KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/december
PASOLINI / ANTONIONI
• Csantavéri Júlia: Ártatlanok Madarak és ragadozó madarak
• Pintér Judit: Botrányos őszinteség Nico Naldini: Pasolini élete
• Tornai Szabolcs: A meglepetés lépcsőfokai Antonioni filozófiája
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
TRANSZHUMÁN JÖVŐ
• Kömlődi Ferenc: Utak Utópiába Transzhumanista kultúra
• Géczi Zoltán: A Prométheusz-vádirat Transzhumán manga/anime
ARTHUR PENN
• Pápai Zsolt: Hollywood Kis Nagy Embere Arthur Penn
EXPLOITATION
• Baski Sándor: A kacsintás esztétikája
• Varró Attila: Térhódítás Exploitation és 3D
ANGOLSZÁSZ KÉPREGÉNY
• Kovács Marcell: A kolosszusok árnyékában Új amerikai képregényfilmek
• Sepsi László: A pusztulás képkockái Stephen King képregényen
PASOLINI / ANTONIONI
• Dobai Péter: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
• Pintér Judit: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
• Szkárosi Endre: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
ANGOLSZÁSZ KÉPREGÉNY
• Klág Dávid: A középszer ellen Scott Pilgrim a világ ellen
MAGYAR MŰHELY
• Varga Balázs: Tetten ért képek Új politikai dokumentumfilmek
• Gorácz Anikó: Szabadság tér Mindszenty-filmek
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Dalolva szép a tévé Zenei tehetségkutatók
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: És megteremté a Nőt Martin Munkácsi-kiállítás
KÖNYV
• Gyenge Zsolt: Román hullámlovasok Gorácz Anikó: Forradalmárok
• Szabó Ádám: Új utakon Fejezetek a brit film történetéből
MOZI
• Gyenge Zsolt: Menedék
• Fekete Tamás: Száguldó bomba
• Zalán Márk: Érzéki csalódás
• Sepsi László: Ördög
• Forgács Nóra Kinga: Sporthorgászat
• Baski Sándor: Call Girl
• Kolozsi László: Gyermekeim apja
• Vajda Judit: Szerelmes lettem
• Roboz Gábor: Megaagy
• Alföldi Nóra: Könnyű nőcske
• Vörös Adél: Ilyen az élet
• Varró Attila: Már megint te
DVD
• Gelencsér Gábor: Fotográfia
• Czirják Pál: Aranyember-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Kisvárosi rock’n’roll
• Alföldi Nóra: W.
• Martsa András: Bobby

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angolszász képregény

Stephen King képregényen

A pusztulás képkockái

Sepsi László

A száznál is több filmadaptáció jelezte King-éhség az amerikai képregény-kiadókat csupán az utóbbi években fertőzte meg.

Míg a filmipar az első regényektől kezdve vákuumként szippantotta magába a horrorkirály írásműveit, hogy aztán monumentális szerzői látomások, unalmas rutinmunkák vagy épphogy nézhető tévésorozatok képében öklendezze vissza azokat az amerikai tömegkultúra ifjú trónkövetelőktől zsúfolt infoszférájába, meglepő módon a Stephen King-életmű a képregény médiumában jóval kevésbé bizonyult virulensnek. Olyannyira nem, hogy míg például Clive Barker írói munkásságát a mai napig adaptációk, spin-offok és eleve képregényre írt alkotások tömege szegélyezi, addig King a nyolcvanas-kilencvenes évekből csupán az eleve az ötvenes évek horrorképregényei előtt tisztelgő Creepshow mellé készült hevenyészett füzetkét tudja felmutatni. A lavinát kétségkívül a 2007-ben, jóval a Ron Howard nevével beharagozott filmverzió előtt megjelent A Setét Torony-képregények indították el. A Marvel égisze alatt publikált, jelenleg a hatodik storyline-nál tartó széria szakmai és anyagi sikerei elősegítették az író és az egyik legnagyobb képregénykiadó további együttműködését, így az elmúlt három évben elindult a Végítéletet adaptáló sorozat is, miközben a Peter Straubbal közösen írt A Talizmán képregény-verziója (A Setét Torony-átiratokat is jegyző Robin Furth közreműködésével) a Del Rey Comic-nál startolt, elkészült az N. című novella négyfüzetes adaptációja, illetve King átruccant a DC-hez is, hogy besegítsen az American Vampire elindításába.

A látvány terhe

A filmadaptációkhoz hasonlóan Stephen King írásainak képregényverziói a legritkább esetben formabontó darabok: a lehetőségekhez mérten hűséges olvasatai az eredeti anyagoknak (ennek köszönhetően olykor túlzottan is szövegorientáltak), és A Talizmán flashback-szerkezetétől eltekintve cselekményükben és grafikájukban is könnyen átlátható alkotások. Árulkodó példa erre A Setét Torony megszelídítése: az eredeti regényfolyam elszórt visszaemlékezései alapján Gileádi Roland ifjúkorát elbeszélő sorozat – melyből nálunk eddig a negyedik rész (Varázsló és üveg) gerincét adó flashback alapján készült A harcos születése jelent meg – ezidáig távolt tartotta magát az opusz utolsó harmadában elhatalmasodó posztmodern játékoktól, hogy a cselekmény egyes motívumai által indokolt szürrealista stilizáción kívül egy ponton se lépjen ki a még tömegfogyasztásra is alkalmas dark fantasy keretei közül. A kifejezetten igényes megvalósítás mellett – amit a több száz King-filmadaptációnak csak egy igen csekély hányadáról mondható el – a képregénybe öltöztetett életmű legfontosabb előnye a filmverziókkal szemben, hogy míg King munkássága során számtalan esetben épített mozgóképes élményeire, nem egyszer filmes műfajok irodalmi utánérzéseit vetve papírra (elég csak a Mobil zombiregényére gondolni), addig a szerző a képregények világában jóval kevésbé járatos – olyannyira nem, hogy a horrort a legkülönfélébb médiumokban vizsgáló Danse Macabre-ből ki is felejtette. Ennek jelentősége az adaptációkon végigtekintve domborodik ki: míg a tömegfilmes motívumokkal operáló King-írásokról a vásznon – hacsak az adaptáció nem társul erőteljes szerzői vízióval – lefeslik az írott szöveg által biztosított újszerűség és nyilvánvalóvá válnak a felhasznált műfajfilmes sablonok (lásd a Végítélet első harmadának vírusfilmjét vagy az Álomcsapda inváziós sci-fi utánérzés-halmazát), addig képregényen ugyanez a koncepció, ha nem is teremt forradalmi alkotásokat, de a kínos sematizmust is elkerüli. Ebből a szempontból az American Vampire King által írt történetszála a legárulkodóbb: a western és a vámpírtörténetek összeházasítása kifejezetten tömegfilmes vívmány, melynek hagyományai az 1966-os Billy, a Kölyök Dracula ellentől vezetnek az Alkonytájon át Carpenter Vámpírokjáig, s mely filmverzióban már kevés izgalommal kecsegtetne – ellenben képregényen az alulreprezentált tematikának köszönhetően a tisztes rutinmunka is működőképesnek hat.

A fentiekhez hasonlóan súlyos fegyvertényt jelent a képregény médiumának ábrázolási szabadsága a mozgókép meglehetősen kötött lehetőségeihez képest. A grafikus leképezés előnyeiből fakad, hogy az adaptáció során sem terjedelmi szempontok nem kötik az alkotók kezeit (lásd a mozgóképre hűségesen csak sorozatként adaptálható Végítélet esetét, ahol az alacsony költségvetés éppúgy visszavetette a hatrészes széria minőséget, mint a kilencvenes évek legfontosabb King-bérrendezőjét jelentő Mick Garris kisszámú alkotói erényei), s egyúttal az absztraktabb, esetenként valamely szereplő elméjében vagy egyéb transzcendens síkokon játszódó események megjelenítésétől sem kell eltekinteniük. Míg az Az című regény komplex zárlatát az 1990-ben készült tévéverzió szimplán egy óriáspókkal lezajló küzdelemmé redukálta, addig például A Setét Torony-széria második kötete (The Dark Tower: The Long Road Home) szinte a lubickol a Maerlyn grépfrútjának nevezett varázsgömbben zajló események megfestésében, ahogyan a Gileád ostromát elbeszélő negyedik kötet monstre csatája is nehezen képzelhető el az alapvetően nem túl magas költségvetésű King-filmadaptációkban. Ugyanez az ábrázolási szabadság egyes esetekben viszont kellemetlenül visszaüt: a Bíbor Király rejtélyes figurája a kilencvenes évek eleje óta kísérti központi antagonistaként a King-univerzumot, hogy csak A Setét Torony-könyvek utolsó köteteiben jelenjen meg teljes pompájában. Ehhez képest képregény-formában már az első füzetekben egészoldalas, értelemszerűen csalódást keltő rajzokon tündököl, ezzel fosztva meg a sorozatot a sejtetés legkisebb lehetőségétől is. A leképezés nyújtotta szabadságból fakadó ábrázoláskényszer nem hatja át oly mértékben a King-képregényeket, mint a ráadásul jóval kisebb mozgástérrel rendelkező Garris-féle filmadaptációk kínos szöveghűsége – gondoljunk csak a majd’ öt órás Ragyogás-tévéfilm animált sövényállataira –, és az igényes grafikák sem említhetőek egy lapon az olcsó és ötlettel trükkökkel, de ezzel egyidőben az esetenként kifejezetten önismétlő kompozíciók (szó szerint idézett szöveg és ugyanennek rajzolt mása) valós veszélyt jeleznek.

A fantasykirály

Az elmúlt években megjelent Stephen King-képregények egyik legizgalmasabb, és szintén a képregény nyújtotta szabadságnak köszönhető sajátossága, hogy szemben a minden műfajt felölelő filmadaptációkkal, részben A Setét Torony sikereiből fakadóan, a kiadók horror helyett a szerző a fantasy-hoz legközelebb álló alkotásaiból szemezgetnek. Egyedül a lovecrafti ihletésű N. nyúl vissza a King-életmű esszenciáját jelentő hétköznapi borzalmakhoz, ahol A ragyogás hoteléhez és a Rémautó másik világba nyíló átjáróként funkcionáló járművéhez hasonlóan egy állókövekből kirajzolt szoboregyüttes hajszolja vírusként terjedő őrületbe a vele érintkezőket. Az N. már A Setét Torony-széria lezárása után készült King-regények (Lisey története, Duma Key) világát idézi, ahol a történelem előtti, transzcendens körítéssel felvázolt monstrumok egy átjáró másik oldalán várnak arra, hogy a bábként mozgatott evilági emberek segítségével végül áttörhessenek az általunk ismert valóságba: viszont a jócskán túlírt opuszokkal szemben az internetes minisorozatként is terjedő történet többé-kevésbé megállja a helyét frappánsan modernizált Lovecraft-utánérzésként.

De az apokaliptikus vízióba torkolló N. horrorja a kivételt képviseli. A Végítélet amerikai apokalipszise, A Talizmán és A Setét Torony-prequelek, illetve az American Vampire alternatív történelme magas borzalomszintjük ellenére is a fantasy műfajához állnak közel, miközben nagyrészt le is fedik az életmű ezen zsánerhez sorolható darabjait (egyedül A sárkány szeme című, A Setét Torony világához igen közel álló regényből nem készült képregényadaptáció, legalábbis eddig). Az életmű ilyetén újrarendezésének köszönhetően olyan motívumok tűnnek fel King meghatározó szerzői kézjegyeinek, melyek az oeuvre egészében rendszerint háttérbe szorulnak. A képregény médiumában reprezentált King-írások főképp a mikroközösségek dinamikájának cizellált ábrázolása által illeszkednek a szerző állandó tematikái közé, de ezen túl a fantasy-elemek előtérbe kerülésének köszönhetően a kisvárosi magántragédiákat (Borzalmak városa, Cujo) felváltották az egész univerzum sorsát befolyásoló küldetések (A Setét Torony, A Talizmán), a hétköznapi tárgyakhoz kötődő megszállottság (Christine, Hasznos holmik) helyén megjelentek a mind misztikusabb mániák (N., A Setét Torony), a felnőtté válást pedig nem a hétköznapi valóság felszíne alatt megbúvó borzalmak felismerése jelenti (Carrie, Az), hanem a varázslattal és veszélyekkel teli külvilágba tett kegyetlen odüsszeia (A Setét Torony, A Talizmán). Míg horrorszerzőként King elsősorban az amerikai társadalom mikromodelljeként szolgáló kisvárosok széthullásának ábrázolásában jutott el az ezredvégi Egyesült Államok berendezkedésének kritikájához (lásd a példák sorát a Borzalmak városától A rémkoppantókon át a városka pusztulásával záruló, lazán összefüggő Castle Rock-regényekig), addig a jóval nagyobb léptékű fantasy-művek eleve egy egész univerzum lassú széthullását, illetve a megmentésére tett kísérleteket festik meg, ahogy még az American Vampire King által írt epizódja is a vadnyugat alkonyát énekli.

Az átvezetést az életművön belül kétségkívül a Végítélet monumentális látomása jelenti, ahol az egész földgolyón végigsöprő influenzajárvány túlélői egyszercsak a Jó és Gonosz epikus küzdelmében találják magukat – miközben itt jelenik meg először a King fantasy-munkásságát, rendszerint különböző nevek alatt végigkísérő Randall Flagg-figura is. A képregény csak a minduntalan megjelenő hollón keresztül jelzi A Setét Torony- és a Végítélet-füzetek kapcsolatát (King a teljes életmű tartópillérének szánt regénysorozatban direktebb módon is egyértelműsíti az összefüggéseket), de az áruló mágusok (A Setét Torony, A Talizmán), a végpusztulás forgatagába keveredett gyermeklelkű mellékszereplők (A Talizmán, A Setét Torony, Végítélet) és a világmegváltó utazások visszatérő motívumai látványosan rámutatnak arra, mennyire egy tőről fakadnak a King fantasy-k. Míg az egyre több médiumon hódító N. a médiavírusok természetét vizsgálja a Lovecraft-életmű motívumkészletén keresztül, végül egy saját pusztulásába rohanó társadalmat vizionálva, addig az elsősorban a középkori fantasynak nevezett alműfajból építkező King-képregények már végleg elszakadnak a hétköznapi valóság bújtatott metaforáitól. Ahogy a hetedik kötettel lezárult A Setét Torony-széria végül a számos csalódott rajongó által egyszerű blöffnek tartott befejezése a mindent bekebelező fikció dicsőségét zengte, úgy Stephen King frissen adaptált fantasy-munkásságának széthulló birodalmai sem elsősorban az életmű korai szakaszában jóval látványosabban jelen lévő társadalmi áthallások termékei – habár a Végítélet friss adaptációja érezhetően bekapcsolódik a válság ihlette friss világvége-dömpingbe is. A megannyi végóráit élő királyság sokkal inkább egy saját méretétől és súlyától megroppant életmű szimbóluma, amely a mindent összefogó Setét Toronyhoz hasonlóan ível keresztül a legkülönfélébb médiumokon, de mindeközben csak hajszál választja el a teljes összeomlástól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10424