KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rontás és reménység

Se hús, se hal

Zalán Vince

 

Moldován Domokos filmje valós tényeken alapszik. Majd három évvel ezelőtt a Nők Lapja egyik riportja keltette föl érdeklődését Erzsiké, a pestlőrinci bazárosnő iránt. A riport Erzsikéről szólt, akitől ördögűzéssel, jóslással, „jó parti” ígéretével több ezer forintot csalt ki egy csavargó társaság. A már nem fiatal nő „jó alany” arra, hogy efféle cselvetés áldozata legyen. Egy gyermekkori betegségből eredően lába nem ép, s a „nők teljes életét” sem élhette. Vallásos, de mindenekelőtt jó szóra, szeretetre, társra vágyik. Nos, a rendező utána járt az újságban foglaltaknak, de ő maga nem filmriportot készít, nem dokumentumfilmet forgat, hanem a filmkamera előtt (újra) eljátszatja a történteket (sok amatőrrel, Erzsikét maga Erzsike játssza).

Az újrajátszás közben persze eltávolodik a tényektől, sőt jól észrevehetően a dokumentum-ízt is preparáltan adagolja. Erőszakoltan szépnek akar láttatni mindent, előítéleteinkkel hamar paktumot köt. Így tapasztalhatja ezt az is, aki netán nem ismeri a forgatás előzményeit. A film első képsorai ugyanis nem hagynak kétséget afelől, hogy bőkezűen szórja a jót. Mindjárt az elején: vidám társaság kedvesen randalíroz az egyik metróállomáson; nők, férfiak énekelnek, gitár is van persze, meg cseresznyepálinka. Igaz, rajtuk kívül egyetlen más utas sincs a peronon. (Ami csak egy tizedmásodpercig meghökkentő, hiszen okára hamar rájövünk: az állomást a filmesek vették birtokba.) Azután befut a szerelvény, s a kis embercsapat – kamerástul – beszáll. Az önfeledt szórakozásnak ez az önfeledt bemutatása mintegy előre jelzi, hogy a rendezés mindvégig, nyomatékosan és mindenekelőtt a couleur locale, a sajátos környezetrajz megteremtésére törekszik. Méghozzá ugyancsak sajátosan: pestlőrinci környezetbe, pestlőrinci emberek közé kalauzolja a nézőt, de igen vigyáz arra, hogy meg ne rettentse a városszéli látvánnyal. Az amatőr szereplők közé (Papadimitriu Athina személyében) profi művészt „kever”. Föltehetően abból a meggondolásból, hogy legyen köztük egy jól fotózható arc. Itt helyénvalónak látszik a szakzsargon: Papadimitriu Athinának szépségét „használják” ebben a filmben. A színésznő természetesen szép, ám azok (a számuk nem kevés), akik tudják róla, hogy nemcsak szép, de színész is, kicsit sajnálják, hogy ez utóbbit a film ügyesen eltitkolja.

Mindazonáltal pereghetne előttünk a történet, mint játékfilm (vagy mint napjaink konyhaesztétikája mondja: fikciós film), amely megrendítő képsorokban ad hírt az alávetettek emberségéről s a hit vámszedőiről, megmutathatná a szerencsétlenül jártak belső kínjait, valamint haszonleső kizsákmányolóikat, és így tovább. De nem ezt látjuk. A szereplők jó tanulók módjára sorolják elő mondataikat, a szituációkból már elillant valamikor a feszültség, a jellemrajzra nem jut idő a sok ördögűzéstől, a konfliktusok lejátszása és megoldása a nyomozó és bírósági hatóságok feladata lesz. Hiába minden rendezői igyekezet, sehogyan sem akar épkézláb dolog kikeveredni Erzsike történetéből. Reményeink tehát szertefoszlanak: amit a vásznon látunk, az játékfilmnek is csapnivaló. Ez persze nem olyan különös dolog, hiszen jó néhány ezer hasonló „művészi” színvonalú film készül világszerte. A különös az, hogy a Rontás és reménység sikertelenségében van valami nyugtalanító. Eleinte még magunk sem tudjuk rossz érzésünk okát megfogalmazni. A feszélyezettség lassan lesz úrrá rajtunk. Aztán a film „csúcsjelenete” egy csapásra magyarázatot ad mindenre. Jól bent járunk már a filmben, amikor házibulival egybekötött „próbaesküvő”, (?) „elő-esküvő” (?) zajlik Erzsikével. A jövendő, boldog ara, Erzsike, menyasszonyruhában. Pohár csörren, valaki gitárt vesz elő, s énekelni kezd. (Hamar tapasztalnunk kell, hogy hangja iskolázatlan, s hogy tudománya a gitáron nemigen több két-három akkord lefogásánál.) „Kapcsoljuk be a magnót!” – kiáltja gyorsan másvalaki, s már üvölt is a stúdióban a filmfelvételhez „ragasztott” diszkózene. Esetünkben ugyanis a mámor netovábbja a diszkóhangulat. Tánc, bolondozás, ivászat. Majd a fiúk derékig mezítelenre vetkőznek. Melegük van, gondolhatná az egyszerű néző. De rá kell jönnie, hogy nem ez a lényeg. A diszkó-mámor kellős közepén ugyanis az egyik fiatalember fölkapja a hófehér ruhába bújtatott Erzsikét, és a kerevetre dönti. S ekkor következik a csúcsjelenet csúcsplánja: a fiatal, szép, barna férfihátat agyondolgozott, eres-göcsörtös női kezek ölelik-szorítják. Ez az a pillanat, amikor együttérzésünk és rokonszenvünk pártfogásába veszi Erzsikét – a film ellenében. Nem oktalan prüdéria, Vagy dogmatikus puritanizmus kényszerít bennünket erre, hanem a kétes-értékű látvány, az eljárásmód, amely a filmművészet határain kívülre helyezi a látottakat. Másfelől meg jól tudjuk, hogy képesek vagyunk Quasimodókat is megszeretni, ha a művészi képzelet és erő feltárja előttünk emberi érzéseiket, rejtett – sokszor bennünk is lakozó – vágyaikat.

Moldován Domokos nem dokumentumfilmet készített (jóllehet e tekintetben Erzsike s az amatőrök szerepeltetése igen megtévesztő lehet). S nem forgatott játékfilmet sem, sőt úgynevezett dokumentum-játékfilmet sem, jóllehet leginkább ennek szeretne látszani. Filmje amolyan se hal, se hús produkció, amelyben sóhajtásnyi „reménység” sincs. Csak „rontás” van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7151