KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gogol, Jeles és a hajléktalanok

Mintha és Az

Balassa Péter

Csalás, hazugság, csőd, szökések, és mégis: együtt voltak valamennyire, olykor-olykor valami igazság történt.

 

A főcím ez: A Revizor, ahogyan a budapesti hajléktalanok előadják Jeles András betanításában, 1995–1997. A stáblistán, többek között, szerepel Jávor István, Jeles András neve, valamint az, hogy Mezei György ötletéből született a produkció. A Fekete Doboz filmje nyolcvan perces.

Nem tudom, mit láttam, mit néztem meg háromszor. De történt valami nagyon súlyos, az biztos. Mert a címfelirat megtévesztő: nem adják elő végül a budapesti hajléktalanok A Revizor című Gogol-darabot, ha színházi értelemben előadásra gondolunk, amit elejétől végéig szokás eljátszani, és az a közlés is megtévesztő, hogy Jeles András betanította (megrendezte) e két hónap alatt. Másfelől mégis igaz az, hogy előadnak és bemutatnak egy próbafolyamatra irányuló, állandóan megszakadó kísérletsorozatot, amelynek szöveges részében igen sokszor mondatok, jelenet-töredékek, dialógusok fordulnak elő A Revizorból, Jeles András irányításával, előjátszásaival, instrukciói nyomán, meg-megszakadó betanításával; a szakadás (szökés) a legvége előtt véglegessé válik. Miként a hajléktalanok jó része folyton elmarad, hiányzik a próbákról, végül a rendező is elhagyja a próbatermet (a két hónapra megkapott művház színházszerű helyiségét). Tehát megtörténik egy előadás-féle (ami nem azonos Gogol Revizorjának végigjátszásával) és megtörténik egy betanítás-féle (ami nem azonos egy darab végigrendezésével a premierig). Két közlés mégis azonos és tényszerűen igaz: hogy budapesti hajléktalanok és hogy Jeles… Ez a címben rejlő bizonytalanság, kvázi megtévesztés és mégis tényszerűség a film egésze felől nézve, éppen ezt az egész nyolcvan percet sűríti össze alapvető etikai, esztétikai, politikai és szociális dilemmákat, törekvést és csődöt hozván felszínre. Ennyiben megrendítő és problematikus „nagy színházat” látunk, amelyet csinálása és szétesése közben (werk) filmre vettek, valami antropológiai mélydimenziót dokumentálva. Nemcsak látunk valami érdekeset, humorosat, fájdalmasat stb., hanem kegyetlenül szembesülünk, sőt totálisan arcul vagyunk csapva (a résztvevőkkel egyetemben), hogy lehessen tényleg valamin elgondolkodni újra, nevezetesen arról, amiben élünk, oly korban, amelyet egyre fokozódó mértékben az ezekről az elementáris megoldhatatlanságokról való gondolkodás tilalma jellemez, mindennek a szalonképtelenné nyilvánítása vagy lenézése (legalábbis a mi kis brókerprovinciánkban, körülbelül a Dunakorzótól az Astoria aluljáróig). Mivel elterjedőben van finomabb körökben, hogy „ilyesmikről nem beszél az ember”, éppen ezért elhülyülésünk, felületes gondolkodásunk vagy a gondolkodásról való leszokás, morális-szociális-szellemi közönyünk, problémahárításunk- és felelőtlenségünk rohamosan nő. Már önmagában ezért érdemes volt megcsinálni ezt a botrányos nyolcvan percet.

A film, amit látunk, ugyanis igen merész, kényes, minden ízében vitatható, sőt olykor kárhoztatható erkölcsi drámát mutat be, már azzal is, hogy az elején szabályos színpadon, rivalda előtt, szabályos – persze dadogva, beszédhibásan, szavakat keresve – elmondott prológus hangzik el, szemközt a gyér nézőközönséggel, akik akkor még nemcsak hajléktalanok, hanem alighanem a produkció segítői, támogatói, mint például Solt Ottilia, akinek szép szomorúan mosolygó (két másodperces) jelenléte a képen emblematikus. Továbbá: a végén, amikor közvetlenül a végső szakadás és sikertelenség után vagyunk, s az előadás nem jött létre, szétesett, mielőtt igazán összeállt volna, Jeles sajátos dezertálása nyomán is (bár a kéthónapos időtartam kitelt), szabályos epilógus hangzik el, ugyanúgy, ugyanott, mint a prológus – gyér tapssal, halk nevetgéléssel (Solt Ottilia már nincs ott…). Sőt, a legvégén: az összehúzott függöny mögött a „premierre” visszatért Jelest látjuk „örömmámorban” ölelkezni a színész-hajléktalanokkal, főleg egy, az Oszipot, Hlesztakov szolgáját játszó, leépült, fél-analfabéta, süket, szövegmemóriával nem rendelkező, olykor mégis nagyszabásúan játszó vénasszonnyal. A színpadon a gyülevész társaság még egyszer elénekli a már az elején, a beválogatásnál hallott „Túl az Óperencián boldogok leszünk” című nótát.

Először még jó ideig lelkes csapatot látunk, hajléktalanok színes együttesét, sorba állítva, majd olvasópróbákat, szintén lelkesen és sok nevetéssel. Persze rögtön előjönnek a bajok: van, aki alig tud olvasni vagy éppen nagyothall, van, aki iszákos (majdnem mindenki); drogosok, beszédhibásak, figyelmetlenek stb. Vagy: az éppen nem játszók (ettől kezdve a nézőtéren is csak hajléktalanokat látunk) beleértelmeznek a szövegbe, a történésekbe, egymást biztatják vagy fumigálják, letorkolják, vagy éppen rivalizálnak, hogy jobb szerepet kapjanak. Néhány szerepet ketten is próbálnak majd, vagy azért, mert Jeles jobbnak tartja a másodikat, vagy azért, mert hiányzik, nem jelenik meg, leitta magát egyikük. Az értelmezések (Jeleséin kívül, amelyek a profinak amatőr/dilettáns nyelvre lefordított interpretációi és instrukciói, s ez külön nyelvi vibrálást jelent, nem szólva a játszók és belebeszélők ki- és beszólásainak soknyelvűségéről és „rontott” stílusáról), a megértés lassú folyamata, amikor gondolkodni kezdenek a darabról s benne helyzetükről, meg erről az egészről, fölszakítja, fölrobbantja a „művet”, és a tulajdonképpeni történés középpontjába kerül, beindítja a mozgalmas csoportdinamikát. Applikálnak és reagálnak a valóságra, vonatkoztatnak az országra és a betanulásra, a nevelődés, a tanulás, a munka, a velük való foglalkozás új és más, ismeretlen szenzációjára. Ez a fölszakadás nemcsak konstruktív, hanem destruktív is, hiszen fény derül arra a történelmi-lelki-szociális-higiénés-fizikai fölbomlásra és lappangó káoszra, amit az említett módon igyekezünk manapság kifelé szigetelni. Két tökéletes másság szembesül itt, az „övék” és a „miénk” – s ez mélyen bevilágít Jeles egész művészetének egyik állandó problematikájába: amatőrizmus/életdilettantizmus és profizmus ütköztetésébe, nyelvi-színpadi-képi síkon egyaránt. A mássággal való szembesülés a megértés/félreértés/értetlenség sajátos, hajléktalan hermeneutikáját hozza létre – erről „szól” igazából a „Revizor” ezúttal. Éppen az értelmezés játéka hozza létre a megértéstől való dezertálást, a csődöt, amelynek kellős közepébe, a csúcsponton végül maga Jeles András kerül, az egész folyamat ágense. Hlesztakovi megtévesztés, szerepjátszás és szökés? Talán túlzás lenne, bár kétségtelen, hogy a darabválasztás maga is remeklés (lásd később), és ez a gyanú is ott lappanghat, legitim értelmezésként. Végig rendkívüli, szélsőséges helyzetbe kerülünk/kerülnek, játszó és néző személyek egyaránt, amit élesen artikulál a régi Jeles-motívum: a nyelvzavar, a beszédhiba, a torzítás, az infantilis, leépült artikulálatlanság. A színház vagy előadás létrehozásának a szimulálása e helyzet rendkívüliségének a lényege, hogy mindezért a résztvevőkkel nemcsak emberileg – ha szokatlan módon is – foglalkoznak, van mit csinálniuk a puszta létfenntartáson kívül, van helyük a „nappali melegedőben” és még némi pénzt is kapnak. A szimuláció tehát egyúttal ideiglenes szociális gondoskodás és háló is – kenyérosztás és szemfényvesztés. Segítség és romboló szembesítés egyszerre. A helyzetnek ez az ambivalenciája és kétes volta egyszersmind meghaladja a benne résztvevőket, nem lehetnek úrrá rajta (e felismerés folyamata maga a nyolcvan perc), s végül a filmen látható Jeles döbben rá minderre a legradikálisabban: a konstruktőr destruktív gesztusában. Az utolsó pillanatban, két nappal a két hónap lejárta előtt, amikor úgy érezzük, éppen összeállni látszanak bizonyos jelenetek (legalábbis a néző számára) – hirtelen „leveszi a libidóját” az egészről, magába hull, és a következő képen már más dirigálja, utasítgatja a résztvevőket. Jeles itt ugyanazt teszi, amit számos hajléktalan a próbafolyamat során tett: őket ismétli. Játék, fikció, Gogol és a színjáték, ötletszerepjátszás keresztállásai, meg cserélődései, helycseréi végzetesen szép, megformált, sikerült pillanatokat hoznak létre: az életvalóság tűnik a legkifinomultabb, fátyolos formának, a fikció pedig a legvadabb realitásnak. Éppen azáltal, hogy minduntalan újra szétesik, ami már megvolt, és nem jön létre, aminek következnie kellene. Nincs előremenetel, mert nem lehetséges tanulás és emlékezet, illetve újra és újra lerombolódik. „Tanulni kéne, ez lett volna mára a feladat. Haza kéne mennetek tanulni”, valami ilyesmit mond Jeles a végefelé, saját kiborulása előtt, ám rögtön rádöbben, mit is mondott: „nincs hova hazamennetek”. Ebben a pillanatban rászakad az egész ötlet és a kéthónapos, elkeserítően és mámorosan megfeszített munka etikai tetőszerkezete. „Mennyi érték van itt, és nem lesz lófasz sem” – mondja.

Az egyik játszó/értelmező mondja valahol a film közepén: „Értsed meg, revizor nincsen. És ha a valóságban egyszer eljön ide, az sokkal rosszabb lesz, mint ez a Hlesztakov.” Jeles szökése után, a valóságban (vagy „a valóságban”?) is érkezik az igazi „revizor”, és ez a fordulat fordulata a filmben. Hirtelen váltással egy tanácsi dolgozóra emlékeztető, fiatal, pattogós szociális munkásnő veszi át Jeles szerepét, katonásan közli, hogy „még két napig miénk a terem, saját erőből össze kell állítani valamit. Amit ti tesztek, nemcsak magatokért, hanem hatezer hajléktalanért is teszitek” stb. (Rímhelyzet: az elején egy hajléktalan azt mondja, lelkesedésében: „hát nem érted, azért csináljuk, hogy nekünk segítsen”, illetve „szarból kell várat építeni”.) Megjön tehát tényleg a színtiszta gondoskodó „központi hatalom”, (amely eddig játékos manipuláció formájában volt jelen), szociális szlogenekkel, kétségbeesett, kapkodó rendcsinálásba fog, „azok” meg visszapofáznak, burkoltan fenyegetőzik, veszekedés, vége az egésznek. Utána még az említett kettős zárócsavart látjuk: az epilógust és a premier-ünneplést a „visszatért” Jelessel a függöny túlsó felén. Minden szétesett hát, de minden össze is állt a maguk egymásba omlásában: történelmi, politikai, mentálhigiénés csoport-természetrajz, az emberi lény rejtélyes kiszámíthatatlansága és ennek törvényszerű periódusai, manipuláció, puha és kemény diktatúra, ráadásul mindez A Revizor szöveg- és jelenet-foszlányain átszűrve. Melyik az idézet? És miből, kitől?

Másfelől viszont: olykor látjuk Jeles zseniális instrukcióit, a színészek zseniális villanásait, azonosulást, reflexiót és távolságtartást, mimésziszt és jellemábrázolást, helyzetfelismerést stb. Látjuk Jeles rejtélyes, árnyékolt angyalarcának figyelő-kifinomult démoniáját, kivilágosodását, elborulásait, kiürüléseit, ahogyan kezével eltakarja az egyik szép pillanatban az örömtől, halk „hát ez nem igaz” kiáltásával kísérve, látjuk az arcát, amikor sikerül valami, úgy, ahogyan nem lehetett számítani rá. Látni a professzionális manipulátort, a színházi embert, a főnököt és a játékost, aki valójában munkamániás – furcsa embereket preferálva. Nem lehet másmilyen: a helyzet meghaladja, ám mindez annak a mély problematikusságára derít fényt, amit csinál és csinálunk mindig, amikor tanítunk, betanítunk, nagykorúsítunk, kiöntünk az anyagból egy formát, amikor segítünk és felemelünk, amikor másokkal való kommunikációban megváltoztatunk, és amikor hatunk a másikra, a másra. Amikor a felvilágosodás és megvilágosodás legmélyebb intencióit akarjuk beteljesíteni: hogy az emberben rejlő öncélú, önértékű isteni kreativitást és a nagykorúvá válás szépségét és igazságát (meg szenvedésének tudatosítását) kihozzuk belőle. Amikor jót akarunk, ahogyan azt mi gondoljuk. Az önérték és annak megvalósítása, megvilágítása, fényre hozatala között feszül valami kétszáz, kétezer, több ezer éve zajló és állandóan gondolkodni valót (mániát és depressziót egyaránt) adó dráma. Antropológiai? Szociális? Etikai-esztétikai? Az emberben való gyönyörködés kivételes pillanatai és az embergyűlölet sivataga között feszül ez a film is, ennyiben Jeles életművének szerves része, ha nem is ő a szerzője. Mert Jeles helyzete a legkényesebb: rendezőként auktor is, aktor is, manipulátor is, és a legalsó bugyorba hulló (mert az egész problémát átlátni képes) elszenvedője annak, ami itt feltárul. Mert mi történt volna, ha sikerül az előadás, és megcsinálják a darabot? Volt-e, lehetett-e, aki valóban akarhatta ezt? Nem mindenki dezertőr-e inkább, aki ideig-óráig belemegy a játékba? Hiszen a hajléktalanok többségének érdeke nem több, mint hogy egy-egy pillanattól eltekintve, amikor bevonódnak és jól érzik magukat (s ez is mindig kétértelmű, színházi, így persze mélyen esztétikaivá is válik), némi komédiázással fűszerezve néhány hétig melegben legyenek, egy fűtött helyiségben, amiért még pénzt is kapnak, amit persze elihatnak, mert mi többet kezdhetnének ezzel az összeggel. Továbbá az ötlet kitalálója (Mezei György) nyomán a „megvalósító” Jelesnek mi más az érdeke, mint hogy kísérletezzen, és megpróbáljon valamit, ami szakmailag-emberileg-szociálisan stb. zseniálisan érdekes, a maga kiszámíthatatlanságában, eltervezhetetlenségében és veszélyességében. Épp a terv omlik össze már eleve és háramlik vissza rá – a mindenkori felvilágosodás szocialisztikus, filantróp és kreatív aspektusának dilemmája. Hogy mit lehet csinálni, eltervezni a Másikkal, mit lehet benne/bennem átalakítani, megváltoztatni úgy, hogy érdek és segítség ne oltsa ki egymást. Minden szociális akarás és segítő csinálás, amennyiben a mű létrehozása is közösségi (s így etikai) cselekedet, dilemmája ez a nyolcvan perc. A remény és az ígéret kétszáz éve (és sajátos visszavonása, átírása ‘89-től) a hajléktalanproblémában (és annyi másban), nyersen visszaköszön mindaz, amit hirtelen megpillantottunk (mint annyi mást) tűrt feltűnésükkor a rendszerváltás pillanatában, majd villámgyorsan kiszigeteltünk, elfojtottunk – mondjuk ki végre – a szabadság, egyenlőség és testvériség új alakzatú problémája, amely feltételezi az emberben lévő nagykorút-istenit, s amely minduntalan dekonstruálódik is. Komplikált paradoxont használva: a dekonstrukció, mely a hajléktalanok (nem tudott) adekvát filozófiája, ebben a filmben hazatalál: „Túl az Óperencián boldogok leszünk” – dönögik rekedten a gúnydalt, mint egy mozgalmi indulót. E gúnydalt nem kell külön betanítani, mindenki ismeri, folyton ez szól.

A filmben szereplő Jeles is tudja, s ez az ő etikai drámája, hogy kísérlete esztétikailag befejezhetetlen, s nyilván éppen ez izgatta. Hiszen művészetében ez is alapvonás: a kifinomult forma ütköztetése a kaotikussal, a felbomlóval, a deformálttal, a befejezetlen töredékessel. A megvalósíthatatlant döngető művészete az ő szakmaetikája – és kísértése, felelőssége.

Mindenki tudja ebben a filmben, hogy „egy nap (két hónap) a világ”. Mindenki tud mindent, alakoskodik tehát, titkolni való szándékaik, magántaktikáik vannak. Mindenki romlik is, miközben oda is adja magát. Színházban vagyunk hát, méghozzá A Revizor(!) kellős közepén. Mindenkinek van rejtegetni valója, amire nem szeretné ha fény derülne, ugyanakkor jó néhányszor ez a felfénylés bekövetkezik, ennyiben mégis hű az egész probléma-bemutatás a felvilágosodás-szó mélyebb értelméhez.

Kérdezzük még egyszer: mi történt volna, ha sikerült volna? Ennek a lehetőségét és lehetetlenségét egyszerre mondja ki a legvégén a szabályos tapsrend, az epilógus és a közös ünneplés. Csalás, hazugság, csőd, szökések és mégis: együtt voltak valamennyire, olykor-olykor valami igazság történt, ami a szép alakját öltötte magára. De ez sem negatív vagy pozitív értelemben vett folyamatosság, hanem végestelen végig törés, törés és megint csak törés. Így marad igaz. Olyan tanúság, amely az etikai megoldhatatlanságot és felelősséget önkéntelen brutalitással és hitelesen bemutatja. Mint az igazi színház – Mintha és Az határán. Amelyben mindnyájan benne vagyunk. Ki-ki a maga aluljárójában. Ilyen értelemben ez a Jeles művészetéről (is) szóló werkfilm-dokumentum az ő művészetének fő vonására mutat: a művészi-etikai bátorságra és radikalizmusra, a belevetettségre és megragadottságra, amely a rossz kiváltásának drámai vétkét és veszélyes játékát veszi magára, önmagával is, másokkal szemben is kíméletlenül. Nem kerüli meg önnön munkájának mélységes megkérdőjelezhetőségét, nem menti a bőrét – éppen a cserbenhagyás mutatja be ezt. Hiszen a kamera is ott van! Alul maradni, ez minden magassal, távlattal dolgozó ember sajátos vétke. „Hogy bűnös vagyok, nem vitás./De bármit gondolok, az én bűnöm valami más…” (József Attila)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1552