KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Kolóniák

Reményi József Tamás

Ki is pazarolna rájuk istentelen drága légi és vízi utakat, népes stábokat?

 

Az nem úgy van, hogy az ember vagy idegengyűlölő vagy nyitott, mint egy átutalási betétszámla. Hanem úgy van, hogy lát egy rettenetes fazont egy UA felségjelű, rettenetes Audi-6, 8, 12-ben, és ingerült lesz, aggodalmasan meggyorsítva lépteit, amint a gyerekéért siet az iskolába. Máskor egy kínai étteremben hallja, ahogy egy mesztic – ilyet Pesten még nem látott – angol-német (!) keveréknyelven csirkét rendelne a mosolygós vágottszeműtől, és az embernek béke és derű árasztja el a szívét, úgy érzi, rossz (volna) ide Közép-Európába bepréselve magunkban gyilkolódni. További alkalmakkor aztán ítélőképességének, egyáltalán: érzelmileg eligazodni vágyó tudatának még ennyi bizonyossága sem marad meg, rettenetes fazonok és mosolygósok előjelet váltanak, az ember pedig tanácstalanul néz körbe, hol tehetne szert igazi, mély, csöppet sem önáltató s csöppet sem kozmetikázott elfogulatlanságra. És lám, mi másért van a televízió, mint hogy otthonunkba csempéssze a való életben laboratóriumi tisztasággal és teljességgel soha elő nem álló elfogulatlanságot.

Az elmúlt hetekben két férfiú is megajándékozott effajta lélekerősítő élménnyel. Mindketten a Föld legkülönbözőbb zugaiból varázsolták elénk annak példáit, hogy semmi sem idegen tőlünk, hanem ellenkezőleg: szeretni való csoda. Egyikük például együtt lubickolt olyan lényekkel, amelyektől félni, rettegni, undorodni szokás, töménytelen ostobaságot képzelve róluk. Őszintén ajnározta őket, minden kis porcikájuk bölcs elrendezését, célirányos működését elmagyarázta, életmódjukat bensőséges tudással ismertette. Másikuk valóságos szociológiai demonstrációkkal érzékeltette, hogy különböző kolóniák egyedei fajra, nemre, származásra való tekintet nélkül milyen egyformán virtuóz válaszokra képesek fennmaradásukért, miközben elképesztő variációk skáláját mutatják be.

A két férfiú kalauzolása nyomán lapos jelzőink egész sora válik egészen használhatatlanná, nincs értelme távoli, egzotikus, furcsa jelenségeket emlegetni olyankor, mikor a szobánkba látogató lények minden jellegzetessége, minden mozdulata oly magától értetődő, természetes, megejtő. És valóban nincs értelme alsóbb- meg felsőbb rendűségről beszélni. Ilyenkor lehet igazán világosan látni, hogy a darwini felismerések csúsztatása nem az állati és az emberi zóna határán történik, Darwin elméletét nem akkor vulgarizálják, torzítják először, amikor a humán környezetben alkalmazzák, hanem amikor érték-képzeteket kapcsolnak hozzá magában a természetben is. A gyerek-ember nem tapossa el a bodobácsot, mert nem ámul rajta kevésbé, mint a zsiráfon, s míg el nem magyarázzák neki, hogy az csak egy bogár (tán még meg is csíphet, fiam), addig ösztönösen a társának tartja. Felnőttként már nem könnyű ezt az ösztönt megtanulni. Az csak egy nigger. Az csak egy AIDS-es oláhcigány.

Bizony, ha az emlegetett két férfiú ez utóbbiakat hozná „emberközelbe”, nehezebb dolga volna. De hát ki is pazarolna rájuk istentelen drága légi és vízi utakat, különleges felszereléseket és különleges képzettségű szakembereket, népes stábokat és tudományos hitelességű digitális trükköket. Nem, e lélekemelő példákat s valóban elképesztő színvonalú ismeretterjesztést az állatok világából kapjuk. Elfogulatlanságunkat halálos mérgű tengeri kígyók, ezerfogú krokodilok edzik, szomszéd-érzetünket maori hojszák, falklandi karakarák, izlandi lundák táplálják, testvéries ámulatunkat fészekvédő két-, négy- és többlábúak, valamint lábatlanok népes serege vívja ki.

Steve, a krokodilvadász a Discovery Channelen produkálja magát, nem tagadható, hogy némi cirkuszias mutatvány-íze is van mindannak, amit csinál, nézőcsalogató kommentárjai a kikiáltók harsányságával fűszerezettek – odaadása, szeretetteljes kíváncsisága minden rendű és rangú hüllők iránt azonban kétségbevonhatatlan. Ártatlan vadász, aki becserkészi és – megsimogatja „áldozatait”. Gömbölyded mackó-arcával, erőteljes hátsójával s fürge kis lábaival maga is a természet gyermeke, ott kúszik, úszik, kucorog, ahol hősei, meglesi párzásukat, családi életüket, akár egy kukkoló. Nem antropomorfizál, s bár a rút varangyot kedves kis fickónak titulálja, ez csupán retorikai fogás, nem az állatokat egyenjogúsítja – nincs rá szükségük –, hanem az embert vezeti vissza övéihez, ismerteti rá saját, elhagyott és cserben hagyott természetére. Steve kis felfedező, aki már térképre vett vidékeken rég rendszerbe vett élőlényekkel kapcsolatban kelti fel hiányérzetünket, az ismeretség és együvé tartozás vágyát.

Ugyanez a szerep más stílusfelfogásban David Attenborough-é, aki A madarak életével az MTV-ben újra elkápráztatott. Tudom, ismétlés, és tavaly karácsony óta a könyvváltozat is olvasható, ám ha a jövő héten meghallanám Végvári Tamás hangját – „Hogyan is tanult meg hát egy őslény repülni?...” –, már ülnék a tévé elé. Azért is, persze, mert egyszerre a felét sem jegyzem meg a töméntelen információnak, de azt hiszem, delejezettségünknek nyomósabb oka van. Az álmosmadár mimikrijét tanulmányozva, az Ausztráliába telepített rigók nyelvjárását megkülönböztetve, a búbosvöcsök násztáncának koreográfiáját figyelve tévénézőként csupa olyan dologhoz van állati türelmünk, amihez a homo sapiens természetét illetően már rég nincs. Az időtöltelék-műsorokban ilyesmivel nem is foglalkoznak, a „filmek” kilencven százalékában meg hazudoznak róla. Hogy egy afrikai ember miképp küzd az éhhalállal – kevéssé vonzó téma. Ugyanezt fakopáncs esetében érdeklődéssel nézzük.

És elfogultság nélkül.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2912