KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sport a filmben

Bukás a győzelembe

Bóna László

A sportoló a médiavilágban már csak sztár lehet, a modern sport butít, nevel, szórakoztat.

 

Mit keres a sport a művészetben? Néha úgy látszik, egy tőről fakadnak, néha pedig úgy, mintha ellentétesek volnának egymással. „Sohasem szerettem semmiféle sportot, sőt mindig is gyűlöltem a sportokat, gyűlölöm ma is.” – írja Thomas Bernhardt önéletrajzi regényében, noha hosszú lábainak köszönhetően diákéveiben verhetetlen volt az ötven-, száz-, ötszáz- és ezerméteres síkfutásban az évente megrendezett iskolai versenyeken. „A sportnak minden kormányzat jó okkal tulajdonított kiemelkedő jelentőséget minden időben – folytatja eszmefuttatását –, mert a sport elszórakoztatja, elködösíti és elbutítja a tömeget, leginkább a diktátorok tudják, miért pártolják mindig és minden körülmények közt a sportot. Aki a sportot támogatja, maga mellé állítja a tömeget, aki a kultúrát támogatja, maga ellen mozgósítja a tömeget... ezért pártfogolja mindig minden kormányzat a sportot és nem a kultúrát.” – írja. Ahogy a filmmel, a televízióval létrejön egy világméretű manipulációs lehetőség, úgy válik egyre kézenfekvőbbé, hogy a sport ideologikussá tehető. A filmtörténet legelső sportfilmjei, Leni Riefenstahl berlini olimpiai tudósításai az egyetemes erények, szépség nevében birodalmi törekvéseket szolgálnak. Olympia című filmjében szép izmos férfitestek, táncszerű tornamozdulatok keverednek az egész világ felett aratott bajnoki győzelmüknek náci karlendítéssel örvendő győztesek képeivel.

 

 

Nem kell csapat

 

A sport, a viadal, eredetileg rituális és szakrális küzdelem, Dávid egy közösség nevében küzd Góliáttal. A szembenálló harcoló csapatok egy-egy küzdő felet állítanak ki, akik az egész közösséget testesítik meg, az egyéni győzelem vagy veszteség az egész közösség sorsát dönti el. Ahol sorskérdés lesz a harc, a küzdelem, ott megjelennek az eszmények is. A magányos hosszútávfutó nem csak magáért fut, győzelmével egy közösséget vált meg. Ha a kultúra az eszményeket ideológiára cseréli, akkor A hosszútávfutó magányossága a futástól elrabolt eszmény tragédiája lesz. A futó nem vált meg semmit, csak önmagát vagy azt sem.

A filmtörténet számtalan különböző műfaja – a játékfilmektől a dokumentumfilmekig – mutatja be a sportteljesítményben rejlő szakrális eredetet vagyis azt, hogy az egyéni teljesítmény azonos a közösség megváltásával. A régi legendás Balczó-film a futásban rejlő nemzettudatról beszélt. A 6:3 különböző változatai, játékfilmen, dokumentum összeállításban a magyarság identitásának történetei. Schirilla egy egész elpuhult nemzetet borzongatott meg minden télen a jeges Duna átúszásával. Gazdag Gyula ironikus dokumentumfilmet készített róla, amikor egy kisváros Schirilla hosszútávfutását használta fel egy presszó felavatásához. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk az egyéni sportteljesítmény és a provinciális hatalom viszonyának ábrázolásában a sport átideologizálását gúnyolta ki. A célba érkező Schirillát málnaszörppel köszöntik a városvezetők, az ő szemük láttára köpi a szörpöt Schirilla a kamerába. Feltartott középső ujját mutatja a kamerának Dennis Rodman, a Chicago Bulls világsztár kosarasa a róla, illetve vele készült film, A féreg záróképén. A közönség szembeköpése egy világsztár obszcén gesztusában, a hatvanas évek dokumentum avantgardja után a kilencvenes évek hollywoodi giccsében látható viszont – tömör üzenet, a sport világára épülő filmek tömör üzenete: a győztes tragikus vagy pökhendi keserűsége. A Régi idők focijában a foci egy eszmény megtestesülése, a „kell egy csapat” eszményéért folytatott harc azonos a sportgyőzelemmel. Dennis Rodman viszont azt jelenti ki filmjében, mintegy válaszolva Sándor Pálnak: nem kell csapat. Mindegy, melyik csapatban játszik. Oda megy, ahol a legtöbbet fizetik, ahol ő áll a középpontban, ahol a legtöbbet játszhat a pályán, ahol a legnagyobb sztár lehet. Egy mai sportember, egy győztes nem egy eszményt, hanem önmagát testesíti meg. Rodman úgy formálja meg imidzsét, mint egy filmsztár, mint egy médiahős, de az is valóban. Mindegy, hogy az ember mit nyer meg, olimpiát, világbajnokságot, világkupát, a lényeg az, hogy ezzel a média világába vált belépőjegyet, vagyis a filmszínészek, politikusok, tévébemondók, három tenorok, popénekesek, rocksztárok társaságába, akik a popszakma, filmvilág vagy politika világkupájának győztesei, minden sportágban, a politikai választási sportban, a filmgyártás sportjában egyaránt az önmagáért való egyéni teljesítmény a mérce. Rodman valóban kimagaslóan tehetséges kosárlabdázó, de mindenekelőtt médiasztár, láthatjuk óriásplakátokon, reklámfilmekben, termékek címkéjén, szexlapokban, fényképalbumokban, tévés talkshowk-ban, botrányos önéletrajzi bestseller címlapján. Nincs sportoló, politikus, vagy színész – egyetlen egységes státusz van a sportot bemutató tömegfilmek üzenete szerint is: a médiasztár státusza. A film végi obszcén gesztus ennek a keserűségnek szól. Rodmannek szétesett a családja, elhagyta a felesége, az egyetlen gyereke, széthullt az egyetlen csapat, ahol társak között érezte magát. Ezek után – a film szerint – lelövi tükörképét, és megalkotja magából az igazi Rodmant, a rosszfiút, zöldre festett hajjal, kitetoválva, függőkkel teli orral. Az ő gesztusa nem csupán a csapat és mindenféle eszmény széthullására válasz. Egy másik hatvanas évekbeli híres sportfilmre is felel. Lindsay Anderson újhullámos, dühöngő filmjében, az Egy ember árában (eredeti címén: The Sporting Life) a tehetséges baseball-játékos élete tönkremegy amiatt, hogy tehetsége csak árucikk, élete bérlemény, s csak addig van életének értéke, amíg ép és egészséges, amíg vadonatúj. Az Egy ember árában a pénzemberek tönkreteszik a kisembert, aki szorult helyzetében eladja nekik a tehetségét. A féregben nem a pénzemberek diktálnak. Ők csak addig dirigálhatnak, amíg médiahatalomra nem jut a fizetett sportoló. Onnantól ő van a csúcson. Úgy tehet, mintha mindent megengedhetne magának, nincs korlát és nincs akadály.

 

 

Média-szorítóban

 

A sportfilmek többnyire hagyományos karriertörténetet mesélnek el. Ilyenformán tökéletesen mindegy, hogy a film hőse történetesen énekes, táncos, futó vagy éppen ökölvívó. A Flashdance ebből a szempontból ugyanolyan sportfilm, mint a Rocky. A karrierfilmek lényege a győzelemre való tudatos készülődés. Ilyenformán beavatástörténet. Illetve annak hamisítványa. A beavatástörténet a belső út végigjárása, a tudati fejlődés, elmélyülés története, ami lehetővé teszi a beavatottat, hogy hivatását magasabb szinten legyen képes átlátni és megvalósítani. A sportkarrier már jó ideje a belső út helyébe állított külső út eszméje. Azt a tudati átalakulást mutatja be, ahogy a sportba beavatás szerint a belső útról le kell térni, és mindent a külső világ felé, a helyes technika, a kellő testsúly, a pontos időbeosztás, a testi erő tudatos fejlesztése irányába kell eltolni. Ez vezet a győzelemre: a tökéletes, minden más értéket kizáró célratartás. A sportkarrier-történet modellekben rendre felbukkan a munka, mint tévút, mint a nyomor záloga. A hősnek, ha nem veszi komolyan a sportért való hajtást, marad a takarítás, felszolgálás, mosogatás, valami alantas, megalázó dolog, ami újra a siker akarása felé viszi. A sporthoz megtért hős beavatástörténetében az ezután felbukkanó szerelmi szál, bonyolult családi háttér csak zűrzavart hoz, a külső útról, a siker és karrier útjáról akar lecsábítani, így az edző ezekben a filmekben, a beavatástörténetnek eme pontján válaszút elé állítja a győzni akaró eltévelyedett sporttanoncot: vagy szerelem vagy győzelem. Az edző a teljesítményorientált Apa. A sport a férfiak világa. A világ a férfiak világa, középpontjában a teljesítmény eszményítése áll. A sportsikerekben elbeszélt karrierfilmek a fiatal amerikai egyetemista feleszmélésének azt a pillanatát ábrázolják, amikor egy szellemében megérett ember a sokirányú kreativitás helyett egyetlen mederbe tereli minden emberi alkotóerejét, nevezetesen a testi és idegi viadal teljesítményvilágának csúcsára. Vagyis kreativitás helyett a versenyt, alkotás helyett a teljesítményt, kultúra helyett a sportot választja  mondhatjuk Thomas Bernhardttal. Mert a sport testesíti meg legkézenfekvőbben azt, amit számára az egyetlen lehetséges kultúra, a média tömegkultúrája kínál. A tömegkultúra felől nézve sport és kultúra ugyanaz, mert csak egy egységes tömegkultúra létezik. Az archaikus társadalmakban atlétika és poétika is ugyanaz, mert egyetlen egységes kultúra van, a test és lélek egységes kultúrája. A tömegkultúrán kívülről nézve azonban, vagyis a siker, a teljesítmény, a pénz világán kívüli kultúrából tekintve, sport és kultúra valóban ellentétbe kerültek.

„Csak a pályán létezem igazán” – mondja Dennis Rodman. „Ott szép vagyok és szexi. A játék az én vallásom.” Vagyis újra eszmények és sport kapcsolatáról van szó. A játék az egyetlen hit, ami azonos azzal: szexinek lenni, jó autókkal járni, sok nőt megkapni, sikeresnek lenni. „A siker az én vallásom” – mondhatná. A sport eredeti rituális funkciója így válik kifosztottá: először az ideologikussá válás, azután a szórakoztatóiparba, tömegkultúrába való beolvadás útján, amely utat jól követi a filmtörténet. Christopher Lasch Az önimádat társadalma című esszékötetében önálló fejezetet is szentel a kérdésnek A sport lealacsonyodása címmel. Ezt írja a sport „profanizálódásáról”: „A sport világi pályafutása azzal kezdődött, hogy a hazafiasság és a jellemfejlődés szolgálatába kényszerítették, s akkor vált teljessé, amikor a tömegfogyasztás tárgyává lett.”

A tömegkulturális karrier-sportfilmek a beavatási út finisében általában megérdemelt győzelemmel zárulnak. A győztes diadala – egy élet beteljesedett értelme. A sportágakból azok a sportok lettek filmszereplőkké, amelyek képesek jó metaforái lenni az egész életútnak. Az ökölvívás, a futás. Pályafutás, életpálya – mondja a nyelv is. A távot befutni – az nem más, mint képesnek lenni az életet megnyerni. Nem a kupáért kell valóban versenyezni, hanem az életben maradásért. Nem a versenyt kell megnyerni, hanem az életet. A győzelem: menekülés a vesztés elől. A Tűzszekerek című filmben két külön győzelemre feltett életet látunk párhuzamosan, két külön beavatástörténetet, két külön felkészülést a végső győzelemre, és mindvégig tudjuk, hogy csak az egyikük lehet győztes, így egyikük beavatástörténete a vesztésbe való beavatássá kell, hogy váljon. Thomas Bernhardt, akit a sportról idéztünk, bevallja, nem csupán a hosszú lábainak köszönhette verhetetlenségét a legkülönfélébb futószámokban az iskolai versenyeken, hanem „a futás közben mindig átélt határtalan félelemnek, hogy alulmaradok” – írja. A tömegkulturális győzelem a diadal illúzióját nyújtja. A dobogó tetején szélesen mosolygó bajnok olyan, mint a választási harc után vigyorgó győztes szenátor, mint a tapsoló rajongók előtt hajlongó filmcsillag: hamis győztes. A futás bajnokának eredeti, archetipikus hőse, a maratoni futó – az igazi győzelem metaforája. Megnyerni a távot, bejelenteni a győzelmet és meghalni. Ez az igazi győzelem: nem a siker. Azok a filmek, amelyek a valódi győzelmet mutatják be a sport metaforáján keresztül, a futásnak ezt az eredeti, archetipikus értelmét látják. A hosszútávfutó azért magányos, mert ő tudja, hogy nem a társadalom, de még csak a saját élete megváltásáért sem fut. A halál elől fut. A sportfilm ezen a fokon igazi horror. A győzelem akarása a halálfélelmet takarja. Minden győzni akarás lehetetlenre törekszik, a halál legyőzésére. Így minden győzelem valójában bukás. Nincs értelmes győzelem vagy értelmetlen. Értelmetlen csak az: azt hinni, hogy a dicsőség örökkévaló. „Csak annyit tudok, hogy futni kell, anélkül, hogy tudnánk miért, erdőn-mezőn át, és ha célba érünk, akkor sincs vége, még ha a szurkolók őrjöngve éljeneznek is. Ez a hosszútávfutó magányossága.” – mondja Tony Richardson filmjének hőse. Aztán a döntő bajnokságon, hosszan megelőzve mindenkit, félreáll a cél előtt, kiszáll a versenyből, szembenéz a büntetésvégrehajtó intézet hatalmasságaival, akik az ő futását használják saját ideológiájuk igazolására. Az ő futása valódi művészet, futás a futásért, mert annak a felismert igazságnak a birtokában tud futni, hogy győzni lehetetlen, az életet csak elveszteni lehet. Csak ezzel a tudással válhat számára a futás a szabadság formájává.

 

 

Harc a lelátón

 

A játék eredeti rituális értelme az, hogy ami a valóságban megtörténhetne, az a játékban szabályok közt, csak szimbolikus formákban történik meg. Az igazi harcot a szabályok közti versengés váltja fel, és attól még győztes a győztes. A sport az élet-halál harc, az ölés megszelídítése, miként az emberáldozatot felváltja az emberiség kultúrájában a szimbolikus áldozat, a kenyér és a bor. A szabályokkal megregulázott versengés az emberi szellem diadala. A Két félidő a pokolban című klasszikus magyar filmben a fogolytábor lakóiból szerveződő focicsapat hiába győzi le a diktatúra katonáit a pályán. A győzelem nem váltja meg őket, Dávid hiába győzi le Góliátot, a szabályok többé nem érvényesek, a játék győztesének fegyverrel válaszol a hatalom. A valóság erősebb lesz a játéknál. A szakralitástól megfosztott viadal nem képes a valóságot elkülöníteni a játék világától: ez a sport lealacsonyodása – a világ lealacsonyodása. „A tömeg fokozódó durvaságáért általában a modern sportok erőszakosságát szokták hibáztatni, és azt, hogy a sportot túl komolyan veszik.” – írja Christopher Lasch. „Holott az igazság éppen ennek az ellenkezője: nem veszik elég komolyan, nem tartják magukat azokhoz a konvenciókhoz, amelyeknek nézőket és játékosokat egyaránt össze kellene fűzniük.”

Egy középszerű mai sport-thrillerben, Louis D’Esposito Szorítóban című filmjében az apa kisstílű maffiavezér, aki embereket tétet el láb alól különös hidegvérrel, feleségét tönkreteszi, fiából bajnok ökölvívót akar faragni, hogy saját, derékba tört sportkarrierjéért törlesszen a világnak. Amikor fia a csúcsra jut, és döntő mérkőzését vívja a szorítóban a kupáért, hogy beteljesítse apja álmát, az apát egy külvárosi utcában éppen legyilkolják a bűntársai. A fiú hiába keresi a döntő mérkőzés közben apját a lelátón, kis híján most először kiüti őt ellenfele, noha eddig veretlenül tört az élre. Amikor már rá kell egyszer számolni, apja helyett belép a sportcsarnokba az anyja, hajkoronája mögül arany fény világít, a fiú megpillantván őt, új erőre kap, és győz. Az apja elárulta a kultúrát, az emberi szellem vívmányát, a harc szimbolikus formává szelídített világát, valósággá züllesztette a játékot, igazi öléssé változtatta. A fiú az ölést, a bűnt, a háborút, az apa világát a szimbolikus játék világába emelte, újra megváltotta a bűnt, újra ismételte az emberiség történetének fordulatát. Az Atya világa leáldozott, az edzők, a karrier-hívők, a siker, a pénz, a teljesítmény világa vesztésre áll: Anya győz. Boldogan szemléli a siker, a pénz és a teljesítmény csúcsán győztes fiát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 38-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2896