KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A tévésorozatokról

„Folyt. köv.”

Horvát János

 

Az idősebb olvasók még jól emlékezhetnek azokra a – nemegyszer soronként fizetett – folytatásos regényekre, amelyek a századforduló előtt s után, sok újságot tartottak életben. Az adott részlet mindig a legizgalmasabb pontnál szakadt meg; „Most meghalsz Maud – mondta és felemelte a pisztolyát (folyt, köv.)” – és ezzel inspirálta a kíváncsi olvasót a másnapi szám megvételére.

Maud többnyire persze nem halt meg, és a regény tovább hömpölygött vagy csordogált az író vénájának megfelelően. De voltak nagyszerű kivételek is; remekművek, melyek újságévfolyamokban kerültek először az olvasók elé; ilyen volt a Rózsa Sándor, de nem vetette meg e műfajt Krúdy sem, Babits sem.

A fent leírtak nagy általánosságban jellemzőek a manapság oly divatos televíziós sorozatokra is – nem véletlenül nevezik őket egyes országokban televíziós regényeknek –, melyek már a televíziózás hajnalán megjelentek, mégpedig többféle változatban.

A tévés alkotók természetesen lecsaptak a különböző ismert irodalmi alkotásokra. Végre ki lehetett szakadni a moziforgalmazás megszabta szűk másfél órából! A nagy regények – akár korábbi több mozifeldolgozás után is – most már a képernyőn tűntek fel; a drámai sűrítés helyébe a teljes részletesség lépett. Így ültetett Magyarországon is milliókat a képernyő elé a hatvanas években a hatrészes Gróf Monte Christo, vagy a tízrészes Nyomorultak. A közelmúltból vett példa a Most és mindörökké, mely az 1953-ban nyert nyolc Oscar-díj után huszonöt évvel, háromszor másfél órás új változatban nagy sikerrel járta be a világ képernyőit.

Az effajta folytatásos tévéregények már csak – a nívós irodalmi alap miatt is – rendszerint színvonalasak. Nem mindig ez a helyzet az eleve tévé számára írott sorozatokkal, melyek szintén jelen vannak a televíziózás kezdete óta. Többnyire napi aktualitáshoz kötött családi sztorik ezek, közülük nem egy örökéletű, napjainkban is létezik angol vagy amerikai képernyőkön. (A Captain Kangaroo című gyermeksorozat egyazon főszereplővel immár negyedszázados múltra tekint vissza Amerikában, de ősréginek számít a Bonanza, mely egy farmercsalád története. Archie Bunkert, a CBS tévé népszerű „Szabóbácsiját” pedig sokan elnöknek akarták javasolni.)

Létüket a televízió természete indokolja. Hiszen a tévé tökéletes családi műfaj; egyidejű időtöltést biztosít egy adott közösség valamennyi tagjának, idősnek és fiatalnak egyaránt. Magyarországon az 1965–75 közötti tíz év legnagyobb sorozatsikerei például a következők voltak:

1965. Nyomorultak.

1966. A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek (NDK krimisorozat).

1968. Orion űrhajó (NSZK). Négy páncélos és a kutya (lengyel).

1971. Daktari (amerikai). Forsyte Saga (angol).

1974. A tavasz tizenhét pillanata (szovjet).

Együtt léteztek tehát a sorozattá tágított híres regények, a tévé számára írott és meglehetősen hasonló elemekből építkező családtörténetek és a „Maud-ra emelt pisztolynál” megszakadó krimi, sci-fi és háborús sorozatok.

De hamarosan új elemek is megjelentek. Például ha valahol feltűnt egy sikeres mozifilm, akkor igen rövid idő elmúltával szereplői a képernyőn is megjelentek. Ezek már nem műalkotások; inkább csak vállalkozások voltak. A M. A. S. H., a koreai háborút groteszkül bíráló Altman-film orvosai, ápolónői, tisztjei és közlegényei ma már sok századik félórájukat bolondozzák végig a világ képernyőin – igaz, immár politikai tartalomtól mentesen.

A filmkészítés napjainkban oly sokat emlegetett üzleti jellege épp a sorozatoknál mutatkozik meg igazán. 25–30 óra adásidőre is elég egyszer beszerezni a jelmezeket, díszleteket. Családregények esetében színhelynek megteszi egy stúdiósarok, és napjainkban már a laborköltség is megspórolható, hiszen a sorozatok egyre inkább képmagnóra készülnek. A jövedelmezőséget illetően az sem utolsó szempont, hogy az exportképes gyártó cég egy jó epizóddal akár ötven óra műsort is eladhat egyszerre és igen sok országban. (A tulajdonképpen nívós Onedin család annakidején rövidlejáratú hajóstörténetnek indult, de a közönségsiker hullámain a BBC idén már a kilencedik 13 részes sorozatot készítette el. A bűvös 13-as szám eredete – hiszen a sorozatok nagy része általában ennyi epizódból áll – az, hogy a fejlett tévék rendszerint negyedéves műsortervekkel, azaz 13 hetes műsorszakaszokkal dolgoznak.) És ami a gyártó-forgalmazó számára ily módon előnyös, az olykor a vevő, a különféle televíziós állomások számára is az. A magyar tévé egy-egy órányi importfilmért átlag 35–60 ezer forintot fizet, amíg egy hasonló időtartamú hazai vállalkozás költségei napjainkban már 5 millió körül mozognak. Persze egyetlen tévé sem engedi elveszni nemzeti jellegét azáltal, hogy tisztán anyagi megfontolásokból saját filmjeit a jóval olcsóbb külföldi művekkel váltsa ki, de napjainkra már csak a Szovjetunió, az USA és bizonyos fokig Anglia képes az önellátásra; mindenki más behozatalra szorul, és nincs olyan televíziós állomás a világon, amely képes volna ellenállni a kínálat zömét adó sorozatoknak.

Az európai képernyőkön végigtekintve azt látjuk, hogy például a Most és mindörökké nagy sikerrel ment Spanyolországban, az Onedinék minden szárazföldi határon áthajóznak, Harold Lloyd nevettet a német képernyőkön, Zola úr vádol Skandináviában, és a világon mindenütt ismerősként üdvözlik Kojakot, Columbót és Derricket... De mindez nemcsak anyagi okokból van így. A kontinuitás bizonyos fokig a tévé lényege. A hírműsorok állandósága – ezek egyébiránt a legprimerebb módon folytatásos regények – családi életeket tett azonossá, megszabta az étkezés és a gyermekfürdetés rendjét, megalkotta a „family prime-time”, azaz a híradó előtt családi főidő és a „prime-time”, a híradó utáni főidő fogalmát. És ezeket az időket hamarosan azonos jellegű művek, egybefüggő történetek, vagy legalábbis állandó figurák kezdték kitölteni. Ez utóbbi változat különösen akkor vált általánossá, mikor – főként a sok csatorna versenye miatt – a nagy állomások nem remélhették azt, hogy minden néző minden folytatást végig tud ülni. Minthogy azt nem akarták kockáztatni, hogy valaki elpártoljon a sorozattól – és a hirdetőktől – csak azért, mert az előzmények híján nem egészen érti az éppen soron levő epizódot, ezért a sorozat égisze alatt önmagukban zárt, többé-kevésbé egyedi történeteket alkottak – ide fejlődtek Onedinék is –, vagy csak egyetlen személyre épülő epizódokat, amelyekben csak az adott detektívfelügyelő és hű Watsonja az állandók.

Ez a helyzet nagyjából ma a televíziós világpiacon. Az e piac szabta kereteket alakítani olykor lehetséges, de kilépni belőlük lehetetlen.

Az alakítás elsősorban abból áll, hogy egy-egy tévéállomás nem az adott kínálati arányoknak megfelelően vásárol. Ma ugyanis az eladásra szánt sorozatok és egyedi filmek durván 80 százaléka amerikai, s senki sem venné szívesen, ha ezek nemzeti képernyőjükön is ilyen arányban volnának jelen.

Az alakítás másik módja: a kínálatözönből kiszűrni a nívósabb műveket. Ez nem mindig könnyű, hiszen az esetleg színvonalas kezdő filmes, vagy cég még a sorozat hírét sem tudja eljuttatni a vásárlókhoz, vagy nehezen, késve szállít.

A moziforgalmazásbam oly sok támpontot nyújtó rendező- és színésznevek itt alig fellelhetők, és a sajtókritika is csak esetleges.

Így a magyar televízió nemzetközileg ritkaságszámba menő kulturális orientáltságú műsorpolitikájának folytatása éppen a beszerzett műsorok szükségszerűen növekvő mennyisége miatt nem könnyű feladat.

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a nemzetközi összehasonlítást tekintve a nálunk futó heti sorozatok száma – 3–4 – igen alacsony (!); s minthogy a műsoridő sajátossága miatt egyik sem rétegműsor, hanem főidőben kerül sugárzásra, ebből, művészi szempontból vizsgálva, szükségszerűen kell fakadjon egyfajta minőségi engedménytétel. Hisz e sorozatok egyik fő feladata, hogy megbízható bázist teremtsenek a sokkalta ingadozóbb színvonalú hazai alkotások fogadtatására.

(Az Onedin család 5–6 milliós nézőtábora önmagában nem dicsekedni való érdem, de léte azt is jelenti, hogy mondjuk együtt egy péntek esti Gaston Phébussal és egy nívós Humphrey Bogart mozifilm-válogatással és egy szombat délutáni kalandfilmmel „elviszi” a hetet.)

Minden tévéállomás sajátos szempontok szerint válogat a világpiac óriási kínálatából. Piackutatást végez előre, személyes ismerősök szavahihető értékelésére támaszkodik, évek során megismert vásárlókollégákkal cserél véleményt, figyelemmel kíséri a fellelhető tévéújságokat, és igyekszik tudni arról is, hogy milyen művek készülnek saját tévéállomásán.

Kifejezett tévéfilm-vásárokat tartanak évente Monte-Carlóban és Cannes-ban. 600–800 (!) forgalmazó bérli egy hétre a maga másfél-két négyzetméternyi kabinját, képmagnóját és igyekszik kazettáiból minél többet bemutatni a vásárlóknak. Ezen kívül létezik a szocialista országok közös vására Moszkvában, valamint a BBC és a nyugatnémet állomások éves mustrája. Az Intervíziós tagországok mindegyike szervez egy vetítést évente, s túl ezen, kazettán, filmen – sokszor hosszú átfutással – bekérhetők mindazon alkotások, melyek híre a vásárlóhoz eljutott.

Milyenek vajon a 82-es hírek?

Tovább folytatja hódító útját minden idők legravaszabb sorozata, az amerikai Dallas. Immár negyedik szezon óta tartó sikere arról árulkodik, hogy többről van szó, mint egyszerű családtörténetről. Mindegyik epizód önállóan is érthető, ha valaki nagyjából ismeri a családi felállást. A sikert a Dallas számára az hozta meg, hogy a megszokott jóságos figurák helyébe esendő, nemegyszer gonosz és számító és korántsem mindig szimpatikus figurákat választottak főszereplőnek. A történet tehát kiléphetett a családregények „konyha-ágy-munkahely” idillikus helyszíneiről és feszült izgalommal telik meg, miközben címével szép lassan kitörli a néző emlékezetéből a városnévhez tapadó majd húsz éves elnökgyilkosságot, s a „rossz” családdal szemben a jót mindig a társadalom képviseli. S a sorozatvásárlók mindegyike tudja, hogy ahol egyszer a Dallas elindul, ott 13 folytatás után nem lehet abbahagyni.

Nagy számban jelennek meg a tulajdonképpen hasznos és rendszerint jó színvonalú életrajzsorozatok. (Berlioz, Liszt, Wagner, Mozart, Verdi stb.) Zömben koprodukciós alkotások, nem egy közülük szovjet, magyar részvétellel; a Liszt magyar fővállalkozásban készül.

Továbbra is mélyponton vannak a krimik. A Columbo, Petrocelli, Kojak, Derrick figuráknál jobb évek óta nem született, csak hasonló, és még híre sincs, hogv valahol jobbra készülnének.

Reneszánszukat élik az irodalmi adaptációk. Thomas Mann regények kerülnek képernyőre; és például a spanyolok egymás után dolgozzák fel századfordulós nagy regényeiket.

Óriási mennyiséggel és meglehetősen hullámzó színvonalon jelentkezett Ausztrália. (Mozi-boomjuk után immár tévében is.)

Az Európában élvezhetetlen 4– 500 (!) folytatásos családtörténetkéket felvonultató Latin-Amerika megmarad kontinentális határain belül, egyedül a brazilok lépnek ki onnan az európai ízlésnek néha kissé brutális, de belátható hosszúságú és sokszor igen nívós alkotásokkal.

Itt-ott feltűnnek a külföldi képernyőkön a magyar sorozatok is.

A könyvkiadók mindenütt árgus szemekkel lesik a tévék műsorát, mert ahol egy irodalmi alapokon nyugvó sorozat felbukkan, ott biztos, hogy százezres példányszámban lehet piacra dobni magát a könyvet is. Sőt olykor itt-ott még az is előfordul, hogy egy nagy sikerű, eredetileg tévésorozatnak szánt mű nyer későbbi irodalmi feldolgozást, bizonyságául annak, hogy akárcsak annakidején a folytatásos regények esetében, itt is születhet nem egy értékes és maradandó műalkotás. Főként ezekből igyekszünk minél többet a magyar képernyőre is megszerezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7168