KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sportmozi

Az olimpia-filmek aranykora

Gyorsabban, magasabban, kamerával

Hubai Gergely

tévécsatornák minden nap hihetetlen mennyiségű anyagból válogathatnak. Amíg nem állt minden birkózószőnyeg és focipálya mellett egy erre szakosodott stáb, az olimpiák történetét neves filmesek dokumentálták, akik pompásan kivitelezett összefoglalókban tárgyalták az adott játékok legfontosabb pillanatait.

 

 

Forgatás Berlinben (Olympia, 1938)

Az első jelentős olimpiai filmet Leni Riefenstahl, Az akarat diadala révén Adolf Hitler kedvenc filmesévé avanzsáló rendezőnő forgatta a berlini játékokon. Riefenstahl 1928-ban járt a Sankt Moritz-i téli olimpián, gyakorlatilag innen datálható mélyebb érdeklődése a sportfotók és sportfilmek iránt. Bár hagyományosan az Olympiát is propaganda-mozinak tekintik, a rendezőnő állítása szerint az összefoglalót a NOB megrendelésére készítette, Hitler semmilyen szerepet nem játszott benne. A mű megkerülhetetlensége más szempontból is vitathatatlan: Riefenstahl itt fektette le a későbbi olimpiai és sportfilmek hagyományos dramaturgiáját. Kitűnő szakemberekből álló stábjával kikísérletezi az egyes sportágak természetéhez leginkább illeszkedő technikát és esztétikát, kidolgozza a versenyszámokra alapozott kronologikusságot, és egyes szereplők (nem mindig a nyertesek) kiválasztásával több feszültséget ad a filmhez. Az Olympia a mai sportközvetítésekre is hatással van: a futóversenyek közvetítése például erőteljesen merít az első olimpiai film megoldásaiból.

A két részben forgatott film (I: Népek fesztiválja és II: A szépség fesztiválja) 226 perc hosszú és túlmutat a hagyományos olimpiai dokumentumfilmek keretein. Riefenstahl nem csak Berlinben forgatott, hanem a híres görög fotográfus Nelly's-szel együtt Görögországban is járt az ókori játékok helyszínein (a berlini olimpián először rendezték meg az olimpiai láng tradicionális meggyújtását). Az elkészült film számos díjban részesült, többek között a Velencei Filmfesztivál előfutárának tekintett Mussolini Kupán is megkapta a legjobb külföldi filmnek járó díjat. A nagytotálok csúcspontjának számító Az akarat diadalához képest az Olympiában számtalan úttörőnek számító kameratrükk található, Riefenstahl például gyönyörű közeliket használ a sportolók eltökéltségének bemutatására.

Bár az olimpiai eszme hirdetésén kívül a filmnek nem volt különösebb propaganda-üzenete, az 1938-ban egyre nyilvánvalóbbá váló németországi zsidóüldözés miatt Riefenstahl is kínos helyzetbe került, meg kellett szakítania amerikai turnéját, majd az országot is el kellett hagynia. Az Olympia azóta is szenved a megbélyegzéstől, bár a rendezőnő az 1955-ben rendezett New York-i bemutató kedvéért igyekezett eltávolítani a kifogásolható részleteket, kivágott például három percnyi Hitler-jelenetet. A filmnek számtalan változata forog közkézen, Riefenstahl többször átvágta a filmet, egy alkalommal még a csúcspontnak számító műugró-montázst is négy percről egyre kurtította. A sok alternatív változat miatt ma már nehéz rálelni a rendezőnő eredeti víziójára, de a sportrajongókat valószínűleg már a legrövidebb verzió is boldoggá teszi.

 

A bomba után (Tôkyô orimpikku, 1964)

Amíg Berlinben a nemzetiszocialista mázzal leöntött olimpiai nyitóünnepség már előrevetítette a második világháborút, addig az 1964-es tokiói játékokon Japán végleg leszámolt militarista múltjával, mely a nemzetek sokaságát érintő tragédiával járt. Kon Ichikawa a rendezőbizottság megbízásából készült Tokiói olimpiában stílusosan Japán hagyományos szimbólumával, a felkelő nappal jelképezi az ország újjászületését, majd egy montázsban mutatja be az újjáépítést, amely a Mitsuo Katayama által tervezett Nemzeti Stadion megépítésében csúcsosodik ki. A japánok olimpiai filmje nemcsak a sporteseményeket dokumentálja, hanem folyamatosan emlékezteti a nézőket a békés útra tért Japán dicső eredményeire: az egykori politikai párja túllépett saját árnyékán, képes befogadni a világ összes nemzetét és méltó házigazdája lesz az eseményeknek.

Ichikawa közel két és fél órás filmje egyfajta helyettesítése a televíziós közvetítésnek és mai szemmel kicsit aránytalannak tekinthető a program. A nyitóünnepségek közel húszperces összefoglalása során szinte minden jelentősebb csapat bevonulását láthatjuk, a japán nyelvű kommentár több ország képviselőinek is kedvesen üzen (például megdicséri az extrémebb egyenruhákat). Ezután a film feléig szinte kizárólag az atlétikai eseményeket mutatják be meglehetősen részletesen, majd montázsban következnek a sportágak (torna, csapatsportok, úszás, kerékpározás stb.) legjobb pillanatai. Jó dramaturgként Ichikawa a film végére hagyja a maratoni futás drámai döntőjét, ahol mindenkit az érdekelt legjobban, hogy a négy évvel korábbi római maratont mezítláb megnyerő etióp Abebe Bikila vajon megvédi-e a címét.

Magyar szempontból is érdekes kordokumentum a Tokiói olimpia, mivel az általunk favorizált sportok (kajak-kenu, vívás) helyett a filmben inkább atlétáink kapnak kiemelt figyelmet. Látható például a bronzérmes súlylökő Varjú Vilmos, az ezüstérmes kalapácsvető Zsivótzky Gyula és a 800 méteres síkfutásban induló Szabóné Nagy Zsuzsa. A csapatsportok montázsa során a magyar–csehszlovák labdarúgó-döntőt és a magyar-orosz vízipóló meccset idézi fel, a maratoni futás drámai végkifejletében pedig fontos szerepet kap Sütő József, aki végül az ötödik helyen futott be. Ezekből a példákból is látszik hogy bár Ichikawa filmjében fontos szerepet kap a Japán újjáépítés bemutatása, a sportközvetítésben valóban a nemzetköziségre kerül a hangsúly, a hazai atléták nem kapnak kiemelt szerepet.

 

Egy film, nyolc rendező (Visions of Eight, 1973)

Kon Ichikawa nyolc évvel később visszatért az olimpiai filmek világába, hogy részt vegyen a nemzetközi rendezőgárda által jegyzett Így látták ők forgatásán, mely a müncheni olimpiát dolgozta fel. A Japán rendező mellett hét másik filmes képviselte a világ különböző pontjait: Jurij Ozerov (Szovjetunió), Claude Lelouch (Franciaország), John Schlesinger (Nagy-Britannia), Michael Pfleghar (Németország), Mai Zetterling (Svédország), Arthur Penn (USA) és Milos Forman (Csehszlovákia). A nyolc rendező saját maga választotta ki a témákat, Lelouch például a vesztesekre fókuszált, míg Schlesinger a hosszútávfutókkal töltött el napokat (talán így készült fel az 1976-os Maraton életre-halálra című thrillerre). Bár a különálló epizódok mind mesteriek, a nyolc művészhez nyolc óriási ego is társult.

Jurij Ozerov a nyitóünnepségről készült összefoglalóját eredetileg egy óra hosszúnak szánta és az első szegmenst akarata ellenére csonkították meg, így lett a teljes film „alig” két és fél óra hosszú. A nyolc rendező mellett tíz operatőr váltotta egymást, a látványvilág emiatt igencsak vegyes lett, ráadásul a zenében is az eklekticizmus érvényesült. Forman a tízpróbáról forgatott epizódját Beethoven Örömódájához igazította, míg Kon Ichikawa elektronikus zenével kísérte a leggyorsabbakról forgatott részét (ehhez összesen három operatőrt fogyasztott el). Az erőről forgató Zetterling és a „Legmagasabb” epizódot jegyző Penn egyáltalán nem használt zenét, míg a film maradék részéhez Henry Mancini (egyebek között a Rózsaszín párduc-téma szerzője) készített eredeti zenét.

Bár a legjobb dokumentumfilm kategóriájában nyertes alkotást 1974-ben még Magyarországon is bemutatták, a nyolc rendező ötkarikás benyomásait azóta nagyon kevesen tekinthették meg. A film alapvető hibája, hogy az Így látták ők az olimpia helyett inkább a filmesekről szólt, ráadásul nem tudott mit kezdeni a játékok legismertebb eseményével, az izraeli csapatot ért terrortámadással.

München után az olimpiai dokumentumfilmeket gyakorlatilag Bud Greenspan amerikai rendező monopolizálta: bár a nyári és téli játékokat bemutató 16 Days of Glory sorozat immár rendszeres részévé vált az olimpiáknak, ezek a filmek a narrációt leszámítva alig különböznek egy igényes sportközvetítéstől. A technikai fejlődése révén egyre perfektebb és látványosabb tévéadások miatt az olimpiát összegző és dokumentáló mozifilm műfaja idővel feleslegessé vált. Mint minden nagy találmánynak, a televíziózásnak is megvolt ára: a személyesség elvesztése. A high tech sportközvetítés tökéletességét épp a sztenderdizáció adja, a gondosan megtervezett adásba az öntörvényű, személyiségét, egyéni látásmódját érvényesítő rendező nem fér bele. Úgy tűnik, hogy Leni Riefenstahlhoz, Kon Ichikawához vagy a nyolcas gárda tagjaihoz mérhető filmeseknek már nincs lehetőségük a világméretű sportesemények egyéni hangvételű megörökítésére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11121