KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilmek

Szemlélődés

Jeles András

A mai rendezők nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévő „művészeknek”, műveikből érződik, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk a Mélyből.

 

A 31. Magyar Játékfilmszemle produkcióit figyelve valamelyik éjszakai vetítésen csöndesen megállapítottam magamban – gyanítottam különben, hogy koromhoz és helyzetemhez éppen az ilyen globális megállapítások illenek –, hogy íme, a filmkészítők soraiban is feltűntek – akárcsak előbb a „gazdasági szférában” – a fehérgallérosok, a hűvös, perfekcionista szakemberek.

Az én számomra persze, mint egy személyesebb, szenvedélyesebb poétikájú nemzedék tagjának, különösen szembeötlő a mérnöki munkával eltervezett, s ugyanebben a szellemben kivitelezett, modulokból építkező forgatókönyvek, filmek dominanciája.

Az új nemzedék – meglehet, itt nem is korosztályról, inkább kordivatról lehet szó – úgy látszik, mindennél többre tartja a filmek előre megfontolt szándékkal s élesen elgondolt fazonját, s végső soron a késztermék biztos mozgását a kijelölt piacon.

Ami első pillantásra szembeötlő, az, hogy e cél elérése érdekében – sejthető, hogy miféle minták nyomán – nem riadnak vissza egy meglehetősen határozott, már-már brutális redukcionalizmustól, amely azután jótékony hatással van a forgatókönyvben ügyesen adagolt sztori biztos, funkcionális és minden túlzástól tartózkodó előadásmódjára.

A jól funkcionáló forgatókönyvekkel, s e könyveket perfekt, ügyes vagy dörzsölt módon megvalósító szcenírozással, s ez utóbbiban megnyilvánuló önkorlátozással nincs is semmi baj, sőt, azt mondhatom, hogy ezzel egy szinte újdonatúj és igen hasznos elv tűnt fel a „magyar film” gyakorlatában – csakhogy!

Csakhogy itt is, mint minden hasonló esetben, a kérdés az, hogy mire való, mire használtatik ez a redukáltság, önkorlátozás. Mert ha arra szolgál – mint mondjuk az Öldöklő angyal, a Csend vagy a Nagyítás esetében –, hogy egy különben alig közölhető közlés számára teremtsen, éppen a filmszerkezet révén, alkalmas közeget, akkor persze minden rendben van. Ellenkező esetben (!) azaz: ha a redukció feltűnő és gyanús megfelelésben áll az ábrázolás szegényességével, a történet súlytalanságával, az egész vállalkozás szellemi sivárságával, miközben mind szembeszökőbb az előadásmód technikai ügyessége, ilyen esetben minden erény az ellentettjébe fordul. (Ilyenkor áhítozunk valami – ha kell: ügyetlenül előadott – személyességre, szenvedélyre...)

 

*

 

Mármost hogy a 31. Magyar Játékfilmszemle e tekintetben érintett filmjei esetében az önkorlátozó előadásmód hátterében miféle szellemiség sejthető, s hogy az általában erős ökonomikus szerkesztés mögött szerző vagy iparos áll-e, azt kinek-kinek az ítéletére bízom. (Zárójelben mondom: természetesen a jó, lelkiismeretes iparost többre tartom, mint a bizonytalan szerzőt.)

Mindenesetre tény, tehát felhívjuk a figyelmet arra, hogy e filmekkel olyan ambíció jelentkezett, amely a korábbi „szerzői” filmek alkotóit is egy sor kérdésben el kell, hogy gondolkoztassa, minthogy itt, e pillanatban a formaproblémák egzisztenciális kérdésekként is felmerülnek.

És ezen a ponton szabad legyen előhozakodnom egy különös élményemmel: feltűnt, hogy a szóban forgó filmek „kismesterei” (a kifejezést eredetileg – ha jól tudom – az igen nagy flamand életképfestőkre alkalmazták, tehát ne tessék félreérteni!) nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévő „művészeknek”, műveik magától értetődően és nyilván öntudatlanul sugározzák azt a szituációt, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk az úgynevezett Mélyből.

És – talán – most éppen ez a legérdekesebb: ezek az urak nem mint művészek, nem mint értelmiségiek nyilvánulnak meg (minthogy alighanem őszintén és problémátlanul nem is gondolják magukat egyiknek sem). Az én számomra ez a tény, valamint az ebből adódó nézőpont a legüdítőbb az egészben.

A rend és az igazság kedvéért leszögezem, hogy ez utóbbi megfigyelés elsősorban és nyilvánvaló módon a Ponyvapotting című munka szerzőire érvényes. Ez a videófilm a hol rejtélyes, hol titokzatoskodó előadásmód, a divatos kultuszfilmekre való megannyi utalás, a kiváló jelenetszervezés, a frenetikus figurák és dialógusok ellenére mégiscsak egy videós közkatona jelentése a demokratikus hétköznapok infernójából.

Ezek után, a filmeket még nem ismerő olvasó számára nyilván „inkompatibilisnek” tetszik a következő megállapítás: a Szemle filmjei, miközben a nyelvhasználat terén – finoman szólva – nem mutatják a prüdéria vagy a szexuális gátoltság tüneteit, az erotika illetve a szexus ábrázolásában megrázó beszűkültségről, tájékozatlanságról árulkodnak (mindez természetesen nem vonatkozik Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi című filmjére), s ezzel mellesleg hiteles képét adják azoknak az együttélési konvencióknak, amelyekben alkotóik felnevelődtek.

Félő, hogy a jóindulatú nézőben felébred a segítő szándék (!) és szellemét megjárja az a gondolat, hogy itt egy T.I.T.-kurzus erejéig érdemes volna sorra venni azokat a helyzeteket, amelyek két – vagy több – szexuálisan érintett emberi lény számára a gyakorlatban előállnak. Egyáltalán nem ironikus éllel mondom: tanulságos volna a nyomára jutni annak a rejtélynek, hogy a különlegességeket minden más téren kedvelő filmkészítők ezen a döntő ponton mitől blokkolnak le, s vajon miért tesznek úgy, mintha erotikáról, szexualitásról legmélyebb benyomásaikat egy „Tanuljunk könnyen, gyorsan…” – elnevezésű tanfolyamon szerezték volna be.

E sorok írója idevágó néhány megjegyzését már közreadta Film-csók címmel e folyóirat 1998/10-es számában; most, e Filmszemle hatására azonban úgy érzi, hogy itt valami elsősegélyszerű beavatkozásra volna szükség. De erről legyen elég ezúttal ennyi.

 

*

 

Harmadik, globális megállapításom helyett következzen itt egy hódolatteljes köszöntés: kalapom megemelve üdvözlöm a Ponyvapotting fő- és mellékszereplőit, a Nincsen nekem vágyam semmi összes színészeit, a Kelj fel Jancsi! nagyszerű kamara-együttesét, a Film felejthetetlen Philemon és Baucis duettjét, továbbá Szarvas Józsefet, aki olyat tett a Tar Sándor-novellafüzér megelevenítése ügyében, ami énszerintem igen nagy jelentőségű.

A teljes igazság kedvéért sajnos meg kell említenem a Portugál egészen kiváló együttesének fiaskóját. Itt – ahogy én látom – az történt, hogy a meggyőző színházi szcenírozásban jól működő színdarab a film-adaptációban egyszerűen érdektelenné, hiteltelenné vált. Másfelől – és szakmailag nyilván ez a súlyosabb probléma – sem a rendező, sem a színészek nem tudtak, s talán nem is akartak szabadulni a színpadi beidegzésektől, nem vették észre, (nem akarták észrevenni!) hogy a színészi munka teátrális hangoltsága, a színházi atmoszférán kalibrált játékmód, hangvétel egyszerűen alaptalanná s elhibázottá változik a vásznon. (A főszereplő fiatalemberről mint választásról és tökéletes melléfogásról pedig szó se essék.)

A korai Jancsó-filmekben látható színészetről érdemes volna beszélni… és erről az Anyád! A szúnyogok című filmben érzékelhető különös képződményről is, csakhogy ennek nem itt és most jött el az ideje.

A Glamour című fődíjas film több sebből vérzik, tehát már ne sebezzük tovább, elég legyen ennyi: egyik legfájdalmasabb hibája az elhanyagolt színészvezetésből következik.

Végezetül fel kell említenem egy kínos körülményt: e filmek zenehasználatát. Hangsúlyozom: nem arról beszélek, hogy a diszkotékák beláthatatlan kínálatából a rendező milyen ízléssel s minő terv szerint válogat (hiszen valamely zenei anyag alkalmazása önmagában nem minősíti a felhasználás színvonalát), hanem arról az alapállásról, amely a filmfolyamat minden pontját és a teljes apparátust meghatározza. Ennek alapján pedig arra lehetne következtetetni, hogy a filmek alkotói számára a „film” két alapvető dimenzióból: a dialógusokat hordozó képekből, valamint – kötelező jelleggel! – valamely zenéből áll. Mármost meggondolásra érdemesnek tartom, hogy az érintettek eldöntsék, mi a céljuk az így felfogott konstrukcióval.

Ha a fenti megállapítás csak a legfiatalabbak filmjeire volna igaz, akkor érteni vélném a helyzetet, hiszen ebben a minden világok legjobbikában – demokrácia! – az ember kiszolgáltatott agyára buszon, kisközértben, liftben, taxiban, peseldében, ravatalozóban, butikban és a csillagos ég alatt minden határon túl zuhog a rap, dobgép, gumizene, lagzilajcsi, taknyossá varázsolt kilencedik szimfónia és a többi… tehát (gondolnám) érthető, mert a filmalkotó ebben nevelkedett. Csakhogy ebből a szempontból a spektrum egyöntetűséget mutat – a két Buharov igen színvonalas filmjét innen kivéve.

Ennek a számomra majdnem megfejthetetlen jelenségnek egyik extrém tünete az, amit a Film című filmben tapasztaltam: a nagyszerű pillanatokat, a gyönyörűen esendő színészarcokat a zene elfedi, letakarja.

Ennyi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2886