KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Társulás Stúdió előzményei és törekvései

„Gyönyörű válság”

Kovács András Bálint

 

Társulás néven 1981-ben új stúdió alakult a filmgyárban. A stúdió sajátos alkotói igény nyomán jött létre. Ez az alkotói igény nem személyekhez köthető elsősorban, hanem a magyar filmművészet egyik vonulatához, az úgynevezett dokumentarizmushoz. Érdekes végigkövetni, hogy többféle irányzatból, sokféle alkotói módszerből, és nem utolsósorban több generáción keresztül hogyan formálódik meg egy alkotóműhely.

Valamikor a hatvanas évek végén kezdődött. 1969-ben jelent meg a Filmkultúra Ellenvélemény című rovatában a Szociológiai filmcsoportot! című manifesztum, melynek aláírói fiatal rendezők, operatőrök és írók voltak, és azt indítványozták, hogy jöjjön létre egy olyan csoport, amely

1. „rendszeres és szervezett formában, folyamatosan és tudományos alapon céltudatosan, a filmi feldolgozás elvei szerint kiterjedt anyaggyűjtési munkát végez. A célkitűzés: a szociológiai gondolkodás bevitele a dokumentumfilm látásmódjába. (…)

2. Az anyaggyűjtésben – szociológusok bevonásával – tudatosan és átfogóbban alkalmazná a szociológia módszereit.

3. A gyűjtők a csoportosított tényanyagot nyersen vagy „irodalmi novella”, szociográfia formájában az egyes stúdiók rendelkezésére bocsátanak. A kollektív feldolgozás (...) szociológusok, tudományos munkatársak bevonásával történne. (...) A munka kialakuló keretei között bárki bekapcsolódhat a csoport tevékenységébe, így a csoport nem a zárt „stúdiószerűség” elkülönültsége felé fejlődne, hanem fokozatosan a művészi megismerés egy speciális fajtájának műhelyévé.

4. A tudományos módszerekkel feldolgozott tényeket a dokumentarista módszerek továbbfejlesztésével megfogalmazni: ez újfajta dramaturgiát kíván, amely nem egyszerűen »dramatizálná a tényeket«, hanem magát a megismerő analízist tenné meg szerkesztési elvnek.”

A Szociológiai Filmcsoportnak rövid ideig a volt I. Stúdió adott otthont, később a szociológiai filmprogramot szorgalmazó generáció a Balázs Béla Stúdióban megindította, illetve felerősítette azt a folyamatot, mely által a Stúdió a 70-es években alapvető műhelyévé vált a dokumentumfilm lehetőségei kibontakoztatásának, valamint újfajta játékfilmes koncepciók kidolgozásának. Szinte közhelyszámba megy annak méltatása, hogy a BBS milyen lényeges szerepet játszott a hetvenes évek valóságának feltárásában. A „balázs bélás” dokumentumfilm fogalommá vált.

Ezzel egy időben a játékfilm műfajában is olyan törekvések érlelődtek, amelyek szintén magukon hordták a dokumentumfilmes látásmód, az erős szociológiai érdeklődés jegyeit. Így született meg egy módszereiben nem is annyira új, de sajátos problematikája és erős társadalmi elkötelezettsége miatt irányzat-jelentőségű műfaj, az úgynevezett dokumentarista játékfilm. Hogy itt mennyire van szó sajátos műfajról, vagy csupán alkotói módszerről avagy közös problematikáról, azt most ne firtassuk, és azt sem, hogy mennyire helyénvaló a „dokumentarista játékfilm” elnevezés. A lényeg az, hogy ezek a filmek, illetve alkotóik hitet tettek a társadalmi elkötelezettség, a magyar társadalom aktuális problémáinak feltárása és feldolgozása mellett, és hogy ez a társadalmi orientáció dokumentumfilmes alkotói tapasztalatokon és látásmódon alapult. Igaz, ez viszont erősen rányomta a bélyegét a játékfilmformákra is: szerkezetük némileg fellazult, és egy sor, a dokumentumfilmekből ismert jellegzetességgel is rendelkezik. De akár műfaj-meghatározók ezek a jellegzetességek, akár nem, a „dokumentarista” játékfilm a filmkészítők számára alapvetően különbözik a „hagyományos” játékfilmtől, hiszen itt elsősorban másfajta alkotói módszerről, tágabban pedig másfajta filmes gondolkodásmódról is szó van.

Ez a másféleség és a hetvenes években a dokumentumfilm iránt megnőtt érdeklődés már elégséges alapot nyújtott annak az igénynek a megerősödéséhez, hogy ez az irányzat immár saját műhelyt kapjon, illetve, hogy sajátos gyártási szükségleteit erre kialakított intézményes keretek biztosítsák. A második ötlet tehát egy speciális alkotóműhely létrehozására, ez alkalommal V. Stúdió néven, 1977-ben született meg. A javaslat kidolgozására a Filmművész Szövetségben alakult úgynevezett Dokumentumfilmes Munkabizottság többek közt a következőkben fogalmazta meg a stúdió létrehozásának szükségességét:

„Egyes alkotók és alkotói közösségek egymástól néha független törekvései a filmművészet társadalmi funkciójának újfajta megvalósítását keresték, és eközben kialakultak, vagy kialakulóban vannak új filmműfajok és filmformák. Kialakult és lassan polgárjogot nyert a szociológiai dokumentumfilm műfaja, létrejött egyfajta igény a játékfilm és a dokumentumfilm határai között mozgó filmforma lehetőségeinek kipróbálására, tudatosan szerveződve jelent meg, az experimentalizmus, végül pedig éppen hiányával jelzi az igényt a filmi történetírás. (...) Mindazok a filmek, amelyek az elmúlt években e területeken létrejöttek, csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak elkészülni. (...) Úgy gondoljuk, hogy időszerűvé vált olyan stúdió létrehozása, amely szervezetileg, gazdaságilag és gyártásilag keretet teremt a nem hagyományos filmtípusok készítésére, amely alkotóműhelye lehet azoknak a filmművészeknek, akik ilyen típusú filmeket készítenek vagy szeretnének készíteni a jövőben.”

A javaslat lényegében megegyezik a 69-es manifesztummal – az V. Stúdió fő profilját is a szociológiai, illetve dokumentumfilmek jelentették volna, bár a programban az experimentalizmus is szerepelt –, a névsor némileg átalakult (a 69-es: Grünwalsky Ferenc, Magyar Dezső, Mihályfy László, Pintér György, Sipos István, Ajtony Árpád, Bódy Gábor, Dobai Péter, Kardos Csaba. A 77-es: Bokor Péter, Bódy Gábor, Dárday István, Elek Judit, Fehéri Tamás, Gazdag Gyula, Lázár István, ifj. Schiffer Pál, Vitézy László, Zsugán István), a Filmfőigazgatóság válasza pedig így szólt: „...azt is látjuk, hogy ebben a tendenciában többféle szemlélet, műfaj és módszer eredményei gyűlnek össze. Tartalmi szempontból az a véleményünk, hogy az elszegényesítés, az óhatatlan szemléleti vagy módszerbeli uniformizálás veszélyével járna egyetlen műhelybe szorítani az éppen különbözőségükben értékes és érdekes törekvéseket. Szervezeti és technikai oldalról: a belátható időben nem tudnánk kielégítően biztosítani egy új stúdió személyi és főként anyagi és technikai szükségleteit.”

A javaslat tehát zátonyra futott, azonban az új típusú alkotóműhely szükséglete tovább erősödött, annál is inkább, mert továbbra is készültek hasonló filmek a különböző stúdiókban. 1980-ban egy újabb tervezet született egy „művészi társulás formájában működő műhely létrehozására”.

A Társulás Stúdió 1981. január 1-től hivatalosan – egyelőre kísérleti jelleggel – működik. Programja az előzőekhez képest alapjában nem változott:

„Társulásunk célja a játékfilm új formáinak létrehozása: az úgynevezett dokumentarizmus immanens lehetőségeinek kiaknázása...” Szervezeti felépítése pedig rokon a 69-ben megfogalmazott elvekkel: a stúdió Művészeti Tanácsa mellett – amely a Társulás alapító tagjaiból áll: Dárday István, Gyöngyössy Imre, Mihályfy László, Tarr Béla, Zolnay Pál, Fehér György, Kabay Barna, Szalai Györgyi, Vitézy László – működik egy állandó, neves társadalomtudósokból álló úgynevezett Konzultációs Tanács (Antal László, Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Gombár Csaba, Papp Zsolt, Pohárnok Mihály, Schlett István), melynek feladata, hogy az anyagfeldolgozás során tudományos szempontok bevonásával és a társadalomtudományi elemzés igényével segítsék és értékeljék a filmeket. A Társulás deklarált programjában ugyanis egyik döntő elem a – mai magyar valóságot elemezni kívánó – társadalmi irányultság, illetve elkötelezettség.

(Dárday István: „Erre az alkotói módszerre egyfajta komplex megközelítés jellemző, ahol a szociológia fontos tényező, de ugyanígy más szempontok is lényegesek. Az alkotófolyamatban mások az arányok. Azt mondhatnám, hogy itt fontosabb szerepet játszik a tudományos megismerés.”)

A magyar filmművészet „dokumentarista” irányzata speciális szükségleteinek megfelelő felépítésű és működésű intézményes kereteket igényel. Ezek a speciális szükségletek több szinten is jelentkeztek.

A hagyományos filmelfogadási rendszer például megkívánja a kidolgozott irodalmi forgatókönyv meglétét. Ettől a műfajtól azonban (Dárday István: „Ez nem műfaj, nevezzük inkább gondolkodásmódnak”) részben, mert szerkezetében nagyon kötődik az adott valósághoz, részben, mert módszerében improvizációra épül, nem lehet megkívánni, hogy előzetesen kidolgozza azt, ami részben csak a film készítése során alakul ki. Ennek megfelelően a Társulásban nem szükséges előzetesen irodalmi forgatókönyvet benyújtani, az elfogadás több fázison megy keresztül, már egy vázlatosan leírt, vagy képi anyagon bemutatott filmterv is elégséges alap lehet egy film beindításához. Ez egyrészről tág teret nyújt a filmi kísérletezés számára, másrészt nagyobb lehetőséget teremt a filmkészítésre azoknak is, akikhez az improvizatív vagy az irodalmi, epikus formában kevésbé megfogalmazható filmkészítési módszer áll közel. Egy másik speciális igény a gyártásszervezést érinti. A dokumentumfilm köztudomásúlag sokkal rugalmasabb technikát és gyártásszervezést igényel, mint azok a filmek, amelyekben minden előre megtervezett és kiszámított. Ehhez az adott keretek még nem kielégítőek, ugyanakkor a másfajta szervezés és a technikai ellátottság igénye a Társulással intézményes formában is fellép, következésképp nagyobb az esély a megvalósulásra.

A speciális igények közé sorolhatjuk a forgalmazást is, amely egyébként az egész filmgyártás szempontjából kardinális kérdés.

(Vitézy László: „Meg kell teremteni valamilyen formában a gyártás és a forgalmazás egységét, hogy a filmek megtalálják saját közönségüket. Föl kell lépni az egységes filmszemlélet ellen, mert ez mindent megöl. A különböző filmtípusoknak különböző forgalmazási rendszerre volna szükségük: Ezért fogalmazódott meg a társadalmi forgalmazás gondolata is, amely egy bizonyos filmtípus forgalmazásának a módszere, de ez is csak addig működött, amíg mi csináltuk.”) A Társulás a forgalmazás átszervezéséhez is kialakíthat bizonyos kereteket.

De arról van-e szó csupán, hogy a „dokumentarizmus” fejlődéséhez intézményes kereteket kapott a Társulásban?

Első pillantásra két kérdés merülhet fel ezzel kapcsolatban: 1. Milyen tartalékai vannak a játékfilm úgynevezett dokumentarista irányzatának, mik ennek a fejlődési perspektívái? 2. Érdemes-e, illetve értelmes-e egy bizonyos alkotói koncepció számára külön Stúdiót létrehozni, nem fenyeget-e az a veszély, amit már az idézett filmfőigazgatósági vélemény ’77-ben megfogalmazott az uniformizálódással kapcsolatban?

Dárday István: „Ez az irányzat még gyerekcipőben jár, minimális lehetőségei sincsenek kihasználva. Rengeteg függ például a technikai fejlődéstől. Ahogy a hordozható kamera áttörést jelentett az egész filmművészetben, ugyanúgy áttörést jelenthet a világításkényszer megszűnése is, vagy a hangfelvételi technika tökéletesedése. Az eddigi darabok valahogy mind magukon hordozták az útkeresés tehertételét. (Egyébként a Társulás évi költségvetése kevesebb, mint fele a többi játékfilm stúdiónak holott a megvalósításra érdemes filmtervek száma egyre nő.)

Zolnay Pál: „Az a véleményem, hogy az úgynevezett dokumentarista játékfilmmel kapcsolatban bár nagyon nem szeretem a dokumentarizmus kifejezést, mert szerintem nem jelent semmit fennáll a sémaszerűség veszélye. De minden azon múlik, hogy az alkotók mennyire tudják megtalálni a saját hangjukat, képesek-e saját hangjukon megszólalni. A Társulás ennek az útkeresésnek nagyszerű lehetőségét nyújtja.”

Ami a másik kérdést illeti: (a Társulás jelentéséből) „A stúdió a magyar film- és tv-rendezőgárda minden tagja előtt nyitva áll, de programját elsősorban a középgenerációt követő fiatal filmes nemzedék alkotótevékenységére építi. Nem kíván műfajok mentén határokat húzni, s ezeket a határokat szelekciós elvként alkalmazni a műhelymunkában; de rövidtávú programja a dokumentarizmus, a dokumentum-játékfilm további kibontakoztatása, ami mellett azonban minden értéket hordozó törekvést támogatni kíván.”

Zolnay Pál: „A Társulás a módszerkeresés műhelye. Hálistennek a mozi ma gyönyörű válságban van. Azért gyönyörű ez, mert a film kénytelen új módszereket keresni, és ezáltal ki fog mászni az ortodoxiából, amibe belekényszerült. A film csak most tanul meg beszélni, és a dokumentumfilm ehhez csak egy csatorna, de olyan, amelyik számtalan utat nyit meg, és egy irányzat vagy egy műhely annál értékesebb, minél több út ágazik belőle. A Társulás mindenki előtt nyitva áll, akit izgatnak az új módszerek. Itt most lépéselőnyre lehet szert tenni a szakmában.”

Fehér György: „Jóformán ez az egyetlen hely, ahol forgatókönyv nélkül is lehet filmet csinálni. (Az más kérdés, hogy szerintem pontosabban végiggondolt koncepció nélkül nem nagyon lehet filmet csinálni.) A lényeges az, hogy a Társulás lehetőséget biztosít mindazok számára műfajtól függetlenül –, akik valamiféleképp a hagyományos keretekbe nem férő módszerekkel kívánnak dolgozni.” Tényszerűbben: ebben az évben indítják be Bódy Gábor egy filmjét, és tárgyalások folynak többek között Maár Gyulával, Jeles Andrással és Grünwalsky Ferenccel.

A Társulás eddig 16 filmtervet vitatott meg, és 5 megvalósítása kezdődött el. Elfogadás alatt áll Mihályfy László Védtelenek című filmterve, amely a gyermekvédelem problémáival foglalkozik. Leforgatták Tarr Béla Panelkapcsolat című filmjét, amely egy lakótelepen élő fiatalházaspár konfliktusait elemzi. Ugyancsak az utómunkálatok stádiumában van Vitézy László Vörös föld és a Gulyás fivérek Ne sápadj! című alkotása. Gulyásék dokumentumfilmjének középpontjában egy parasztember áll, akinek portréján keresztül egy korszak világát ismerhetjük meg; Vitézy filmje érdekek és értékek konfliktusát boncolgatja egy faluközösség felbomlásán keresztül. Forgatás alatt áll Fehér György Latinovits Zoltánról és Huszárik Zoltánról szóló emlékfilmje, Erdős Pál Adj király katonát című filmje, amely a mobilitás kérdésével foglalkozik, valamint egy kollektív dokumentumfilm Innovációs filmsorozat címmel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 03-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7148