kb. egy hónap múlva megint nyakamba veszem a világot. Párizst, Londont, Madridot akarom bejárni. Orientálódnom kell, hol lesz a legjobb és legmegfelelőbb munkalehetőség. Már előre örülök az utaknak. Az ismeretlen városoknak, vidékeknek. Hiába, úgy látszik, én már megmaradok „felfedezőnek”…

Halottak napján egy csendes, régi bécsi templomban gyújtottam meg az emlékezés mécseseit. A lángok lobogó, vibráló fényeiben felbukkantak és eltűntek az ismerős, kedves arcok. Épp úgy kialszunk mindannyian, mint a gyertyák fénye. Egyik gyorsabban, a másik később. Amint múlik az idő, mind többen lesznek odaát… S ez így van rendjén, az ember így jobban beletörődik az utolsó nagy utazásba. Különösen sokat gondoltam ezen a napon Édesre, s a Livádia szép kilátású, kedves dombjára. Talán hamarosan együtt lehetünk majd ezen a napon ott, ahol legtöbben nyugodnak szeretteink közül.

Apámtól is kaptam egy bánatos levelet. Részben örül elhatározásomnak, de szomorkodik is elválásunk miatt.

Írjon, Édes Bruno címére! Nagyon régen nem hallottam hírt, és nagyon kíváncsian várom sorait. Sok szeretettel gondol Édesre, és sokszor csókolja nagyon szerető fia

 

Pista

*

 

Szőts István a hazájához legközelebbi Ausztriában telepedett le abban a reményben, hogy végre szabadon dolgozhat. Mint az Emberek a havason forgatása vagy a Röpirat a magyar filmművészet ügyében írása közben, most is világjobbító álmokat dédelgetett. Óriási lelkesedéssel látott hozzá Éhség című nagyszabású dokumentumfilm-terve előkészítéséhez, amellyel „a világ alvó lelkiismeretét” szerette volna fölébreszteni. A film elképzelt bemutatóján közös páholyba ültette volna az amerikai elnököt, a szovjet főtitkárt és a római pápát, hiszen az éhség egyre súlyosbodó problémájának megoldása valóban a Föld minden lakójának közös ügye volt – ahogy az lenne ma is. Az elkészült szinopszis tanúbizonysága szerint Szőts pontosan előre látta a jövőt, a szegénység, az éhség napjainkban még globálisabb, fenyegetőbb rémét. Utolsó nagy álma valóra váltását azonban most nem egy keleti totalitárius rendszer, hanem a gazdag és szabad Nyugat közönye hiúsította meg. Ezután néhány évig filmrendezést tanított, és történelmi, művészeti tárgyú dokumentumfilmeket forgatott Bécsben. A múlt évi miskolci Cinefest Szőts-rendezvénysorozatára küldte el a rendezőre és közös munkájukra emlékező sorait osztrák filmjei többségének operatőre, Gerhardt Schedl, és ott készült a beszélgetés egykori kameramanjával, Horváth Tamással is.

 

*

 

Gerhardt Schedl, az Osztrák Filmalap Kuratóriumának tagja, az Osztrák Filmintézet volt igazgatója

 

Szőts István 1960-ban rendezte a Hallstatti balladákat, amelynek Ellio Carniel, az 1962-es A császár síremlékének pedig Peter Pochlatko volt az operatőre. Ebben az időszakban nem sikerült megvalósítania nagy filmtervét, az Éhséget, ezért osztrák közintézmények megbízására „kultúrfilmeket” készített, amelyeket kiállításokon és Ausztria külföldi követségein vetítettek. A ’60-as években a bécsi Filmakadémia rendező szakán is tanított, engem onnan ismert, ott látta a diplomafilmemet. Mivel Pochlatko saját filmgyártó céget alapított, nem tudott tovább vele dolgozni, így 1968-ban engem kért föl a később osztrák állami díjjal kitüntetett Gustav Klimt-film operatőrének. Együttműködésünk eredménye volt az Egon Schiele-portréfilm, majd a bécsi Várszínház díszlettervezőjének – Remigius Geyling –, a várostervező építésznek – Otto Wagner – és a híres osztrák szobrásznak – Fritz Wotruba – portréja is.

Szőts 1968-tól a hetvenes évek közepéig állandó stábbal, köztük honfitársaival, Horváth Tamás operatőrasszisztenssel, Korényi Béla zeneszerzővel és Pollák Róbert vágóval dolgozott. Közös munkánk kezdettől fogva ragyogó volt, hamar megértettük egymás gondolatait. Több évi együttműködésünk alatt soha nem láttam nála forgatókönyvet, de mindig pontosan tudta, mit akar, határozott optikai elképzelései voltak, amelyeket gond nélkül meg tudtam valósítani.

Szőts úr jól beszélt németül, de hogy úgy mondjam, a két pont közötti távolságot gyakran nem

egyenesen, hanem nagy kerülőkkel tette meg. Arra, hogy mit jelentett neki az anyanyelvétől megfosztva élni, valójában akkor döbbentem rá, amikor egyszer meghívott közös filmjeink vetítésére a Collegium Hungaricumba. A magyar közönség előtt izgatott lelkesedéssel, sok gesztikulálás kíséretében magyarul tartott megnyitó beszédének olyan lenyűgöző kifejező ereje volt, hogy noha nem tudok magyarul, mégis megértettem.

Magyarországon talán kevesen tudják róla, hogy elismert műgyűjtő és közvetítő volt az olyan neves osztrák műgyűjtők körében, mint Rudolf Leopold, Hans Dichand, Fogarassy Viktor és sokan mások. Minden kapu nyitva állt előtte, ezért tudtunk a legféltettebb magángyűjtemények legszentebb műkincsei között válogatni. Szőts nagy súlyt fektetett arra, hogy Schiele és Klimt festményeinek, rajzainak vagy Wotruba szobrainak felvétele az eredeti művekről készüljön.

Egyszer fölhívott, hogy egy aukción árverésre kerül egy századforduló körüli ismeretlen festő műve, amely azonban neki nagyon ismerős, mintha látta volna már egy katalógusban. Azt tanácsoltam, böngéssze át újra a katalógusokat. Szőts úr az árverésen megvette a festményt, amelynek alkotója a régi katalógus szerint Carl Moll, az osztrák szecesszió művésze volt (Alma Mahler mostohaapja). Mivel az éppen forgatott film költségvetését, mint általában, nem tudtuk tartani, egy bécsi galériának háromszoros áron eladta a képet, és a nyereségből fedezte a hiányzó összeget (a galéria aztán százszoros áron adta tovább a művet a Belvederének).

Szőts nagyon nagy tudással, műveltséggel, olvasottsággal rendelkezett a kultúra és a művészet terén. Igazi régi vágású úriember volt. A forgatásokon mindig azt közvetítette felénk, hogy ő a stáb minden tagjának védelmet és biztonságot nyújt, nekünk csak a munkánkkal kell törődnünk. Soha nem hallottam tőle egyetlen hangos, ingerült szót. Maga volt a nyugalom, még olyankor is, ha a következő számlának nem volt fedezete. Ha a pénz elfogyott, azonnal talált valami megoldást. Egyszer például nem futotta a gázsimra, így jutottam hozzá egy Ex libris-gyűjteményhez és két Franz von Bayros-grafikához. A Klimt állami kitüntetése után az egész stábot meghívta ünnepi vacsorára, és köszönetképpen minden kollégát megajándékozott egy arany dukáttal, amelyet máig ereklyeként őrzök.

Tudomásom szerint a Wotrubát követően nem forgatott többet, és a hetvenes évek közepétől én is elhagytam az operatőri pályát. Sajnos mindez negyven évvel ezelőtt történt, közös munkáinkat azóta sem láttam, de filmes tevékenységem legfontosabb korszakát a vele való együttműködés jelentette. Amikor a ’80-as években az osztrák filmtámogatási osztályt vezettem a kulturális minisztériumban, néhányszor módom volt támogatási lehetőséget szerezni a munkanélküli rendezőnek. Utoljára 1990-ben, Budapesten találkoztam Szőts Istvánnal. A magyar rendezőknek Peter Pochlatko kollégámat és engem így mutatott be: „ők az én osztrák filmes múltam”.

 

*

 

Horváth Tamás operatőr

 

1965-ben ismertem meg Szőts Istvánt, amikor szegény magyar emigránsként vendéghallgatónak jelentkeztem a bécsi Filmakadémiára. Ez azt jelentette, hogy bejárhattam az előadásokra, de nem vizsgázhattam, nyersanyagot sem kaptam, ösztöndíjam sem volt, így keményen dolgoznom kellett a megélhetésért. 1963-ban kerültem ki Bécsbe, otthon azonban láttam az Emberek a havasont, amelynek mind a tartalma, mind a megvalósítása nagyon megragadott. Bécsben az első rendezés-előadáson aztán személyesen is találkozhattam a nagy Szőts Istvánnal. Mikor bemutatkozott, rettentő büszke voltam. Hárman voltunk magyarok, és az osztrák kollégáknak mi magyaráztuk el, hogy ő az egyik legnagyobb magyar rendező. Két szemeszter után, 1966-ban felvettek az akadémiára, és azt hiszem, Szőts professzor úrnak köszönhetem, hogy két hónapon belül pótolhattam a vizsgákat. Ez óriási ajándék volt. Mikor az első főiskolás filmem, a Hattyú vágását – amiről fogalmam sem volt – elkezdtem, Pista bácsi meghívott magához, és hasznos tanácsokkal látott el. A filmhez a zenét, amelyre sokan felfigyeltek, egy főiskolás barátom, Korényi Béla szerezte (és zongorázta). Szőts úrnak annyira tetszett a zene, hogy 1968-tól kezdve Korényi lett filmjei zeneszerzője. Miskolcra utazásom előtt beszéltem vele. Így emlékezett a professzor úrra: „A filmesztéta Szőts tanított meg arra, hogy meglássam és szeressem a szépet. Ő az oka annak is, hogy negyven év óta hetente kétszer megyek moziba. A legbecsületesebb ember volt, akivel valaha dolgoztam. A vele folytatott beszélgetések felejthetetlen emlékeket, kitörölhetetlen nyomokat hagytak bennem. Ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem, és hogy olyan sokat tanulhattam tőle”.

Mindig támogatott minket, tehetséges fiatalokat, sokszor csak a háttérből. Jó kapcsolatokkal rendelkezett, de annyira nemes és büszke lélek volt, hogy a tigrisekkel és a cápákkal soha nem vette föl a harcot. Bármennyire szeretett volna dolgozni, nem volt hajlandó koldulni és megalkudni. Néha talán nem tudta kifizetni a lakbérét, de soha nem panaszkodott, és az őt ért méltánytalanságokról sem beszélt. Olyan korrekt és becsületes ember volt, hogy az szinte már bűn. Mintha egy másik bolygóról jött volna. Jellemét nem ronthatta meg a pénz. Úgy gondolom, rá is pontosan illenek József Attilának Thomas Mannról írt szavai: „fehérek közt egy európai”.

Tulajdonképpen műkereskedelemből élt, komoly tekintélyre tett szert az osztrák aukciós házban, a Dorotheumban. Nemcsak a filmhez volt kiváló szimata, hanem a műgyűjtéshez is, azt is hihetetlen precizitással és szerénységgel csinálta. Fölöttébb nagyvonalú volt, inkább adni szeretett, mint kapni. A filmterveinket mindig figyelmesen végighallgatta, és soha nem mondta, hogy valami rossz. Úgy irányította a hallgatókat, mintha nekik jutottak volna eszükbe a jobbnál jobb ötletek. Noha elméletet tanított, a forgatókönyveinket is megmutattuk neki, és egy csomó hibát kiküszöbölt. 1969-ben diplomáztam. Schedl úr előttem végzett egy évvel, és mivel szüksége volt asszisztensre, a tanulmányaim mellett több ismeretterjesztő- és oktatófilmben vele dolgoztam, így már a szakmámból is meg tudtam élni. Az ő kameramanjaként kerültem 1968-ban a Klimtbe is, és ettől kezdve Szőts majdnem minden filmjében részt vettem. A stáb családias volt, Pista bácsi mindig olyan munkatársakat választott, akikkel szavak nélkül is értették egymást. Különösen az operatőr volt fontos számára, aki az ötleteit képpé tudta formálni. A forgatások németül folytak, de mivel nem tudta magát olyan precízen kifejezni, mint ahogy szerette volna, mire elmagyarázott egy jelenetet, másnál már ötször leforgattuk volna – ha nem is olyan jól. A művészportréknál mintegy belebújt a művészek személyiségébe, lelkileg együtt rezdült velük, ami nagyfokú tehetségre vall. Az volt a benyomásom, mintha ecsettel festett volna, festőként komponálta volna a beállításokat. Szinte boncolta a műalkotást, a legkisebb részleteibe belement, s azon belül árnyékot és kontrasztot is akart. Szőts, Schedl és köztem az optikai elképzelések általában szinkronban voltak: megértettük, mit szeretne. Előfordult persze, hogy csak akkor fogtuk fel, mit akart valójában elérni, amikor a kész filmet láttuk. A technika nem volt az erőssége, de ha valamilyen elképzelésére azt mondtuk, hogy technikailag kivitelezhetetlen, elgondolkodott, és azonnal más megoldást talált. Rengeteg ötlete és hatalmas tudása volt. Nála a munka szent volt, a filmezésben – mint Karinthy a humorban – nem ismert tréfát. Állandó törekvése a még jobbra sok időt és pénzt kívánt. Mindig a legjobb felszereléseket béreltük, mindegy volt, mennyibe kerül. Ha elfogyott a nyersanyag, elment a Kodakhoz, majd hóna alatt két tekerccsel tért vissza. Máig titok, hogyan szerezte. Csak annyit mondott: „Folytathatjuk a felvételt”. A régiségkereskedés a hobbija és a megélhetése volt, bár az így keresett pénz nagy részét a filmekbe fektette, mert a büdzsé soha nem volt elég, ő pedig nem volt hajlandó a megbízóinál kuncsorogni. Kereskedelmi sikert viszont nem hoztak a filmek, csak esztétikai elismerést. Az ő alapos, megfontolt munkájára azonban a modern forgatási technikában egyre kevesebb lehetőség volt.

Mély emberségére, kivételes tehetségére Magyarország és Erdély mindig büszke lehet. Ránk hagyott csodálatos filmjei szinte megszégyenítik a mai filmművészetet. Az Emberek a havasont szerintem száz év múlva is meg lehet nézni. A képbeszéde, gyönyörű hosszú fekete-fehér beállításai, a fényei, amelyek abban az időben nagyon modernek voltak, örökérvényűek. A filmjeivel azért küzdött, hogy az emberek kulturális igényét felébressze, ám annyi más zsenihez hasonlóan, őt is sok kudarc érte. Az élettörténetét, sorsát ismerve csoda, hogy annyi megaláztatás ellenére is megőrizte a karakterét, és senkinek nem adta el magát. Mindig csodáltam a kitartását. Sokszor azt kívántam, bárcsak gondtalan élete lehetett volna, bárcsak megvalósíthatta volna az álmait! Zárkózott ember volt, de mindig nagy tisztelettel bánt velünk, fiatalokkal is, mi pedig még nagyobb tisztelettel voltunk iránta.

Szőts Istvánt a példaképemnek tartom, tiszteltem, becsültem őt. Nagyon sokat köszönhetek neki. A tehetségemet is korábban felismerte, mint én magam. Támogatott, segített, közvetített, megvédett és nagyfokú önbizalmat adott. Megtanított arra, hogy nincs lehetetlen, a reményt soha nem szabad feladni, mert a remény hal meg utoljára. Igaza volt. Én is ezt tettem életfilozófiámmá. Van még egy dolog, amit átvettem tőle, amit ma is büszkén vallok magamról is. Nem szeretett repülni, a veríték kiverte, mikor egyszer az USA-ba utazott. Megkérdeztem tőle, miért nem ment ki korábban Amerikába, hisz Hollywoodban várták a barátai. Rám nézett, és azt válaszolta: „Európai vagyok, mit keresnék én Amerikában…” Aki megjárta Amerikát, igazat ad Szőts Istvánnak.

Szőts professzor úr, drága Pista bácsi, míg élek, szívből köszönöm, hogy emberi nagyságodból oly sokat adtál nekem.

 

Összeállította és az interjút készítette: Pintér Judit

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11130