KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Kosztümös horrorfilmek

Amerikai gótika

Varró Attila

A hollywoodi filmgótika ötven éve az irodalmi felmenőktől a műfajt rekonstruáló Tim Burton életművéig.

 

Az amerikai filmtörténet utolsó hamisítatlan gótikus műve 1982-ben készült, fekete-fehér báb-animációsfilm, és mindössze öt perces. Tim Burton első önálló rendezése, a Vincent, amely a nagy irodalmi elődök, Mary Shelley vagy Poe példáját követve erősen önéletrajzi ihletésű, egy lázálmaiba beletébolyodó hétéves kisfiú kínrímekbe szedett története, egyben a gótikus horror teljes eszköztárát felvonultató miniatűr zsáner-remek. Burton – nem tudni, határtalan önbizalmának vagy titkolt profetikus képességeinek köszönhetően – a jól ismert motívumok segítségével előre felvázolja rendezői portréját, a műfaji toposzok rövid seregszemléje akár sajátos ars poeticának is tekinthető. A kis Vincent gyermekkorát legszívesebben halottak szellemeivel benépesített kísértetházban töltené (Beetlejuice), kutyájából laboratóriumi élőhalottat barkácsolna (Frankendakszli), pajtásai helyett pedig denevérekkel játszana (Batman 1–2). Miközben Grimm meséit Poe-figurákkal népesíti be (Jancsi és Juliska), leendő nejét koporsóba képzeli (akár a rendező Az Álmosvölgy legendája álomjeleneteiben jelenlegi élettársát, az ex-modell Lisa Marie-t); kivénhedt vámpírszínészekért rajong (mint az Ed Wood címszereplője Lugosi Béláért), de sajnos a teremtőatyjaként tisztelt Vincent Price helyett kénytelen beérni egy kisvárosi átlagcsaláddal (Ollókezű Edward). A Vincent egyszerre tablószerű összefoglalása ötven esztendő hollywoodi filmgótikájának és nyitódarabja egy olyan életműnek, amely egymást követő opusaiban majdhogynem kronologikus rendben járja végig a korszakokat: túl az inasévek szárnypróbálgatásain (Pee-Wee, Beetlejuice), Burton szabadon választott nagyjátékfilmjei a gótikus horror fejlődési stádiumainak szentelt látványos és igen szórakoztató stúdiumok.

 

 

Gotham City

 

Hasonlóan a 18. század végén felvirágzó angol gótikus irodalomhoz, amely megteremtette a művei népszerűsítéséhez később jelentős mértékben hozzájáruló első ponyvakiadványokat, az 1802-ben indult Marvellous Magazine-X, vagy az 1803-as Tell-Tale-t, az amerikai filmgótika is szoros kölcsönhatásban áll a filléres rémmagazinokkal, pontosabban modern utódaival, a 20. század elején önálló műfajjá érő képregényekkel. A néhány kockányi Dick Tracy és Buck Rogers képcsíkokból alig egy évtized alatt magas példányszámban eladott füzetekké duzzadó sorozatok oldalain olyan – elsősorban sci-fi és horror témájú – klasszikusok indultak el világhódító útjukra, mint a Superman, a Fantom vagy a tavaly elhunyt Bob Kané felülmúlhatatlan Batman-sorozata, amely valamennyi közül a legtöbbet merít a gótikus forrásból. A tisztavérű, árja Übermensch égszínkék Metropoliszával ellentétben a sötét álarc mögé rejtőző skizoid Denevérember egy szürke, velejéig romlott és a múlt bűneitől eldegenerálódott nagyvárosban vívja mindennapi küzdelmeit, amely nem véletlenül kapta rajzolójától a Gotham City nevet. Kané nyomasztó munkái egy másfél százados irodalmi hagyományt folytatnak tovább, a Marvellous Magaziné pár lapos rémregény-zanzáinak vizuál-változatai, amelyben a Sötét Lovag nemcsak hús-vér bosszúálló, de beteljesedett átok, isteni igazságszolgáltatás is egyben, akár az Otrantói várkastély fekete páncélba bújt grálharcosa. A Batman-sorozat kockáiról gyakran köszönnek vissza Kané gyermekkorának kedvelt tömegfilmjei, azok a 20-as években keletkezett némafilmek, amelyek elsőként mentették át a gótikus mesevilágot a ponyvákról a vásznakra. Főhőse Fairbanks híres Zorró-figurájának és az 1926-os Denevér című kísértetház-film bőregér-álcában bujkáló gonosztevőjének keveréke; a gothami bűnözők maszkjait közvetve Hollywood és az UFA első sminkmesterei festették. Joker az emigráns német rendező, Paul Leni Nevető emberétől kölcsönözte örök vigyorát (a film Victor Hugo gótikus elemekben bővelkedő rémregényéből készült); a Pingvin figurája sajátos Dr. Caligari-paródia, egyben utalás a Wiene-film hatására megszülető „őrült tudós”-szubzsáner mániákusaira (A Mágus, A Szörnyeteg); Két-Arc a germán doppelgänger-mítoszból ismerős hasadt személyiség, Az Operaház fantomjának hasadt testébe zárva; a vérszomjas Szerzetes nevét a máig leghírhedtebb 18. századi rémregény címszereplőjének, vonásait pedig a Murnau-féle Nosferatunak köszönheti. Bob Kané nemcsak alakjaiban, de történeteiben is hűen követi a Walpole- és Lewis-műveket, látványos díszletek közé helyezett naiv lovag-képregényei egyik lapról a másikra váltanak sekélyes pátoszból gyomorszorító, kegyetlen groteszkbe.

Bár Burton az eredeti széria helyett Frank Miller fél évszázaddal később keletkezett comics-remake-jét (A Sötét Lovag visszatér) használta forrásműként, Denevérember-duplázása több szempontból tudatos visszatérés az ősi némafilm-gyökerekhez. Városképein ötvöződik a Dr. Caligari merész formalizmusa a Metropolisz rideg funkcionalizmusával, a főhősök álruhái – főként a szó szoros értelmében páncélba zárt Batman, vagy a Feuillade-féle Vámpírok Irma Vepjéről mintázott Macskanő esetében – bizarr, nyíltan expresszionista túlzások, amelyek szinte feleslegessé teszik, hogy viselőik megszólaljanak bennük: a színészi játék jellegzetes gesztusokra redukált, mintha a verbalitásra Burton csupán mellékszerepet osztana a vizualitás gigantikus sztárparádéjában.

Az amerikai filmgótika történetében a színészi alakításokat inkább a főszereplők karizmája, nem pedig tehetsége határozta meg – nem véletlen, hogy a Universal-rémfilmek megszületésekor Lon Chaney vált a műfaj koronázatlan királyává. Chaney, a zseniális átváltozóművész kiváló pantomim-tudása és már-már mazochizmussal határos hivatástudata ellenére örökre Ezerarcú Emberként marad meg az utókor számára, akinek vitathatatlan színészi képességeit rendre elfedik saját készítésű maszkjai. A 20-as évek borzongató közönségfilmjei dialógusok, hanghatások híján elsősorban a látványra hagyatkozhattak, a színész eredményességét leginkább mozgásának és sminkjének köszönhette. A korszaknak emléket állító Batman-filmekben Burton sem vár el többet sztárjaitól, mellesleg egy-egy szemvillanás erejéig lerója tiszteletét az első horror-ikon előtt: Joker haláltánca a Gotham-i Katedrális vízköpői közt a Chaney-sikerszériát elindító 1923-as Notre Dame-i toronyőrnek szentelt apró hommage (ismét egy Hugo-rémregény), a Batman visszatér báljelenetében pedig a Nosferatu alakítójáról Max Schrenckre keresztelt ördögi iparmágnás egy két évvel későbbi Chaney-alak, Az Operaház fantomja híres Vörös Halál-jelmezét viseli (amely egyébként Poe ízig-vérig gótikus hangulatú novellájából suhant át az eredeti némafilmbe).

 

 

Edward és Edwood

 

1816 júniusában a Shelley-házaspár két hetet töltött Lord Byron vendégeként a Genfi-tó partján álló Villa Diodatiban: legendás rémtörténet-viadalukkal az angol gótikus regény belépett második korszakába, felhagyva a válogatott kegyetlenkedések és fizikai torzulások de Sade-féle borzalom-katalógusaival, elhagyva a természetfeletti jelenések, családi átkok középkori birodalmát. A következő század szörnyei a személyes tudatalattiból másztak elő, beköszöntött a pszichológiai rémregény aranykora: a Byronon élősködő Polidori doktor, aki gyakorta csapolta meg példaképe és páciense vérét, papírra vetette az első ismert vámpír-novellát, a 19 esztendős Mary Godwin, Shelley társa, tanítványa és – több tekintetben – teremtménye pedig megírta minden idők leggyakrabban feldolgozott gótikus művét, a Frankensteint. A versenyt állítólag egy felolvasás előzte meg, amely során a kis csoport német kísértet-históriákkal tüzelte fel képzeletét – a műfaj arculatváltásának érdemét az irodalomtörténet hasonlóképpen németeknek, az úgynevezett Marchen-szerzőknek tulajdonítja, akik ugyanolyan szerepet töltöttek be a 19. századi angol gótikus ikonok, Dr. Jekyll vagy a Frankenstein-szörny megszületésében, mint rendező-honfitársaik, Murnau, Wiene és Freund az amerikai celluloid-rémek bölcsőjénél. E. T. A. Hoffmann meséi a Homokemberről vagy Az Ördög bájitaláról közvetlen előképei az amerikai horrorfilm legnagyobb klasszikusainak, elsősorban annak az 1931-es szentháromságnak, amely a zsáner alappilléreit alkotja: Tod Browning Drakulá-nak, James Whaley Frankensteinjének és Rouben Mamoulian Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának.

Tim Burton következő párosa, a saját történetből forgatott Ollókezű Edward, majd a minden idők legrosszabb rendezőjének kikiáltott Ed Wood ál-életrajza a triász első két alapművének egyéni látásmódú feldolgozása (a Stevenson-regény női szemszögből megközelített új változatát, a Mary Reillyt, amelyet Winona Ryder főszereplésével forgatott volna le, a stúdió végül Stephen Frearsnek adta), amelyben a Batman-filmek képregényszerű, sematizált karakterábrázolását egyfajta mélylélektani (ön)analízis váltotta fel. Browning Drakulája vagy Whale Frankensteinje a hatásvadász horror-elemekkel, gótikus külsőségekkel operáló hollywoodi felszín alatt bizarr önvallomás, a rendezők nemcsak a kollektív tudatalatti félelmeit, de saját személyes fóbiájukat is életre keltették a százéves rémek képében. Az ifjú Tod vándorcirkuszoknál és freak-showkban töltött kamaszkora idején Elevenen Eltemetett Emberként, nappal tölgykoporsókba zárva kereste kenyerét; a kollégáinál fényévekkel tehetségesebb Whale-t évtizedeken át kísértette a homoszexualitásából fakadó társtalanság, amelyet felkarolt védencei sem tudtak végleg elűzni életéből. Akár a Villa Diodati világirodalmi szempontból kevésbé jelentős amatőr rémregényírói, a Universal stúdió két bérrendezője is önmagára ismert főhősében, a gótikus borzongatás inkább csak ürügyként szolgált a pszichikai kínok érzékletesebb bemutatására.

Ollókezű Edward a Shelley-féle Frankenstein-szörny modern minimál-verziója, akit – az alaptörténet ellenére – már az 1931-es Jack Pierce-maszk is egyfajta ember-gép hibridnek ábrázolt: a Boris Karloff nyakából kiálló mesterséges eredetű acélcsavarok a szecskavágóból átalakított Edward esetében a befejezetlenséget jelző ollókezek, amelyek nemcsak meggátolják az emberi kapcsolatok kialakulásához nélkülözhetetlen érintést, de bármelyik pillanatban gyilkos fegyverré válhatnak. Míg Whale annak idején a Teremtővel azonosult („A saját kezemmel csináltam!” – kiáltja a számkivetett doktor kissé kétértelműén), Burton művész-alteregója a Teremtmény, akinek alkotói tehetségét ugyanaz a fogyatékosság jelképezi, amely marginalitását. A szörnyeteget Mary Shelley a kihasznált, megbecstelenített természet bosszújának tekintette, Whale elfojtott, terméketlen szexuális vágyait látta benne, Burton esetében azonban hús-vér főszereplő, leplezetlen rokonszenvvel ábrázolt képzőművész, akinek a peremlét fájdalmai szolgálnak ihletforrásként, kreatív katalizátorként. Az elődök tragikus végkifejletével ellentétben a gótika eget-földet rengető, grandiózus pátosza ezúttal romantikus melankóliává szelídül, egyfajta belenyugvásként a műfaj elkerülhetetlen halálába.

Ed Wood filléres fércművei hasonló szerepet töltenek be a Burton-életműben, mint Edward látványos sövényszobrai, a főhős azonban cseppet sem olyan kiszolgáltatott áldozat, mint a szerencsétlen gépember: céltudatos, mindenre elszánt karrierista, aki igazi vámpírként használja ki valaha legendás sztárjait (a vén, morfinista Lugosit vagy a leselejtezett Vampírát), feltámasztva őket celluloid sírjukból hogy segítségükkel megvalósíthassa saját álmait, és generációjának Orson Wellesévé válhasson. A Szörny menyasszonya vagy a 9-es terv a világűrből hamisítatlan exploitation-filmek, elődei a hetvenes évek low budget műfaj-hibridjeinek (szörnyek-csészealjak-nácik); a békeidők filmgótikáját a hidegháború űrinváziós atombombás sci-fijével ötvöző újrahasznosítások. Talán egyetlen filmzsánerben sem olyan elterjedt ez a kényszeres recycling, mint a klasszikus horrorban, nincs olyan Shakespeare-alak vagy képregényhős, akiről több filmet készítettek volna, mint Drakuláról vagy Frankenstein doktor kreatúrájáról. Burton ezt a feltartóztathatatlan önemésztő, önpusztító folyamatot mutatja be Ed Wood példájával, fiktív happy endje ironikus sírfelirat: a világ legrosszabb rendezője diadalmasan mennybe emelkedik a névtelenül, nyomorban elpusztult vámpírsztárról készült utolsó tekercsből gótikus-sci-fi-horrort kerekített alkotása díszbemutatóján.

 

 

Álmosvölgyek

 

A hidegháború horrorfilmek szempontjából ínséges időszakának Burton a korabeli tucat sci-fik kíméletlen paródiájával állít emléket (Támad a Mars!), majd hosszas keresgélés után hozzálát, hogy megörökítse a filmgótika következő fénykorát, az ötvenes évek végén induló B-szériás mozgalmat, amelyet olyan profi stúdiók neve fémjelez, mint a Roger Cormant elindító AIP vagy az angliai Hammer Productions. Majdnem harminc esztendeig tartó Csipkerózsika-álom után Dracula, a Farkasember, a Múmia és nem utolsó sorban Frankenstein szörnye újra feltámad, megelevenednek a ködfátylas temetőkertek, gyertyák gyúlnak a pókhálós toronyszobák ablakaiban. Corman felfedezi a műfaj amerikai klasszikusait, Poe-t, Lovecraftot, Terence Fisher 1959-ben elkészíti minden idők legjobb Doyle-adaptációját, A Sátán kutyáját, a Gogol-rémnovellából (Víj) írt 1960-as Démoni maszkkal Mario Bava megteremti a tiszavirág-életű, de annál maradandóbb alkotásokat kitermelő olasz gótikus rémfilmet. Talán a műfaj történetében soha nem készült még ilyen rövid idő alatt ennyi remekmű, Tim Burton szerint legalább is biztosan nem, ahogy ezt legfrissebb filmje, Az Álmosvölgy legendája bizonyítja. A film mind látvány, mind hangulat szempontjából tökéletes rekonstrukciója a kor klasszikusainak, sőt rikító álomjeleneteiben konkrét képsorokat elevenít fel olyan alapművekből, mint a Corman-féle Kút és inga vagy az említett Bava filmjei. Eddigi gyakorlatával ellentétben Burton ezúttal meg sem próbál ironizálni, akasztófa-humort csempészni a jelenetekbe, Az Álmosvölgy hódolatteljes főhajtás a műfaj melodramatikus színezetű, túlfűtött szenvedélyessége előtt: egyedül a kilencvenes évek elmaradhatatlan akciójelenetei törik meg helyenként a stílusbravúrt. A rendező jelesre vizsgázott a korszak filmgótikájából, már csak az elmaradhatatlan párdarab várat magára, de a hírek szerint az sem sokáig: Burton egy híres Corman-remek, az 1963-as Röntgenszemű ember remake-jét tervezi, amely a lovecrafti hagyomány talán legjellegzetesebb filmpéldája, főszerepben egy megszállott tudóssal, aki az általa felfedezett kémia anyag segítségével képes észrevenni a hétköznapi élet felszíne mögött lappangó megnevezhetetlen borzalmakat, majd a felismeréstől tébolyultan megvakítja önmagát. Tekintve, hogy a hatvanas évek végével az amerikai filmgótika néhány elenyésző kivételtől eltekintve teljesen megszűnt, szép lassan belefulladva a szellemtelen műfaj-paródiák és önismétlő tévésorozatok posványába, nehéz lenne ennél szemléletesebb befejezést találni Burton retrospektív sorozatához.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2890