KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kokó és a média

Tüzes aréna

Ardai Zoltán

Már nem járunk meccsre, ügetőre, nem ülünk a ring vagy a pást mellé: a sportot tévé által, homályosan látjuk.

 

Hárommillió hazai nézőt fogott be tavaly az RTL Klub azon a májusi estén, amikor az adás tárgya egy úgynevezett bokszgála volt, egészben. A fő műsorszámot Kokó alias István „Ko-Ko” Kovács első címmérkőzése jelentette; a gála teljéhez mediális cafrangok tömkelege is hozzátartozott, itthoni változatban. Minden Kovácsok legnépszerűbbike a Budapest Sportcsarnokban díjbokszolt, mégpedig most először olyan ellenféllel, aki a profi pehelysúly aktuális élmezőnyéhez számít. Bár ez a mezőny nem azonos a szűk élbollyal, Kovácsnak már ez a határátlépése is nézettségi rekorddal járt: szemrevételeznünk kellett, mire megy egy igazi vetélytárssal. Kovács ’97 óta izzó perfekt-világelsőségi ambíciója nemzeti üggyé is vált. így lett realitássá az a fantasztikum, hogy az öklözök iránt legértetlenebb európai ország saját jószántából ott csüngjön egy mondhatni hosszadalmas bokszrendezvény képein.

Az ökölvívással a Telesport mindig mostohán bánt, még a rapid verzióval is. A legutóbbi olimpia boksz-közvetítései alkalmával megint nem maradhatott el az érdeklődőknek kijáró orrbavágás. Éppen a nehézsúlyú döntő következett volna, Félix Savónnal, amikor a magyar adás átkapcsolt pingpongra, lássuk, kié lesz ott a hatodik hely. A Telesportnál rég tudják az igazat, hogy Magyarországon bokszlap meg nem élhet, még egy filléres formátumú tájékoztató periodika sem kelhet el. A budapesti videótékáknak nincs válogatásos boksz-szekciója, egyáltalán, alig lehet idehaza tapogatózni néznivalóbb meccsek iránt, amelyek a „ki aláz meg kit” kérdését átlényegítik vagy szférikusán maguk alatt hagyják. Aki nálunk akár csak neveket gyűjtene ehhez – a mai profivilágot illetően –, már ezzel az igényével is az Internetre van utalva.

A ringmeccsek többsége szürkének mondható, vagy épp ocsmánykának, mérsékelt fokú érdekességekkel. Mint ahogyan a futballmeccsek többsége sem éppen jó (beszélhetünk akár VB-kről is), de, túl a sportcirkuszon, a poplemezek nagyrésze sem valami jó, a regénypublikációké sem és így tovább. Na, ezért jutnak öröm-többletekhez azok, akik jólinformáltak az ilyen kéjágazatokban. Ez most nagyon menő elv Nyugaton: infókkal operálnak, hogy lehessen tájékozódni. Az RTL Klubnak is érdemes lehet barátkoznia ezzel a trenddel; elmerészkedhetne például odáig, hogy Kokó divíziójáról mezőnyképet nyújtson. Felvilágosíthatná a közönséget arról, hogy akadnak más bajnokjelöltek is, bemutathatná Chacónt vagy Angel Vasquezt, akiknek egyelőre jobb a formái-mérlege, mint a mienk.

Bár a mai profi bokszban egyetlen súlycsoportnak sincs világbajnoka (a szó eredeti értelme szerint), az egyedüli elsőség pozíciója mégis fönnmaradt. A független világranglisták ugyanis mindig a többi fölé emelnek egyet a társ-bajnokok közül, a négy legfőbb bokszvilágszervezet köréből. Kovács „nemzetközi bajnoki” mérkőzésén sem a titulus volt az igazi tét, hanem hogy meglesz-e a nagy ugrás a listákon. Ám mindez kivehetetlen az RTL Klub bokszügyi beszélgetéseiből; riporterei majdnem akkor respekttel viseltetnek a „trónusok” és bajnoki övek iránt, mint a Nemzeti Sport. Valami homályos okokból a tengerentúli The Ring magazin nincs így elbűvölve. A WBO nagybajnoki címét például el sem ismeri (úgyhogy nem is nevezi) világbajnokinak.

Minden országban létezik kisebb-nagyobb bokszrajongói kör (a szakmabelieken kívül), együtt a bokszrajongók szélesebb körével. Az ilyen népességrészek tagjai lelkesülni képesek egyes ringmeccsek és egyéni öklöző-produkciók minőségéért – náció ide vagy oda –, személyes fighter- és boxer-stílusokért, tudnak régiekről. Otthoni világfenomén persze dupla mámor. De a „Roy Jones az Isten”-fazonú fanklubok bővében vannak olyan őrjöngőknek, akik kizárólag egyetlen ringcsillag csatáira kíváncsiak. Ők nem valódi bokszimádók: nem meccset akarnak látni, hanem kinyilatkoztatást. Ha maga a csillag elfelejti, hogy a boksz nagyobb, mint bármely bokszoló, ez rémes buktatót jelent, de ha titkon mégsem felejti, majdnem mindenféle rajongó jól jön neki.

Népét Papp Laci sem terhelte szakmai titkokkal, nem magyarázta, hogy az ellenfelet, különösen a kitűnő képességű ellenfelet, hátrányos dolog sanda szemű, hűdött idegenkedéssel nézni (az infantilisebb lelkületűek gyakrabban veszítenek, mégha sokszor tehetségesek is). Nem taglalta nyilatkozatokban, hogy ő és Peter Müller – akit, mint tartós EU-bajnok-jelöltet, háromszor is kiütött – hogyan rokonszenveztek egymással. Az ő esetében ez az adatvisszatartás népies közvetlenségének megőrzéséhez tartozott. Sohasem akart érzékeltetni semmi bennfentet. Hogy a nyilatkozó Ali és Frazier sem mutatták kifelé, amit egymás közt vitatkozva és a meccseken éreztek (kétféle ütő mozgásvilág közösségét az egymáson való kísérletezésben), ennek már főleg üzleti okai voltak.

Papp profi mérkőzéseit a magyar tévé nem közvetítette, de az ország nem is nagyon méltatlankodott emiatt. Utálta a bokszot, csak Papp Lacit imádta belőle. Papp Laci ugyanis, a magyar gyerek, odajárt, ahol az a sok ronda bokszoló a leginkább nyüzsög, és szétcsapott köztük. Jobb oda sem nézni, nem szép látvány az. Fő, hogy jönnek a hírek az újabb beomlott ellenfelekről. Aztán, hogy Pappot visszavonultatta az állam: na igen, világbajnoki címért menni a profi vériszapban, ez azért már tényleg túlzás.

A valódi bokszkedvelők ritka kicsiny magyarországi arányának van némi szerepe abban, hogy máig egyszál magyar világbajnokot sem jegyeznek a kihívásos rendszerű boksz történetében.

Most majd talán fordul a kocka. A Kokó-célprogram folyamata szem előtt van. Sőt, ha a beteljesedés elmaradna, az a nemzeti közérzet külön megroskadását is eredményezheti: Kovács egyszemélyes húzóágazattá nőtte ki magát. De hát van az egészben valami tragikomikus, mint ahogyan a Papp-történetben is volt, jobban mondva a Papp-ügy is benne van az egészben. Nézzük most már azt, hogyan lehetne optimálisan elrendezni a küldetés teher-oldalát. A Koko című, ’97-ben forgatott Muhi András-riportfilm szemléleti épsége már elhagyott kincsként fénylik a távolból. Mégis, ha az RTL Klub Kokó-tematikus népszolgálatának szellemi nívója (már csak úgy bokszismereti szempontból) akár a közepesig felnyomulna, egy fokkal rögtön nyugodtabbak lehetnénk. Máris csökkenne a veszély, hogy netán Kokóval is úgy járunk, mint egykor Öcsiékkel, Cucuékkal.

A futballhoz ugyan mind értünk, de az ’54-es döntő dolgában máig érvényesül bizonyos farkasvakság itthon. Nálunk az maradt a kérdés, mi történt a döntő előtt (meg közben) a magyarokkal, holott a titok nagyobbik része abban áll, hogy mi történt a németekkel. Ha nem rögződött volna meg ’54-ig az a nemzeti hiedelem, hogy a futball nagy történései csak magyar történések lehetnek, másként készültünk volna arra a döntőre (küldöttek ott, nép itt). A csapat önmagához képest görcsölt a második félidőben, az az igazság.

Novemberben az HBO-n, egy cirkálósúlyú címvédés közvetítésekor idősb Füzesy Zoltán és Gundel Takács Gábor etalont nyújtottak azzal, ahogyan megbeszélték Fabrice Tiozzo testi-lelki alakzatát, Tiozzót mint meccselő lényt. (Az illető szakmai óriás, egy hízásnak indult kishivatalnok küllemével. Mint valami vattába csavart mobil vasszerkezet, látszólagosan lomha. Borzasztó variabilitású mozdulatarzenált működtet.) Mármost, míg franciában az ilyen szemléletű bokszközvetítés az átlagot képviseli, nálunk fénypontnak számít. A kokós RTL Klub-adásokban a másodkommentár épp csak ellensúlyozgatni képes a főkommentár képtelen elszállásait. „Kokó oktat! Kokó oktat!” (Ifj. Füzesy hozzádörmög: „Most azért úgy látom, kicsit feljött az ellenfél”.) A Cabello-meccs előtt: „reméljük, lógó orral utazik haza”; másoknál viszont: „ha fárad, az minket nem érdekel” (válasz Füzesynek). Megfejelt változat: „ha sír, szívesen megkínáljuk egy papírzsebkendővel”. A címmeccs 9. menetében: „...a közönség sem lankad, és ez érthető persze, hiszen élőben és a képernyőkön is Kokót látni, ez a beteljesült élmény. Csodálatos tehetsége a sportágnak, és örüljünk, hogy van egy ilyen versenyzőnk...”. A mérkőzés folyamának kiütköző jellegzetességeit az addigi szövegkíséret még alig érintette, ám a mindig készenlétben álló malasztmondatok már megint perchosszat feláradtak.

„Kivégzés, de csak a szó nemes értelmében.” Ezt az abszurdumot egy nyilvánvalóan kis meccs végén hallhattuk, az ominózus gála során, rendkívül egyenlőtlen esélyű ellenfelek összemenésén túl, amikor a KO-győzelmet a nemtelenség mozzanata terhelte és a kommentárban a bokszélmény ambivalenciáját kellett volna hangsúlyozni. A profiboksz sem más, mint belvilág, folytonos mozgású arculattal: nem vált merő magasztossággá csak attól, hogy Marosán elítélte. Nem pusztán egyedek harcolnak benne, hanem versengenek az e harcokról vallott különböző felfogások is. Keretei és szabályai mindig vitatottak. Lélekemelő, viszolyogtató és harmadik-negyedik típusú elemeinek feszültségeit az sem váltaná általános nemességre, ha mostantól mindig az Universum-promóciósok győznének. Örök izgalma marad a profiboksznak ez is, hogy időszakról időszakra leshető, mire jutnak itt a morálisan érdekesebb tehetség-képletek a morálisan jelentéktelenebb és a morálisan kreténisztikus fenoménokkal szemben.

Az RTL Klub Kokó-stábjának eddig még nem sikerült valamilyen viszonyrendszerbe kerülnie a profi bokszversengéseket illető nézetekkel; imbolyog köztük, szemléletileg ide-oda csapódik. Hangjában tétovaság és kismagyar kivagyiság keveredik Akárhogy forgatjuk, ez irapuatói hatnullás egyenlet. Ha nem komponálódik át, akkor Kokót kell ezévben távol tartani Magyarországtól, nehogy átjárja a lelkét ez a hazai dallam. Gondoljuk meg, a BS bús düledékein, a Csarnok elontott oszlopi közt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2897