KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Méz és olaj

Jeles András

 

Jót tesz az embernek, ha – sűrűn, egymás után, később hosszabb szakaszokban – nem fejti ki a véleményét. (Megjegyzendő, hogy – mint az élvezeti szerek használatánál általában – mértéket kell itt is tartani, s jól kell megválasztani a hozzá-nem-szólás alkalmait, máskülönben csömör jelentkezhet, mint a szájmenések esetében, vagy – ami majdnem ugyanaz – tökéletes unalom.)

 

„A VILÁGOT MEGHÓDÍTOTTÁK A SZKÍTÁK” – úgy hangzik, mint egy Csontváry-sürgöny, de nem az; Renan írta, ebben az összefüggésben: „…s ahol nincs nép, hogy táplálja és sugalmazza a tehetséget, ott semmi sincs… Eltűnt minden nemesség. A világot meghódították a szkíták.”

 

Némelyeknek az arca: kórlap, bűnlajstrom – s maga a büntetés.

 

Csak aki látott s érzett már elnéptelenedett gyerekszobát, képzelhet képet magának a pusztaságról.

 

Megszokjuk, persze, sőt félő, hogy lassan a szívünkhöz fog szólni ez az egész, ez a – hogymondják, ez a… szép neve van – ez a korszak. De addigra már, hálaisten, bután és kedvtelve nézelődünk – akár gazdája bűzében, egy hajléktalan rongyai között, tudod: egy olyan rekedt, ekcémás kutya.

 

Az ún. társadalom – és mindaz, ami alkotja és összefonódik vele, nagy halom hulladék, mocsok; aki pedig akceptálja és hozzá igazodik, és így tovább, az a dögtemetőhöz tartja magát.

A morál funkciója és értelme szerint: madám a kuplerájban.

 

Ez a „kultúra” a fülembe sugdos, észrevettem, hogy ő beszél, nem én beszélek; közepes képességű halottak beszélnek belőlem. De ennél kínosabb, hogy látnak is, érzékelnek – mielőtt én.

(Meg fogom viccelni őkelméket, ez az én úgynevezett titkom.)

 

Megszépülnek az emberek a halál-úton – és milyen kis rútak az újszülöttek!

 

Rilke észrevette, hogy a dolgok árvák, és Rilke segít rajtuk, ha kimondja testvériségüket.

Mint a kutya, ha kihúzzák lábából a tövist, örül e hangnak a magatehetetlen világ.

 

recept

Hüvelykujj-nagyságú póréhagymát haránt-irányban félbevágva apró, úrihölgyeknek való zsoltároskönyvet kapunk.

háború előtti fénykép

A lerombolt ház oromszobrai árnyékot vetnek a szomszédos épület elröpült homlokzatára.

 

tudósítás

a tévében egy négyéves kisfiúról, akit valami elhagyott udvaron kutyák neveltek; a gyerek megugatja a holdat (beszélni nem beszél), morogva szagolja az ételt, vackot csinál magának és összegombolyodva alszik el.

 

Camus:

„Megkezdődött az állatok uralma”

Megtörténhet, hogy egy szép napon a Mindenség legócskább fikcióinkat közibénk ereszti, belénk oltja, hálótársunkká teszi.

Hiába, vigyázni kellett volna a képzelettel! A régiek értették ezt (mágia, tabu, stb.) – nekünk modern embereknek, úgy látszik valami ponyvaregénybe illő végzet van félretéve, éppen az, amely baromian szabad képzeletünknek megfelel. Az első jelek már mutatkoznak: ismeretlen mikroorganizmusok, amelyek percek alatt felzabálják az eleven emberi húst. „Megkezdődött az állatok uralma.”

 

a világnézet

őrület, elméleti fegyverzetben.

 

Jakab apostol:

„… a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. A nyelv… amely egész testünket beszennyezi és egész életkörünket lángba borítja… a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni…”

 

Richard Wilhelm

azt állítja, hogy minden földi történés egyúttal egy érzékfölötti eseménynek is a leképeződése. Ezek szerint gonosz démonok lakják a felső szinteket, folyvást gyilkolásznak és nevetve mézeskenyeret majszolnak hozzá.

 

…két elszánt

idejétmúlt spiné közelít a presszó üres asztalához, mint valami ellenséges terephez. Az első, amint nyögve megérkezik, lehámozza magáról a zöld műkígyó kabátot, hogy feltárja a hívek előtt a Hawaii-nyakkendőselyemmel borított szentélyt, teste templomát. A másik eközben nézelődik, akár egy idős birkózó, ellenséget keresve.

Letarolt lények a nyomukban, helyi kis pusztulás.

 

A lerontott budi

maradványait aprítom és hordom a tűzre; megelégedéssel tölt el, hogy ez a sokféle szenny és rendetlenség, ez a bűzös illemhely reves deszkáival, gonosz, görbe szögeivel a lángok között szépen elrendeződik; a gombás farostok gyors lobogással menekülnek a budi-létből, a szögek békével eresztik el a rostokat, s a hamuba fekszenek. Jól van ez így – gondolom. Ha más nem, legalább a tűz, kinek-kinek, valóban az utolsó pillanatban, meghozza a hepiendet.

 

A rengeteg jog és demokrácia világszerte arra szolgál, hogy eltakarja a tényt, hogy maga a világ van törvényen és időn kívül. (Ezt már Ady is érzékelte: „Nem is vagyunk már az Időben… és utunk a latrok útja…”)

 

…Hogy a halál

valami tévedés, rontás, egy nevetséges véletlen következménye, vagy büntetés – gyakran találkozni ilyesmivel a mítoszokban. Az embernek ez valahonnan ismerős – igen, a gyerekkorból, ott a halál gondolatát még kínos-keservesen hozzá kell illeszteni az életünkhöz, amit pedig egyszer s mindenkorra adottnak hittünk.

A gyerek sokat törődik azon, hogy ha így van, ki és hogyan rontotta el, s nem lehet-e ugyanazon az úton a kiindulópontra visszatalálni.

 

Tacitus

Különös szenvedély: olyan alakokkal bíbelődni egy életen át, akikre az ember a macskáját se bízná!

 

Morus a vérpadon

egészen elsőrangúan viselkedett: megölelte a hóhért! Ez az, amit zseniálisnak mondanék: Morus ott is kifejezte magát, ahol mindenki más visszaszorul, redukálódik vagy elhagyja magát.

 

Úgy nyitjuk ki minden reggel a rádiót, mintha azt várnánk, hogy egy tárgyilagos hang bemondja: „Kedves hallgatók, vége! A mai nappal vége a nyomorúságnak.”

 

(politikusok)

„Ország”, „hagyomány”, „nép”, „prosperitás”, „Európa”„satöbbi” – mindez a politikus számára olyan, mint a kártyásnak a tök disznó, a negyvenszáz ulti, a bettli és a kontra: szórakozás és pénzkereset.

 

Megvalósítani valamit” – erre jó példa: Kafka.

Ami kósza páraként odáig a levegőben volt – látható lett, sőt: minden mást befont és tulajdon színére festett, mint a fagy.

 

(Pilinszky)

Csillagokról, halakról, a félelemről és valami bűnről beszél, celláját az égi-földi rengeteg látogatta, mint óceán a gyerekszobát. Most, hogy az apállyal ő is távozott, láthatók moszatok, kagylók, halacskák – színes kis halottak, akár a melltűk –, számlálhatatlan kopott, tört cserép.

…És velünk marad – mint egy baba elmosódott, horpadt arca – a nagy víz sűrű, felejthetetlen illata.

 

Mi ez a keserű lelkiismeret-furdalás az idő múlása miatt?

 

Ami azt illeti, ez az egész olyanformán is lehetne, hogy az anyák visszaveszik szegény bicegő, elmeszesedett, fogatlan gyermekeiket.

 

Príma hely.

„…annak tudata, hogy egyáltalán nincs erőnk segíteni a szenvedő emberiségen…, az emberiség iránti szeretetünket gyűlöletté is változtathatja…” (Dosztojevszkij)

Én már abban nevelkedtem, hogy nem feladatom az emberiséget szeretni, tehát nem kellett az iszonyatosságok mellé még valami olaj-ról is gondoskodnom, megengedhetem magamnak, hogy iszonyodjam saját fajomtól, és ha midőn nem iszonyodom, akkor sincs szükségem ezzel kapcsolatos érvekre és eszmékre, mivel tényleg levettem a kezem erről a problémáról, az itteni, illetve az odaát következő események befolyásolásáról, a „boldogság”-ról és a „megváltás”-ról. Különben pedig azt mondhatom, hogy „Auschwitz után” – de úgy is mondhatom, hogy az indiánok kiirtása után – a kölcsönös és általános szeretetlenségben, az alapélmény érzetében: hogy tudniillik az életünk egy szappanopera keretei között kivitelezett bűntény része – nos, mi sem magától értetődőbb, mint a gyűlölet.

 

Ami engem illet, sajnálatosnak tartom, hogy ISTENt az emberek előttem járó nemzedékei úgy keresték föl, mint fölgerjedt vidéki urak a helybéli bordélyt.

 

Misima

„…elég, ha az ember a szépséget kutatja, észrevétlen rábukkan a világ legsötétebb dolgaira…” („Gyanús alakok – nyögtem –, akik a szépséget kutatják!”)

 

Genet

egy féreg, aki ezzel tökéletesen tisztában van, és ez különbözteti meg a többi féregtől, aki Hófehérkének vagy Konfuciusznak képzeli magát.

 

Az „ördög” – külső segítség azoknak, akik maguk gyengék vagy tehetségtelenek a blaszfémiára.

 

…Beszélgettünk; észrevettem, hogy – „igen, mondtam magamnak, ez úgy fest, mint két komoly ember, valójában két ügyesen kialakított bunker: egy-egy rettenetes, tisztátalan gyerek lapul mindegyikben.”

 

Reggel a lepedőmön medve- és vaddisznónyomokat találtam.

 

Íme, hogy emésztem terméketlenül az időt – akár giliszta a földet: itt be, ott ki, s az egésznek a végén semmi, csak egy kis sár.

 

önarckép

…egy lassacskán öregedésbe kezdő férfi mozdulata, amint a Várhegy oldalában, szemben a város termeszhangjaival, a bádogszínű Dunába nézve kalapját a fejébe nyomja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1553