KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Észt és lengyel animáció

Öö

Kemény György

A budapesti bemutatón szereplő észt és lengyel rajz-animációk szürke árnyalatai nem gondolati sekélyességről, hanem érett grafikai stílusról tanúskodtak.

 

Öö - ejtsd: ő. Ami észt nyelven annyit tesz: „éjszaka”. És amely szó (észtül) bennfoglaltatott az észt és lengyel animációs filmszemle címében, azaz A répák éjszakájában (Porgandite öö). Az eseménynek a budapesti Lengyel Intézet adott otthont, testvériesen befogadva a vetítőtermet nélkülöző Magyarországi Észt Intézet által összegyűjtött filmeket is. Animációs film ide, animációs film oda, mai napig minden gyerek kettőtől nyolcvan éves korig arra a csatornára kapcsol a tévében, ahol rajzfilm megy, és kerek szemekkel bámulja, neveti végig. Jómagam is.

Még most is emlékszem négyéves koromból életem első mozizására, a Plútó az elvarázsolt kastélyban című Disney produkcióra, a mostani Budapest Galéria helyén, az Erzsébet-híd pesti végénél, vagy még inkább egy (azóta porig bombázott) háztömbbel közelebb a Dunához, továbbá nikkel (!) volt a bejárat, és, ha jól emlékszem Odeon (!) a mozi neve. Sok évvel később gyermekemnek, kérésére, vagy húsz-kazettányi rajzfilmet másoltam videóra, hogy sokszor megnézhesse azokat, és most is szúrja - többek között - kedvenc Bozi és Pipijét a római történelmet tanuló melák nagykamasz. És soha nem neveztük animációs filmnek.

Az élet azonban mégsem ilyen egyszerű: arra is emlékszem, hogy az oly sokszor megénekelt 60-as években (tudják-tudjátok: az –„épülő szocializmus” éveiben) forradalomként hatott, robbant néhány remek lengyel plakátgrafikus kisfilmje, Jan Lenica, Borowczik neve bennünk maradt azóta is. Utóbbi bizony hamisítatlan animációval (= tárgyak mozgatásával) beszélte el, amint egy ronda paróka komótosan felfal egy gyönyörű csendéletet ételestől, italostól, poharastól, tányérostól. Ezeknek a munkáknak a meghökkentő ötleteken/megvalósításon túl erőteljes politikai üzenetük is volt. Lenica elhíresült Fej Úr című ízes grafikájú opusza például úgy indult, hogy Fej Úr reggel kisétál lakása erkélyére, jobbra bámul, „nyugaton semmi” - mondja, balra bámul, „keleten semmi”- mondja, majd visszatér a szobába. Mindez a vasfüggönyön belüli kötelező hurráoptimizmus idején! Mindebből a röp-magán-animációs-film-történelemből következik, hogy nagy örömmel ültem le (vagy álltam a szívmelengetően sűrű tömegben) esténként e műfaj mai észt és lengyel művelőinek munkáit végigélvezni, és mondhatom, nem csalódtam. Szinte kivétel nélkül valamennyi film a remek szórakoztatáson túl művészi grafikai stílussal, ízléssel, ötlettel, gondolattal és elgondolkodtatással ajándékozott meg, ráadásul változatos felfogásban, amely a leheletszerű lírától a legvadabb grafikáig, mondanivalóig terjedt, és nagy örömömre még távolról sem emlékeztetett egyikük sem a rajzfilmgyártó mamutcégek kötelező egyenstílusára. Az animációs film (na jó, rajzfilm) ugyanis nem azonos a kontúros, színnel kitöltött, vicceseket és érzelmeseket mondó kedvesen nagyfejű és bumfordi figurák történeteivel, ahogy az ezeket gyártó iparág még most is nagyon sokaknak sugallja. Az animációs (rajz)film azt jelenti, hogy az élőszínészes-történetes filmformán kívül még számtalan más is lehetséges, bármi, ami vászonra vetíthető, megmozgathatókép,azazmozgókép.A variációk száma végtelen, és még az „emberábrázoló” határokon belül is széles a spektrum, gondoljunk csak a Pink Floyd-film, A fal Scarfe rajzolta betétjeire, vagy akár a mi Orosz Istvánunk rég volt metszetek ihlette munkáira.

De vissza északi barátainkhoz. Az észt munkák grafikája kivétel nélkül rendkívül finom, kulturált volt, a rajzfilmeknél megszokott, harsány „pop” és egyéb eszközöket kell színekkel ellentétben a szürke jellemezte őket, a szürkék árnyalatai a feketétől a fehérig, a rózsaszínek, a zöldek, sárgák is enyhén szürkébe törtek, csak véletlen - hiszen a filmek nagyobb időszakot reprezentáltak -, hogy ’99 őszének alapvető színe a divat világában szintén a szürke volt. Itt van mindjárt Priit Pärn grafikus és filmes, továbbá Janno Pöldma munkája, a számos díjat nyert 1895, amely a Lumière testvérpár életét beszéli el addig a pontig, amíg fel nem találtak valami (ők maguk sem voltak ennek igazán tudatában) korszakalkotót, magát a filmet. Mindezt remek humorral, érzékletesen, és az említett szürkoid színekkel, amit az alkotók itt némi meleg barnával spékeltek meg. Ja és a befejezés: a mozival együtt - szerzőink szerint - azonnal feltalálódott egyszersmind a nézőtéri pati-kuki (=cornflakes) hersegtetése is. Priit Tender filmje, a Gravitáció - függetlenül a repülni vágyó Udó történetétől - a figurák jópofa stilizálásával ragadott meg. Többek között különböző autókat láttunk különböző utasokkal, szó szerint, ugyanis minden kocsi és minden szereplő más-más grafikai stílusban készült a majdnem-fotótól a falfirkaszerűig, ezzel jellemezve mintegy őket. Nekem, sokatlátott embernek eszembe villant láttukon a hajdani amerikai karikatúrazseni, Steinberg emléke, és a mi egykori Kovásznai Gyurink rajzfilmstílusa is. Ezzel szemben A kis Lilli (rendezte Matti Kütt) épp történetével lepett meg. Említett kisleány ugyanis e műben szabadelőadást tart légygyűlölő szüleinek (és nekünk) arról, hogy a legyek igenis hasznosak, nem véletlen, hogy részei az ökológiai egyensúlynak, meg különben is babona a legyek baktériumhordozó szerepe, a laboratóriumi legyek például tök baktériummentesek. Punktum. Ezután jön a bizonyító eljárás: Lilli picire zsugorodik, anyja véletlenül beporszívja, kukába üríti, szemétégetőbe hurcolják, ahol Tökmag Jankó (ki más?) megmenti, majd egy légy (mi más?) szállítja haza, ahol - szülei legnagyobb örömére - visszanő normál méretűre. Na ugye.

Mindenesetre sajátos új változata ez az E. T. indította és azóta sokszor filmre fogalmazott gondolatnak: attól, hogy valaki első látásra ronda, visszataszító, szokatlan, még nem kell helyből utálni és egyszersmind üldözni; ha kellően nyitottak vagyunk hasznosságát, netán kedvességét felfogni, akár még meg is szerethetjük az ilyen lényt. A lírai barnásszürkében előadott Viola (Pritt Tender rendezése) a szürrealista vonulatba sorolható, hiszen a keménykalapos, bajuszos úr (Magritte!) elfűrészeli a bájos Violát a színpadon, miközben a produkció egyik nézőjének kámforrá válik jobb karja, majd egy idő múltán kamera el, és kiderül, hogy (szolidaritás Violával) egyik nézőnek sincs alsóteste. Egy néző, - egy immár csak felsőtesttel és egy karral bíró szék - oldja meg krimibe illő kalandok során a Gonosz/Viola konfliktust, nem részletezem, heppiendként a szerelmespár az égbe megy. Hasonló filmet láttam már egynéhányat az elmúlt évtizedekben, de ez csak keveset von le a kultúrával és ízléssel, az említett meghökkentésekkel előadott rajzfilm eleganciájából, erényeiből. Keserű humor, meghökkentés, faláb (tengerészé), bájos lány (sellő), kentaur (itt hagyományos ló-altesttel), szerelem egyébként Ülo Pikkov Bermudájában is főszerepet játszottak, továbbá ezúttal is a szürke szín szép változatai. Itt el kellene gondolkodnom kicsit, mármint a most már az unalomig felfedezett észt szürkékről. Vajon valamiféle harsányszínű-amerikai séma elleni tudatos szakmai összefogásról, tubusszínek elleni lázadásról van szó, vagy csupán az észt valóság, „északfok, titok idegenség”, a kevés napfény sugallja, ösztönzi az észt alkotók igazi környezetének, a szürkébe tört színek gyönyörű változatainak filmgrafikákba ömlesztését? Vagy talán az, hogy „az 1940-ben a Szovjetunióhoz csatolt, fél magyarországnyi állam 1991-ben nyerte el újból függetlenségét”? (A világ országai - térképek zászlók adatok) A helyes válasz, azt hiszem, mindhárom tényező együttes hatásában keresendő, vesd össze: magyar pesszimizmus.

Végül kakukktojásként szerepelt a szemlén egy tök naturális, hamisítatlan halivudi stílusú-sztorijú bábfilm is, Riho Unt majd negyven perces munkája, a Vissza Európába. Számos (köztük Los Angeles-i, kecskeméti) nemzetközi díjat azonban nemcsak a fentiek indokolták. A – társadalmi változás utáni-keleteurópai - történet ugyanis meglehetősen ismerős. Emblémaként az elején egy bárban a bűvész Európa-csillagokat dobál köralakba, majd rögtön látjuk a vérvalóságot, paraszt hősünket, amint egyetlen kincsével, egy disznóval az oldalkocsiban hazamotorozik lerobbant, elhanyagolt, pusztulásszagú, végtelenül szegényes házába. Azután megtörténik a csoda, az udvaron olaj tör fel, és a Saamuel Oil kapufelirat mögött immár csodapalota, luxuskocsi és úszómedence pompázik. Ám gonosz maffiózóék az asszony kedvenc tyúkját (mi mást, nyilván aranytojást tojik) elrabolják, és Velencéig meg sem állnak vele. Utánuk kell természetesen eredni és sikeres tűzpárbajban visszaszerezni, ám gengszterék ekkor már az olajat rabolják el olajszállító-tartályos kamionnal, amit viszont a benne úszkáló cápa véd a jogos tulajdonostól és barátaitól. Az izgalmas üldözés ilyenformán eredménytelen marad, győz a rossz - ez már homlokegyenest más, és nem halivudi -, Saamuel ugyanaz a sóher farmer marad, mint a történet elején. Meg is fogalmazza a tanulságot: „Nem kell nekünk Európa, ha ilyen, dolgozzunk csak tovább a régi módon, lustán, észt módra, abból nem lehet ennyi baj.” Ismerős? Egyébként feljegyeztem e remekül bonyolított film gyártójának nevét: „Nukufilm Produkció”.

 

*

 

És most térjünk át az észtekénél sokkal-sokkal nagyobb Lengyelország (észt népesség 1.526.200 fő, lengyel népesség 38.365.000 fő - A világ országai) filmbemutatójára. Ez az igen nagy hagyományú, az egész világon már jóideje komoly tekintélyt kivívott művészet ezúttal két szálra fűzte fel budapesti animációs filmszemléjét. Egyrészt az 1989 óta az Egyesült Államokban élő Aleksander Sroczynski - sajnos csak e dátum előtti - életművét mutatta be, másrészt a legfiatalabb nemzedék, a Varsói Képzőművészeti Akadémia, és ami ezzel egyet jelent, a rokonszenves, nagyszerű Daniel Szczechura professzor (aki jelenlétével örvendeztetett meg bennünket) hallgatóinak legjobb munkáit. És mondhatom ez utóbbiakra, osztatlan sikerrel. Jómagam is ezektől a szenvedélyes, friss hangú, ezredvégi (vagy inkább eleji?) filmetűdöktől gerjedtem leginkább, ezek a srácok/lányok a legjobb hagyományokon állva, de nem azokhoz tapadva tudtak a trambulinról magasra ugrani, repülni, ahogy mondani szokás: új minőséget létrehozni, amiben „csak” ötven százalékban ludas említett mesterük, ahogy ő maga fogalmazott. Hozzátette, és ez nagyon érdekes, hogy több hallgatója egész más egyetemi szakosként vette fel az Animációs Tanszakot és készített filmet, s esze ágában sincs a továbbiakban rajzfilmesként működni. Drága lengyel barátaink, ezt hallván, mint képzőművészt elfog a sárga irigység - nem először életemben - a miénknél sokkal fejlettebb vizuális kultúrájuk láttán, mi ugyanis jóval verbalitás orientáltabbak vagyunk náluk. Vajha Pesten is felvenné lelkesen néhány bölcsész vagy közgazdászhallgató önként és dalolva fakultatív szakként a grafikát vagy az animációs filmkészítést! Nem, itt még nem tartunk.

De vissza az álmok világából a lengyel filmes csemeték munkáira. Elzbieta Wasik hárompercese, az Eső azért volt számomra rendkívül ismerős, mert a hatvanas években, amikor többek között magam is próbálkoztam a film műfajával, pontosan az itt látott módszerrel, a feketére előhívott filmen az emulzió tűvel, zsilettel kockánként történő bekarcolásával, kaparásával igyekeztem elérni rendkívül egyszerű, a vetítés során előálló vibráló, izgató hatást. Szerzőnk csak annyival lépett tovább a párhuzamos karcolások előidézte „eső” megjelenítésénél, hogy az utolsó percben már halakat, nőt, arcot is tudott ábrázolni e módszerrel. Valószínűleg ilyen volt az animációs filmezés altamirai korszaka, jómagam ennél nem is jutottam tovább. Ewa Pibanska Hűtlen arcképe szintén egy következetesen végigvitt és egyszerű formai ötlettel tűnt ki a filmsokaságból. Fotómontázst mozgatott meg úgy, hogy a hősnő szembenéző arcképét függőlegesen félbevágva egy pasi másik fél arcképéhez illesztette (lásd Jin és Jang jel), ám helyébe egyszer csak más fél-lányarc került, az övéhez, immár külön, más férfi, és így tovább; Pibanska az ismert történetet szerelemről, hűtlenségről, új szerelemről és végső beteljesülésről így beszélte el a szokásostól eltérő módon, legvégül saját, immár teljes, velünk szembenéző önarcképével fejezve be a kompozíciót. Fotómontázst is sokat láttunk már Max Ernsttől Kassák Lajosig, Bálint Endréig, de ez a Varsóban tanuló lány épp a minimális eszköz, a puszta félarc használatával tudott emlékezetbe vésődőt alkotni. Tomasz Sadley Rózsaszínű vonata egy „kameraállásban” körözött előttünk, és hol hattyúkat, hol űrhajót, hol hatalmas halat, hol bombát hordott kocsijaiban, mígnem egy még hatalmasabb sárkány be nem kapta az egész hóbelevancot, amit persze heppiendként Szent György kardélre hányt. Már ahogy ez lenni szokott. A sok remek film között, ha lenne ilyen, ez utóbbi kapná az én citromdíjamat, sem tartalma, sem formája nem forrósította fel a vetítő levegőjét és nézőit. Egyéb munkákban „mell”-esleg láttunk még női melleket irgalmatlan nagy bimbókkal, szalámievő legyet, amint hatalmas mellű, fenekű, combú nővé változik, négymellű nőt kabaréban, satöbbi. Wa Zioborowska Falak közöttje (hihetetlen jó zenével) túlságosan emlékeztetett az ismert olasz Vonal Úrra, itt ugyan téglafal-variációkkal feldúsítva, de ez a tény mind erényeként, mind hibájaként egyaránt felróható volt.

Jerzy Kozlowski Duettje viszont szintén kiemelkedett a válogatásból szürke ceruzával előadott, nagy akadémikus rajztudásról árulkodó művével. A kopár utcában keskeny fiatalembernek vízszintes az árnyéka - így az indulás. De nem árnyék az, hanem egy másik úr, hóna alá csapva. Kopár lépcsőház visz még kopárabb szobába, ahol e tetszhalott megelevenedik, a két fiú táncol, boldog, majd megsemmisül. A történet szól is valamiről, és stílusa, feszes kompozíciói, a rajzolt filmekben szokatlanul felvállalt szuperközeli portrék, sőt arcrészletek magas szintű képzőművészeti tehetségről is vallanak; igényeim szerint a jó animációs filmnek pontosan ebből a két alkotóelemből kellene mindig állnia. Amely igénynek a legmagasabb szinten tett eleget a tehetségesnek (zseniálisnak?) tűnő Tomasz Kozak itt bemutatott két opusza. A Fekete burleszk ízig-vérig valódi fekete-fehér tollrajz-grafikák szenvedélyes sora, Masereel, a Bauhausosok fekete-fehér síkjai egyaránt eszembe jutottak rögtön indításkor a New York-szerű felhőkarcolós város láttán. Maga a történet is szenvedélyes, politizáló, nem szégyellős vagy lacafacázó, előbb az ördögöt és társait látjuk a keresztfán vonaglani, majd a horogkeresztes Hitlert, amint egy dávidcsillagos, kövér és szőrös lányt barokkos kanyarulatú nemiszervével... hogy is mondjam. A frigyből nagyfütyijű csontvázak születnek, végül egy hatalmas, szó szerint puszta ököl teremt rendet. Keménység, kérlelhetetlenség mind a grafikai hangvételben, mind a mondandóban, ez tetszik nekem a mindent elöntő „lágy”, édeskés, sziruptól csöpögő filmek, rajzfilmek, reklámok ezredvégi tengerében. Még Goya is eszembe jutott mint párhuzam a maga korából kiüvöltő szenvedélyes hangú és tartalmú, magányos cédrusként álló utolsó műveivel. Az ilyen típusú alkotásoknál még az sem szükséges, hogy az ember teljes mértékben egyetértsen a mondandóval, a politikai üzenettel, tiszteletünk és megbecsülésünk mindenek felett a rendkívüli tehetségű művésznek szól. A másik Kozak-film, A megmenekülés operája hasonló stílusban, hangnemben futószalagon gyártott, kerekeken gördülő gépemberekké torzuló gyerekeket, kolbászokká váló kutyákat, dinamikus-ferdén ábrázolt, majd vadul összedőlő falanszter-várost vonultat fel, míg végül a romhalmazon egyetlen meztelen pár táncol és ölelkezik, a hím tagjai mint valami arab ornamens burjánozzák be a vetítővásznat. A kísérőzene adekvát a képekkel, sodró erejű, fájdítóan kemény és remek.

Aleksander Sroczynski bemutatója inkább a múltat ünnepelte, egy változatos életművet, amely azonban minden erénye, verbális és bábos ötletei ellenére sem hatott rám revelációként, a soha nem látott felfedezéseként. Annak ellenére, hogy vetítéskor többször is végighömpölygött a közönségen a nevetés, azt gondolom, hogy az animációs filmes szakmának egy kiváló, profi szakemberét, de semmiképp sem formai, vagy tartalmi újítóját ismerhettük meg e tizenkét munkából. Az utolsó tíz évből, azaz az amerikai emigráció idejéből viszont - mint említettem - semmit sem láttunk. Sajnos. De ismerjük ezt, néhány magyar művész példáján is: Amerika más világ, ki kell fizetni a magas lakbért, számlákat, kőkemény pénzkeresésre megy el az idő és az energia, az igazi művészi kreativitás már csak nosztalgia marad. Az ottani filmes/rajzfilmes guruk újukkal a tengeren túlra, Európa felé böknek, mondván: „A művészet odaát van.” A látott észt és lengyel animációs filmek Európában születtek. Pont.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2894