KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 31. Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Sodrásban
• Jeles András: Szemlélődés Játékfilmek
• Forgách András: A megtalált színész Játékfilmek
• Muhi Klára: Háromgarasos mozi Kisjátékfilmek
• Gelencsér Gábor: Romvirág Dokumentumfilmek
HORROR
• Varró Attila: Amerikai gótika Kosztümös horrorfilmek
• Pápai Zsolt: Rémségek kicsiny falva Az Álmosvölgy legendája

• Király Jenő: Rovareposzok Multiplex esztétika II.
ANIMÁCIÓ
• Reisenbüchler Sándor: A tengeralattjáró sárga mosolya A Beatles-kor alámerülése
• Kemény György: Öö Észt és lengyel animáció
• Hegyi Gyula: Kockáról kockára

• Bóna László: Bukás a győzelembe Sport a filmben
• Ardai Zoltán: Tüzes aréna Kokó és a média
• Zalán Vince: A tehetetlenség melankóliája Filmnapló
KÖNYV
• Kelecsényi László: Bővített újratermelés Filmlexikon
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Magára maradt történet Jadviga párnája
• Fábry Sándor: Apád, anyád Mindent anyámról
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Szomorú vasárnap
• Déri Zsolt: A John Malkovich-menet
• Pohl Péter: Az élet egy füttyszó
• Turcsányi Sándor: Taxi, Madrid
• Gervai András: Alice és Martin
• Pápai Zsolt: A part
• Vidovszky György: Hurrikán
• Lévai Zsuzsa: Stuart Little, kisegér
• Mátyás Péter: A bennfentes
• Tamás Amaryllis: Hálószobák és előszobák
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Kolóniák

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Kisjátékfilmek

Háromgarasos mozi

Muhi Klára

A kisfilmek a hazai nyomorfilmezést kevésbé sínylik meg, szabadságuk műfaji konvenciók híján határtalan. Igaz, sikereik is nyom és következmény nélkül múlnak el.

 

Rég volt már a Filmszemle, talán el is felejtettük a február hangulatú plakátról ránk tekintő kétségbeesett szemet, mely ki tudja, hogy a látott filmek esztétikai színvonalán vagy szomorú tartalmain borongott. A búcsújáró ezreket, akik minden évben összegyűlnek látni, várni a csodát, hogy esetleg mégis, ebben az állandósult pénzsivatagos szorongattatásban is születik akárcsak tucatnyi mozgókép, mely képes elmondani, mi is van velünk. A több száz filmet - soha még együtt ennyit -, melyek számra még csak megvoltak...

Az én szemem, mely többnyire a Cakó plakátszeméhez hasonlatos hangulatban szemléz, évek óta a kisjátékfilmes mezőny darabjain szokott felderülni. S a mérlegelésnél mindig a kevesebb a több. A kicsik nagyobbat mernek, biztosabban építkeznek, kevesebbet hibáznak.

A filmszakma helyzetének ismeretében persze semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a pénz és a kreativitás, melynek filmi megnyilvánulása, akárki állítja is az ellenkezőjét, csak ritka kivétellel, ideig-óráig nem pénzfüggő, a kisebb műfajokat inkább fel tudja tölteni. Vagy másként: a kicsik a hazai nyomorfilmezést kevésbé sínylik meg. Mert persze megsínylik. Ha csak a kisjátékfilmes mezőny megosztott fődíjas produkcióival példálózunk: a Végh, Stefanovics, Kálmánchelyi trió no-budget darabja, az uristen@menny.hu, melyet nem csak a zsűri meg a szemleközönség, de még a forgalmazó is azonnal a szívébe zárt, egy nyomorúságos videokazettán került a Művész mozi közönsége elé. A másik győztes, a kuroszavai hatásokat mutató Aranymadár nézői pedig - bár nem tudják - szegényebbek lettek egy valószínűleg unikális trükksorozattal, mely a film álomjeleneteihez készült volna, s melyhez Szaladják István, a film rendező-operatőre több mint tízezer filmkockát festett volna meg s exponált volna újra, ha a produkció anyagi ereje ezt még bírja.

De a panaszkodásnak nem ez a helye. A kicsiket épp azért jó szemlézni, mert nem jutnak róluk eszünkbe azonnal a hiányzó milliók. Mert szabadságuk műfaji konvenciók híján határtalan. (S ezzel sajnos szoros összefüggésben eredményeik »következményekkel« sem járnak, a kisjátékfilm sikeréből nálunk nem következik nagyfilmes lehetőség.) Itt abból is születhet egy világ, ha - mint Buharovék -, néhány tehetséges ember összevásárol a Cora nagyáruházban pár első osztályos technikacsomagot (Mesék kegyetlen embereknek). Vagy - mint Hegedűs 2 László filmjében (Tól-ig) - egy okos koncepció mentén szériába szerveződik tucatnyi ódivatú műtermi fotográfia. Meg abból is, ha - miként Mehmet Mestci barátai -, felolvasnak a budapesti Vian kávéház pamlagán nyolc izzó szerelmeslevelet (Alexandriai dohányból). Egyetlen kocsmai körfahrt (Kenyeres Bálint: Zárás) is befoghatja a honi valóság egy esszenciális szeletét, sőt, még az a fahrt is lehet felesleges. A kisjátékfilmes mezőny egyik legértékesebb darabja, Gulyás Gyula Tanítványokja például egy leporolt 1967-es amatőrfilmtekercs. A maga idejében nyilván pár százan, ha látták, csak hogy több mint harminc évvel később e tetszhalott film, mely sem ehhez, sem ahhoz a letűnt korszakhoz nem tartozik már, összehúzza e két történelmi időpillanatban azt, amiről nem is gondoltuk volna, hogy közös.

Oda lehetne mindezzel eljutni, hogy a kisjátékfilmes mezőnyben a »minimál« elv figyelemreméltó eredményeket szült ezen a szemlén. (Példát mutatva a nagyfilmeseknek, akik nálunk nem igen gondolkodnak a redukált filmformákban, például nincs magyar Jarmusch, sem Kaurismäki). Mert egyetlen alak, egyetlen, repetitív elemekből összerakott helyzet, esetleg a szándékoltan primitív eszközhasználat több volt itt most annál a kevésnél, amit napi betevő képi táplálékaink nyújtani szoktak.

Mindez a fiatalokra igaz leginkább, akik már abba születtek, hogy a semmiből kell filmet csinálni. Pater Sparrownak például, aki tavaly többek közt épp a cselekmény és térszervezés ökonomikus redukálásában mutatott tehetséget - első filmjében még két szereplője volt. Idén A Valamiben eggyel is beérte. Egyetlen fóbiás alakkal, aki félóra filmidőben szeretne megszabadulni egy üres borosüvegtől. S egy zűrös lakás, és valami útkereszteződés meg a szuggesztív szereplő (Máté Bence) elég Sparrownak ahhoz, hogy felrajzolja, sőt általánosítsa egy őrület ívét. Egy valószínűleg kapcsolatait vesztett fiú mániává sűrűsödő magányát, ahogyan csendes szerencsétlenből ön és közveszélyessé válik.

A Valamihez nagyon hasonló leépülési folyamat Csáki László és Maráczi Manuela 6 nap című filmjében is minimalista módon tárul elénk. Egy kinőtt hálóinges, se nem szép, se nem csúnya gyereklány valami „alig-lakásban”, a televízióból áradó eklektikus „alig-képek” által zsibbadozva, néhány hal meg két telefonszerelő – mindössze ennyi viszi a filmet, mely - mondanánk - állíthatna tán valamivel többet is szereplőjéről. Ha nem azt akarná éppen megmutatni e kevés elemmel, hogy nincs túl sok elmondható e megjegyezhetetlen arcról.

Csáki, Hans Blume néven Igor és Ivan Buharovval is csinált egy filmet, (Mesék kegyetlen embereknek) - jobbat, szimpatikusabbat, mint a depresszív 6 nap. Abból a bizonyos elsős technikacsomagból, meg egy ajándékba kapott hetvenes évekbeli pornókazetta anyagából. Ez utóbbi felhasznált részletei egyébként teljesen aszexuálisan hatnak a Mesék...-ben, mely üdítően infantilis, mondjuk így, neoprimitív. A sokfajta technikából előálló szürrealista képmelanzs, melyben van rajz, tárgyanimáció, fotó, újságkivágás, élőszereplős film, s melyhez mintha a felhúzhatós gyerekjátékok buta dallamait használták volna, még a korai avantgarde lázadóinak – Paul Klee, Max Ernst - munkáit is eszünkbe juttatja, s alighanem Grunwalsky kollázsai is hatottak az alkotókra. De mindezen párhuzamok mellékesek, mert a lényeg, hogy a Buharov-csapathoz hasonló szabadsággal - hosszú filmjükben is ontják az originális képeket –, ennyire szabad tekintettel e pillanatban kevesen dolgoznak nálunk.

E kevesek közé tartozik a Végh Zsolt, Stefanovics Angéla, Kálmánchelyi Zoltán trió. De pontosítsunk, az övék nem a látás, inkább a kimondás szabadsága. Az ő „infantilizmusuk” népszerűbb lesz (máris az), mert nem új képeket, hanem új meséket találnak ki. Bumfordi, trágár, tiszteletlen és elementáris humorú városmeséket, ahol például a budapesti Dorothy társaival az orosz akcentusú (maffi)Ózhoz fut be végül a nem akármilyen kalandok után (Óz, a nagy varázsló), s ahol az együgyű Jóisten, véletlenségből leejtvén a mennyország kulcsát, egy kényszeredett földi - persze budapesti - kulcskereső túra végén néhány láda sörrel, meg egy tévével tér meg a mennyekbe (uristen@menny.hu). A zsűri ugyan az uristen...-t díjazta, de a maga nemében az Óz... jobb. Az uristen..., habár élőszereplős, hosszabb, és ami a fő, végig bírja humorral, a csetlő-botló teremtő földi hányattatásaiból pedig még azt is kapizsgálni kezdem, miért is van idelenn minden annyira elfuserálva, valahol mégis hibázik: nem találták ki, miféle képekkel lehet elmondani ezt a mesét. Az Óz…-t ellenben uralja a nagyszerűen működő szemeteskuka technika. Elhasznált vécékefék, kidobott flakonok, vodkásüveg meg mindenféle városi hulladék „játssza” ugyanis a sok hulladékkaraktert, az egyetlen élőszereplő, a mesélő kislány pedig (Stefanovics Angéla) egészen kiváló.

A szemle zsűrije ízlésbéli szűkkeblűséggel igazán nem volt vádolható. A filmként tán kicsit ügyetlen uristen@menny.hu Szaladják István Aranymadár című filmjével párban nyerte a legjobb kisjátékfilm díjat, mely maga a formai tökéletesség által körbekerített „szép”. A XII. században élt, „kürenbergiként” ismert lovagköltőnek Szaladják által elképzelt utolsó csatája s nemes haláltusája olyan műgonddal került vászonra, amivel mostanában magyar filmekben nagyon ritkán lehet találkozni. Rendkívüli precizitással megmunkált hangkulissza, gyönyörű totálok a hajnal fénypászmáival szabdalt erdőkről, rozsföldekről, vízmosásról, pompás szélesvásznú fekete-fehér képek, melyeken a természet, a szelek, a madarak, a szélmalomlapátok jeleket adnak, akárha egy Kuroszava-filmben járnánk. S a mester felemlítése itt fontos. Mert szép képeket sokan tudnak csinálni. De az Aranymadárban a lélek is beleköltözik a tájba. Miközben a lélekről szól a mese is, egy lélek kiröppenéséről ebből a világból. Az Aranymadár ereje, hogy hőse másként, másfajta morállal fogadja a halált, mint a zavart tudatú modern ember. S a dömpingszerű mozgóképi halálábrázolatok korában ennek az egyszerű példázatnak ereje van.

Minden drukkoló figyelmünk a fiataloké, de azért az „öregek” is mutattak néhány figyelemreméltó darabot ezen a szemlén. Az Akasztottakról - mely ugyan sem nem kisjáték, sem nem kísérleti film, legalábbis a kifejezés eredeti, hatvanas évekbeli értelmében nem az - mindenképpen szólni kell. Gothár Péter, a félórás gesamtkunst darab rendezője képzőművészeti filmnek nevezi. De hívhatnánk sajátos történelmi esszének is. (Melyet épp elégszer elő lehetne venni például a huszadik századi történelemórákon.) Mert Böröcz András Akasztottak című szoborcsoportjából Dés László zenéje és Gothár újragondolt filmi kontextusa révén szinte kiszakadt, kiszabadult, amit a szobrász e tucatnál több felakasztott fatestbe belefaragott. A háborúk, faji tisztogatások meg mindenféle rendszerváltások ismétlődő kollektív őrülete. A nagyapám meg a barátom apja, nagyanyja, annak az apja - rossz cipős, sovány, durva ruhás népség - értelmetlen pusztulásának históriája. A vállalás egyébként itt is „minimál” szellemű. Ezek az alakok, nincsenek is túl sokan, egyszerűen csak átlépik a múzeumkaput, s lezárt szemekkel bár, mégis látón megszemlézik a várost, a vidéket, a folyót, mindenkori akasztásuk helyszíneit. Meg minket, akasztottak és akasztók leszármazottait.

Végül ejtsünk szót, a megérdemeltnél helyszűke okán sokkal kevesebbet, a szemle legfurcsább versenyfilmjéről, Gulyás Gyula munkájáról, a Tanítványokról, melyet sajnálatosan elkerült a díjeső. Az első találkozás sokkhatását szeretném megosztani mindazokkal, akik ugyanúgy, mint én, most látták először ezt a szuper 8-as technikára rögzített, harminc év alatt aranybarnára öregedett amatőrfilmet. Arra most végképp nincs hely, hogy elgondoljuk, mi volt akkor, és mi ma az amatőrfilm, mely mostanra ráadásul már „független” is. De mi volt maga a film? A Tanítványokat nézve, mely igazi hatvannyolcas szellemű tett, a Fényes szelek, s a Büntetőexpedíció előde - királyi médium volt. Amatőr körülmények között is hihetetlen hajlékonysággal tudta ábrázolni azt a mainál valamivel egyszerűbb szerkezetű korszakot, sűrű szövevényes viszonylatokat, karakterek sokaságát, kis gesztusokban az árulást vagy a hűséget, a sorsszerű, meg a véletlen hatalmát. Hogy hová lett, mennyire eltűnt ez az ábrázoló erő, komolyság és elszánás a magyar (meg a nem magyar) filmből is, ezt mindennél megrendítőbb volt látni a szemlén.

Gulyás Gyulát persze nyilván nem ez foglalkoztatta, amikor a Tanítványok felújítását elhatározta. Ő azt gyanítja, hogy ezt a filmet, mely egy vidéki gimnáziumi lázadás pontos rajzában mutatta fel hatvanhétben, hogyan működik a politikai gengszterizmus, s mennyire nincs esélye a túlélésre egy független szellemnek, ma újra érteni fogják. Szerintem Gulyás ezt jól gyanítja. Filmjét, akár Jancsó világlátását, ijesztően utolérte a kor.

„Pályakezdő magyar filmrendezőknek.” Ezt még mindenképp ki kellett volna írnia Gulyás Gyulának a Tanítványok ajánlójaként.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2888