KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/december
PASOLINI / ANTONIONI
• Csantavéri Júlia: Ártatlanok Madarak és ragadozó madarak
• Pintér Judit: Botrányos őszinteség Nico Naldini: Pasolini élete
• Tornai Szabolcs: A meglepetés lépcsőfokai Antonioni filozófiája
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
TRANSZHUMÁN JÖVŐ
• Kömlődi Ferenc: Utak Utópiába Transzhumanista kultúra
• Géczi Zoltán: A Prométheusz-vádirat Transzhumán manga/anime
ARTHUR PENN
• Pápai Zsolt: Hollywood Kis Nagy Embere Arthur Penn
EXPLOITATION
• Baski Sándor: A kacsintás esztétikája
• Varró Attila: Térhódítás Exploitation és 3D
ANGOLSZÁSZ KÉPREGÉNY
• Kovács Marcell: A kolosszusok árnyékában Új amerikai képregényfilmek
• Sepsi László: A pusztulás képkockái Stephen King képregényen
PASOLINI / ANTONIONI
• Dobai Péter: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
• Pintér Judit: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
• Szkárosi Endre: Szenvedély és ideológia Dialógus Pier Paolo Pasoliniről
ANGOLSZÁSZ KÉPREGÉNY
• Klág Dávid: A középszer ellen Scott Pilgrim a világ ellen
MAGYAR MŰHELY
• Varga Balázs: Tetten ért képek Új politikai dokumentumfilmek
• Gorácz Anikó: Szabadság tér Mindszenty-filmek
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Dalolva szép a tévé Zenei tehetségkutatók
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: És megteremté a Nőt Martin Munkácsi-kiállítás
KÖNYV
• Gyenge Zsolt: Román hullámlovasok Gorácz Anikó: Forradalmárok
• Szabó Ádám: Új utakon Fejezetek a brit film történetéből
MOZI
• Gyenge Zsolt: Menedék
• Fekete Tamás: Száguldó bomba
• Zalán Márk: Érzéki csalódás
• Sepsi László: Ördög
• Forgács Nóra Kinga: Sporthorgászat
• Baski Sándor: Call Girl
• Kolozsi László: Gyermekeim apja
• Vajda Judit: Szerelmes lettem
• Roboz Gábor: Megaagy
• Alföldi Nóra: Könnyű nőcske
• Vörös Adél: Ilyen az élet
• Varró Attila: Már megint te
DVD
• Gelencsér Gábor: Fotográfia
• Czirják Pál: Aranyember-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Kisvárosi rock’n’roll
• Alföldi Nóra: W.
• Martsa András: Bobby

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Transzhumán jövő

Transzhumán manga/anime

A Prométheusz-vádirat

Géczi Zoltán

Lehet, hogy a jövő velük van, de a csúcstechnológiában élenjáró japánok többnyire nem szép új világról álmodnak, hanem végromlásról.

„Mikor gyermek voltam, a beszédem, érzéseim és gondolataim egy gyermekéi voltak. Most már felnőttem, nem járom többé a gyermek útjait.”

Mamoru Oshii: Ghost in the Shell

 

Az ember az egyetlen élőlény, amely tudatában van saját tökéletlenségének, emiatt a civilizáció kezdete óta változatos eszközökkel törekszik önmaga fejlesztésére. Az 1980-as években polgárjogot nyert transzhumanista mozgalom célja az emberiség lehetőségeinek tágítása, egy prosperálóbb, boldogabb közös jövő felépítése a technológia körültekintő alkalmazásával. A cutting edge technology jelenében élő japán alkotók mégis egyre szélsőségesebb hangvételű művekben tagadják meg ezeket az utópiákat, s mennél több információval rendelkeznek, annál dühösebben cáfolják a pozitivista tézisek valóra válthatóságába vetett hitet.

Utópia vagy apokalipszis?

A transzhumanista mozgalom kritikusai számosak, köztük éppúgy akadnak józan érveket felsorakoztató, széles látókörű gondolkodók, mint korunk kihívásait hírből sem ismerő, reménytelen vallási fanatikusok. Francis Fukuyama, a kortárs amerikai filozófusok egyik legismertebb, íróként is szilárd tekintéllyel rendelkező képviselője a H+ ideológia legbefolyásosabb ellenségei közé tartozik; verdiktje szerint „a transzhumanizmusnál veszedelmesebb elméletet még nem találtak ki az emberiség történelmében”. Könyveiben (A történelem vége és az utolsó ember, Poszthumán jövőnk: a biotechnológiai forradalom következményei) a nyugati civilizáció küszöbönálló bukásának okaként s hírnökeként nevezi meg a transzhumanizmust, hangsúlyozva, hogy az ember által kontrollálhatatlanná váló technológia még akkor is felbecsülhetetlen károkat fog okozni, ha azt a legjobb szándékok által vezettetve alkalmazzák. A hasonló következtetéseket fiadzó dialógusok és viták – mint minden futurológiai párbeszéd – szükségszerűen spekulatív természetűek, s különös módon éppenséggel a fikciós alkotások által vázolt jövőképeket használják példaként: az intellektuális muníciót a Science magazinban megjelentetett szenvtelen tanulmányok helyett a poszt-cyberpunk fantasztikuma szolgáltatja.

Kézben tartott technológia

A transzhumanizmus koncepciója már évtizedekkel ezelőtt beágyazódott Japán popkultúrájába, hatalmas példányszámban megjelenő mangákat, népszerű animációs filmeket ihletve meg. Az isteni Osamu Tezuka 1970-ben publikált képregénye, az Apollo’s Song negyedik felvonásában egy klónok által uralt jövőt mutat be, amelyben az emberiség elveszíti dominanciáját, és az alárendelt faj szerepébe száműzetik. Leiji Matsumoto Galaxy Express 999 (1979) mangája és annak adaptációi az etalonként tisztelt Ghost in the Shellt megelőzve foglalkoztak a kibernetikus testbe ültetett emberi tudat, illetve az emberi lélek élettanának problematikájával. Ugyanebben az évben mutatkozott be a televízióban a hasonszőrű Gundam-sorozat, a rákövetkező évtizedben pedig Katsuhiro Otomo (Akira) és Masamune Shirow (Appleseed, Dominion) jelentették meg intelligens és finoman részletezett, a következő nemzedékek számára hivatkozási alapként szolgáló munkáikat.

Bár a H+ eszme iránti elkötelezettségükhöz kétség sem férhetett, a technológia már az első generációs transzhumanista jövőkonstruktőrök vízióiban sem feltétlen volt az univerzális aranykor Szent Grálja. Shirow képregényei (illetve azok változatos anime-adaptációi) ennek ellenére is derűlátó nyilatkozatok, a mesteri elbeszélő történeteiben fajunk körültekintően, az etikai aspektusokat figyelembe véve alkalmazza a tudomány vívmányait: az Appleseed és a GitS világában az emberek kétségkívül mélyen betagozódnak a high-tech környezetbe, de az átlagpolgár nem veszíti el humán kvalitásait, a transzhumán fajokkal kirobbanó konfliktusok pedig nem a hétköznapi életvitel elkerülhetetlen eseményei, hanem egy többé-kevésbé harmonikus rendszer korrigálható hibái.

Az újratervezett ember

„A nézőpont, amely szerint az emberi genom úgy tökéletes, ahogy van, teljességgel abszurd” – nyilatkozta Nick Bostrom, az Oxfordi Egyetem kebelén működő Emberiség Jövője Intézet igazgatója. A modern orvostudomány legnemesebb szándéka eme hibák korrigálása, az emberi élettartam optimalizálása; ezt a törekvést a transzhumanizmus valamennyi ága, így a keresztény iskola is üdvözítendőnek tartja (az Ószövetség tele van olyan személyekkel, akik sok száz évet éltek meg). Ám a kutatók egyre gyakrabban szembesülnek borzalmas rémképekkel: hajdanán, mikor a tudomány csupán egy gyertya fényével volt képes megvilágítani a genetikai jövő útját, a kilátások sokkalta vonzóbbak voltak; a nagy teljesítményű reflektorok ragyogásában már tisztán megmutatkoznak a halálos csapdák. A „Ne tovább!” érv hangoztatói szerint ezért kell szentségként tisztelni az emberi faj természetes állapotát, ellenkező esetben beleszédülünk a sötétség birodalmába, utólag pedig könnyebb volna dagály idején visszalapátolni a vizet a tengerbe, mint semmissé tenni az elkövetett hibák következményeit. Azonban az emberi faj „természetes állapotának” határait mindig az adott technológiai lehetőségek által jelölték ki a gondolkodók; a gúnyos riposzt szerint fertőző betegségek ellen laboratóriumban előállított vakcinákkal védekezni, elhalt koszorúeret szintetikus protézissel pótolni, vagy akár villanytűzhelyen levest főzni épp oly kevéssé nevezhető természetesnek.

A technológia által elérhetővé tett halhatatlanság, legyen szó a test vagy a tudat számára garantálható öröklétről, az emberiség örök álma (a lélek halhatatlansága, mint vallási dogma, a mai napig kikezdhetetlen). A Vexille című animében (2007) a Daiwa Nehézipari Művek éppen azt adná meg a japán állampolgároknak, amire fajunk ősidők óta áhítozik: a fizikai tökéletességet és a megszabadulást az elmúlástól. Mégis akadnak, akik a kecsegtető lehetőséget elutasítva inkább ragaszkodnának emberi mivoltukhoz, és a fegyveres ellenállást választják, mert a transzhumán létezés árát, a lélek feláldozását vállalhatatlannak tartják. A Galaxy Express 999, a Ghost in the Shell, vagy az Eden (manga) szereplői szabadon menthetik át tudatukat egyik kibernetikus testből a másikba, mégis örök küzdelem és gyötrődés az osztályrészük, mert a boldogságot (amelyet a nyugati gondolkodást mindmáig meghatározó ókori görög filozófusok a létezés végső céljának neveztek) soha el nem érhetik – az érzelmek átültetésére ugyanis nincs lehetőség. A belga atyamester, Moebius és a japán Jiro Taniguchi által jegyzett, transzkontinentális koprodukcióban készült manga (Icaro, 1997) másféle morális határokat jelöl meg: a kísérleti alanyként felhasznált fiúgyermek drámája arra figyelmezteti az olvasót, hogy egyetlen embertől sem követelhető meg, hogy feláldozza magát a tudomány oltárán. Ily módon sejlik fel a naiv ideák tényleges ára, az emberi genom tökéletesítésének quid pro quo-vetülete, és a halhatatlanság illúziója évszázados utópiából keserű disztópiába fordult át.

Eugenikai katasztrófa

Az emberi genom tökéletesítésének lehetősége „természetesen nem jelenti azt, hogy szükségszerűen fejlődéshez vezetne, ha elkezdenénk belekavarni a génállományunkba. El is ronthatjuk a dolgokat” – egészíti ki korábban idézett kijelentését Nick Bostrom, mintegy felemelt mutatóujjal józanítva ki a felbuzdult hallgatóságot. A genetikai programok egyik legveszedelmesebb potenciális következménye, az emberi beavatkozás által kiváltott, kontrollálhatatlanná vált transzmutáció, a mesterségesen létrehozott master race problematikája meghatározó Tsutomu Nihei munkáiban (Blame, NOiSE, Biomega, Snikt!). Ezekben a képregényekben a DNS-rekombináció és a kibernetizáció az evolúciós folyamat elkerülhetetlen velejárója, vitathatatlan axióma. Jövővízióiban ábrázolt társadalmak legfőbb rendezőelve a genetikai identitás; a transzhumán létállapot nem integrálja, hanem szélsőséges módon szegregálja az emberiséget. Új alfajok jönnek létre, amelyek élesen elkülönülnek egymástól, s bár az ős közös, legfeljebb annyira hasonulnak egymáshoz, mint a hominidáknak a mai homo sapienshez. A Blame! legalább fél tucat transzhumán-létformát szerepeltet: különböző szintű kiborgok, fejlesztett humánok, szilikonbázisú teremtmények alkotnak törzsi közösségeket. Ebben a konfliktusban dőreség volna hitet tenni a hanyatló emberi faj mellett, mivelhogy évszázadokkal korábban elvesztette a Hálózathoz való hozzáférés génjeit (Net Terminal Genes), ezáltal kirekesztődött a Netsphere rendszeréből – számkivetetté vált a biotechnológia által meghatározott világban. Az előzményként szolgáló, a hosszú és szövevényes történethez kidolgozott, logikailag zárt expozícióval hozzájáruló NOiSE antagonistái, a Rend tagjai építették fel ezt a misztikus szuperhálózatot, amely az emberi faj evolúciójának következő lépcsőfokaként szolgált, s ebből adódóan a közvetlen hozzáférést garantáló implantokkal nem rendelkező személyeket, mint a biotechnológiai forradalom első civil áldozatait, meg is fosztották állampolgári jogaiktól. A Biomega vírus által feldúlt világában az emberiség java egy degeneratív fertőzés áldozatává válik, s csak a kiváltságos kevesek tudják többé-kevésbé megőrizni emberi mivoltukat. S miközben a Zouichi nevű szintetikus humán az N5S vírushoz alkalmazkodott személyeket igyekszik megtalálni, a Toha Heavy Industries megakorporáció vezetői egy űrállomásra menekülnek, sorsára hagyva a bolygót.

Nihei szerint önsorsrontó fajunk a tápláléklánc aljára süllyed, mert sem intelligencia, sem biológiai adottságok, sem adaptálódási képesség terén nem vetélytársa a fejlettebb létformáknak; annyira sem képes kontrollálni a környezetét, mint a medúzák az őket sodró tengeráramlatokat. Képregényei vizuális szempontból is roppant hatásosak: a végtelen terekben rovarszerű, törékeny figurák bolyonganak, a zaklatott tuskezelés a folyamatos fenyegetettség érzését kelti, a vibráló feszültséget és a pusztítás zabolátlan, vad energiáit pedig csak az európai iskolát tükröző panelszerkezet igyekszik kordában tartani.

A NOiSE utolsó oldalán a halála után önregeneráló szilikontestbe költöztetett Susono Musubi egy keskeny lépcsőn gubbaszt, örökre elveszve a milliárdnyi szintet számoló, műholdakat bekebelező Megastruktúrában. Lábai előtt a sötét semmi, feje felett egyetlen csillag sem pislákol; immáron harminc évszázad telt el az emberiség holocaustja óta. A végtelenül szomorú képet a következő monológ vezeti fel: „Kloser 200 éve halott. Több mint egy évszázada nem láttam élő embert”.

Kifürkészhetetlen teremtők

Nihei kreatív terepe a worst case scenariók világa, de képregényei nem nélkülözik a szakralitás áhítását, amely ősidőktől fogva kíséri fajunkat. A transzhumanizmussal szemben hangoztatott bírálatok egyik sarokköve a felsőbbrendű hatalomba vetett hit lehetőségétől megfosztott individuum reményvesztettsége, ám ha a tudomány ilyen mértékben meghaladja az emberi felfogóképességet, a technológia maga is hitté válhat; a „hézagok istene”, miután kiűzetik a természet világából, az új közegben reinkarnálódik.

Az Ergo Proxy animesorozat (2006) komor, gótikus elemeket is felhasználó mikrokozmoszában a globális ökológiai katasztrófa túlélői a Dómvárosokba húzódnak vissza. A civilizáció utolsó oázisaiban élő emberek életvitelét korlátozott jogokkal rendelkező androidok segítik, az egyensúlyt egy ismeretlen vírus felbukkanása bontja meg, amely sorra változtatja a szintetikusokat gyilkos ámokfutókká. Az ügyet Re-I Mayer nyomozó hivatott felgöngyölíteni, s miközben embertársai nekivadultan pusztítják az AutoReiveket, ő egyre mélyebbre ássa magát a Kupolaváros rejtett fizikai és mitológiai rétegeibe, mígnem találkozik egy ismeretlen faj képviselőjével. Csak a fináléban tudhatja meg, hogy az emberiség végső menedékeként szolgáló kolóniákat a Proxy nevű, magasan fejlett transzhumánok építették, akik gondoskodnak a faj mesterséges fenntartásáról, a társadalom működőképességéről és az egyének boldogulásáról – törődő istenekként ringatták a következő generációs ember bölcsőjét, s esélyt adtak számára az újrakezdésre.

Persze a teremtés által az ember is isteni státuszhoz juthat. Motoko Kusanagi és a Ghost in the Shell nemzetvédelmi feladatkörben tevékenykedő kiborgjai a japán társadalom rendíthetetlen oltalmazói, életüket bármikor kockára teszik a közösségért. Olympia városában (Appleseed) a fejlett biológiai robotok nemkülönben harcosok, ártalmatlan fajtestvéreik pedig a humán lakosság korlátozott élettartamú szekundánsai. Az M.D. Geist (1986) laborban tenyésztett katonái, vagy Mamoru Oshii elégikus hangvételű anime-költeményének (The Sky Crawlers, 2009) örökkön kamaszkorú vadászpilótái is leszármazottaink helyett ontják vérüket – könyörtelen mostoha az ember, ha életet alkot.

A gyermekkor vége

„Rendkívüli szabadságot élvezünk cselekedeteink megválasztásában. A humanizmus azt mondja nekünk, hogy bármi legyen is filozófiánk az univerzumot illetően, végső soron miénk a felelősség azért, hogy milyen világban élünk.” Kenneth Phifer tiszteletes esszéjének (Egy humanista hite) zárszava a folyamatosan fejlődő technológia közegében élő ember számára is megfontolandó, mert a tökéletesebb világ építését szolgáló eszközparkunk sosem látott mértékben bővül. A transzhumanizmus témájában nyilatkozó szerzők legkiválóbb alkotásai mégis úgy ábrázolják közös jövőnk formálóit, mint oktalan kölyköket, akik professzionális sorskísértőket mímelnek a globális rulettasztal mellett. Az utóbbi másfél évtizedben született poszt-cyberpunk képregények és animációs filmek eme elátkozott szerencsejáték következményének a totális dehumanizációt, az emberi genomot felülíró génmutációkat, szélsőséges esetben a humán holocaustot sejtetik; a technológia általi megváltás helyett eugenikai katasztrófákat, szilánkokra töredezett és feloldhatatlan konfliktusokban vergődő társadalmakat, változatos, mégis egységesen kilátástalan poklokat festenek meg baljós árnyalatokkal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/12 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10404