KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről

Mire jön be a közönség?

Zilahi Judit

 

„Nothing succeeds like success – Semmi sem oly sikeres, mint a siker” – tartja az amerikai közmondás, amely angolban nem annyira tautológiának, inkább szójátéknak hangzik, s amely tökéletesen kifejezi a nemzeti közgondolkodást. Ebben az országban szegénynek, sikertelennek, munkanélkülinek lenni gyanús, viszont a sikeres nevek hallatán – legyenek azok filmsztárok, színházi producerek vagy feltalálók – kölcsönt adnak a bankok; a múltbeli siker, tekintet nélkül arra, hogy eredői közt érdem, teljesítmény, vakszerencse vagy a körülmények kedvező összejátszása húzódik meg, útlevél a jövőbe. Ami pedig közelebbről a filmeket illeti, ezek általános presztízse legalább olyan, ha nem nagyobb mértékben függ az általuk hozott pénzbevételtől, mint attól, hogyan fogadják a szakmabeliek s a kritikusok. Ez utóbbiakat csak évente egyszer, december végén kérik fel rá, hogy állítsák össze saját egyéni művészi megfontolásaik alapján az év legjobb tíz filmjének listáját, míg a legnagyobb bruttó bevételt hozó tíz film listája hetente megjelenik a szórakoztatóipar lapjában, a Variety-ben.

E listák nyolcheti tüzetes tanulmányozása nyomán tettem fel magamnak a cikkem címében megfogalmazott kérdést, s íme, a válaszok, fontosságuk sorrendjében. A legfőbb vonzerő a humor. Vizuális vagy verbális, csiszolt vagy alpári, könnyes vagy önfeledt, pajzán vagy ártatlan – a skála széles, az árnyalatok megszámlálhatatlanok, de a humor dominálja az összképet. A nyolc hét listáin akadt ugyan egy-egy horrorfilm, de csak elvétve. Tartósan szerepelt viszont az a három amerikai film, amelyről lapunk velencei fesztiváltudósításában már hírt adott: az Igaz vallomások, A város hercege és Az elveszett frigyláda fosztogatói, amelyek legfőbb eleme inkább a kaland, mintsem a humor; ám a fennmaradó filmek mind vígjátékok.

A második számú közönségcsalogató hatáselem a filmekben fellelhető pompa és ragyogás, a luxuskörnyezet, a gazdagságről szőtt amerikai álom külsőségekkel történő megvalósítása, a szereplő színészek fizikai szépsége.

Az elmúlt évekhez képest veszített fontosságából, a harmadik helyre szorult a sztárok személyes vonzása, s ami még meglepőbb, halvány negyedikként szerepel csak a szex.

George Cukor filmjét, a Gazdagok és híreseket, amint már címéből is kiderül, a négy csáberő közül főként a második élteti. A színhelyek: a kaliforniai Malibu Beach, a filmsztárok otthona, New Yorkban az Algonquin hotel hallja, ez a patinás irodalmi találkozóhely, egy másik New York-i hotel: a Waldorf Astoria pompázatos lakosztálya, s végül egy álomvilla Connecticutban, az Unió 50 állama közül a leggazdagabban és legelőkelőbben. A kosztümök a karakterábrázolás legsikerültebb eszközei a filmben, a Candice Bergen által megformált nőalak a virágos kartonpongyolától jut el a nercbundáig és az aranyszállal kihímzett bársonykosztümig, miközben háziasszonyból sikeres ponyvaregényíróvá válik. Jacquline Bisset rangos írónője viszont nem fejlődik, nem változik a film által átfogott 22 esztendő során, s ezt fejezik ki ruhái is: kezdettől végig merészek, kacérok, s inkább lezser eleganciát, mint hivalkodó jómódot sugároznak.

De nemcsak a ruhák, berendezési tárgyak árasztják azt a ragyogást, melyeket, mint vonzerőt, bevezetőnkben említettünk. A Gazdagok és híresek megannyi koktélpartin találkoznak egymással, ahol a vendégeket olyan „statiszták” játsszák, mint Roger Vadim, Ray Bradbury, Christopher Isherwood s a Gyökerek című tévésorozat szerzője, Oliver Hailey.

Az Apaság című soványka vígjáték fő aduja az, amit a sikeres hatáselemek sorában harmadikként emlegettünk. Burt Reynoldsról még a hívei is elismerik, hogy vannak nála nagyobb színészek (e sorok írójának magánvéleménye szerint csak nagyobb színészek vannak nála), de az kétségtelen, hogy ma Amerikában ő az első számú férfi szexszimbólum. Az Apaság című filmet tehát ez a huszáros, snájdig férfibáj tartja – minden hűvös kritikai fogadtatással dacolva – a bestseller-listán.

Reynolds New York legnagyobb sportcsarnokának, a Madison Square Gardennak sikeres és gazdag menedzserét, Buddy Evanst játssza, aki rendelkezik minden földi jóval. Alkalmi szeretőit a legszebb nők közül válogatja, otthona a modern lakberendezés csodája (Reynolds személye mellett másodlagos, de itt is jelen van a pompa, mint vonzerő), háztartási alkalmazottja odaadó hűséggel szolgálja, ám ő egy szép napon ráébred, hogy halála után nem lesz senki és semmi, ami tanúsítja: „Itt járt Buddy Evans”. Örökös kellene, lehetőség szerint fiú, de a házasság nyűge nélkül. S Buddy talál is egy szép fiatal nőt, aki megígéri, hogy pénzért megszüli, majd átadja neki a gyermeket. Hogy az „üzletfelek” végül egymásba szeretnek, az nem túl meglepő, no, de ki állította akár egy percig is, hogy az eredetiség az amerikai kasszasiker elengedhetetlen feltételei közé tartozik? David Steinberg komikus színészből avanzsált e munkájával elsőfilmes rendezővé, s a humoros látásmód meg-megvillan egyes jól sikerült képsorokban, de sajnos ritkábban, mint kellene.

Az Időbanditák, Terry Gillamnak, a Monthy Pithon együttes tagjának rendezése gyerekfilm, de az a fajta, mint az Óz, s az Alice csodaországban, amely a felnőtteknek, ha lehet, még nagyobb élményt nyújt. A címben jelzett időbanditák: hat törpe, akik álmában elragadják otthonából a 11 éves Kevint, s magukkal viszik útjukra, amelynek célja „az idő gödreinek betemetése”, s amely így évszázadokon, sőt évezredeken át vezet. Találkoznak a Sean Connery megformálta Agamemnonnal, kiről Kevin Kodak-gépével pillanatfelvételeket készít; Napóleonnal, aki a termete miatti kisebbrendűségi érzéstől szenved; a valós időrenddel mit sem törődve innen kerülnek Robin Hood sherwoodi erdejébe, majd az elsüllyedt Titanic fedélzetére. A humoráról ismert Monthy Pithon társulat tagjai itt elemükben vannak. Az anakronizmusok a komikum kifogyhatatlan, de nem egyedüli forrásai. Szellemes a fényképezés is, csakúgy, mint a Legfelső Lénynek szürke öltönyös iskolaigazgatóhoz hasonlító ábrázolása (Ralph Richardson), s az is, hogy a Gonosz (David Warnen) és udvartartásának tagjai fényes plasztik köntösöket viselnek, az olcsó célszerűség, a fantáziátlan hétköznapiság szimbólumát.

A kritikai és a közönségsiker magától értetődően nem azonos, de azért előfordulnak egybeesések. A Csak ha nevetek című Neil Simon– Glenn Jordan komédia rákerült a legnagyobb példányszámú, és így igen befolyásos New York-i napilap, a Daily News kritikusának, Rex Reednak az év legjobbjait soroló listájára, az Arthur, Steve Gordon rendezése pedig az ennél is tekintélyesebb The New York Times kritikusa, Vincent Canby kedvencei közé, amellett, hogy mindkettő hetek óta a Variety kasszasiker-listáján is szerepel.

Neil Simonnak szinte minden színdarabját megfilmesítették, de a Csak ha nevetek valószínűleg a legjobb a vászonra kerültek közül. A szerzőt a „one-liner”-ek, az egysoros, petárdaként pukkanó poénok mesterének ismerjük, itt azonban többet is nyújt: négy ember jól egyénített, s mégis egyetemes érvényű portréját, akiknek sorsa szétválaszthatatlanul fonódik egymásba, s pompás alakításokra nyújt lehetőséget Glenn Jordan gördülékeny rendezésében. Marsha Mason (Neil Simon felesége) játssza az alkoholista színésznőt, aki megpróbálja összeszedni darabokra hullott életének forgácsait, „Kristy McNichol a színésznő tinédzser lánya, aki korát meghazudtoló bölcsességgel áll melléje. James Casco és Joan Nackett pedig két, saját problémáikkal viaskodó, de szükség esetén mindig segíteni kész, hűséges barát. Szerző és rendező megtalálják a határvonalat a szívmelengető emberség érzelmes ábrázolása s az érzelgősség között, és e határvonalnak mindenkor az innenső oldalán maradnak.

A legjobbnak az új évad terméséből e sorok írója mégis inkább egy elsőfilmes író-rendező, Steve Gordon Arthur című vígjátékát véli. Az Arthur olyan film, hogy a tudósítónak kedve volna a forgatókönyvet sorról sorra idemásolni. Ehelyett azonban meg kell elégednie annak leszögezésével, hogy a verbális humor a 30-as, 40-es évek kergén bolondos vígjátékai (Howard Haroks, Gregory La Cavan, Leo McLaney művei) óta nem sziporkázott úgy a vásznon, mint itt. Az Arthur dióhéjban: nagyon felnőtt film egy nagyon infantilis milliomosról. A címszerepet lebilincselő kedvességgel játssza a kabarészínészként feltűnt, alacsony termetű Dudley Moore, aki önironikusan jegyezte meg egy interjúban: „Bűnügyi filmben azért nem szerepeltetnek engem, mert félnek, hogy az ellenfelet bokán lövöm.” Ám a Dudley Moore és a nála fél fejjel magasabb Liza Minnelli közötti alkémia olyan tökéletes, hogy szerelmük sorsszerűnek tűnik fel, s érthetőnek az, hogy Arthur a 750 millió dolláros örökségről is lemond, ha annak az az ára, hogy családja parancsára Minnelli helyett egy unalmas porcelánbabát kell feleségül vennie.

Ám bármily ellenállhatatlan a Dudley Moore–Liza Minnelli kettős, a film legnagyobb értéke mégis John Gielgud mint Arthur szarkasztikus modorú, de mélyen érző inasa. Amikor a világ egyik legnagyobb Shakespeare-színésze dikciójának minden szépségét, mozdulatainak minden eleganciáját beleadja egy lakáj alakjába, annak eredménye olyan alakítás, mit máris Oscar-esélyesként emlegetnek, pedig még korai volna elkezdeni a találgatást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7155