KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kína

Wong Kar-wai

Hongkongi nouvelle vague

Vágvölgyi B. András

A filmrajongók csapata 1995 őszén a Titanic Fesztiválon, szélesebb közönség pedig tavaly nyáron figyelhetett fel a Chungking Expresszre, majd a Bukott angyalkákra

 

 

Életútja akár tipikusnak is nevezhető. Született 1958-ban, Shanghaiban (cikkemben a kínai nevek nemzetközileg elfogadott pinyin átírását használom), értelmiségi családban, és öt évvel később szülei – már a Nagy Ugrás és a szovjet–kínai összeveszés után, de még a Nagy Proletár Kulturális Forradalom „kitörése” előtt – úgy döntenek, hogy inkább Hongkong – akkor még relatív gyarmati szabadsága, akkor még relatív jóléte –, mint a népi kohók mozgalmának akcionista varázsa. Eddig a tipikum: kínaiak milliói tettek így; Hongkong bevándorlás révén a II. világháború után lett párszázezres gyarmatból 6,5 milliós világváros, és vette át Shanghai korábbi szerepét mint Kína kozmopolita intellektuális központja. Ami viszont nem jellemző: Wong testvére Kínában maradt, és az anyja, bár állandóan ment volna érte, soha nem mert, ami vélhetően frusztrációt gerjesztett a családban. Wong grafikát tanult a hongkongi iparon, aztán a II. világháború utáni filmipar újraindítója, később a televíziózás felé forduló Sir Run Run Shaw tévéjénél asszisztens. Tévédrámákat ír, szappanoperákat készít elő, két év tévé után lefarcol, s a rendezés ábrándjával szabadúszó forgatókönyvíró lesz.

 

 

Filmek: egyfajta hagyomány

 

Wong Kar-wai a szerencse kegyeltje, az álomból valóság lesz. Első filmjét 1988-ban mutatják be, Ahogy peregnek a könnyek, (As Tears Go By), mely vállaltan Martin Scorsese Aljas utcák (Mean Streets) című hetvenes évek eleji dolgozatának hongkongi átirata. Az akkori kezdő, mára filmes és popzenei megasztárrá növő helyi erőket szerepelteti; Andy Lau, Robert de Niro, Jacky Cheung, Harvey Keitel, és jut egy női főszerep a mára a hongkongi film nagyasszonyává lett Maggie Cheungnak. A későbbi, kézjeggyé váló vizuális stílnek itt még csak elemei bukkannak szárnypróbálgatón: low budget neon-belsők, lecsupaszított, egyszerű enteriőrök, meg persze mindaz a Blade Runner-es fantasztikum, amit a hongkongi éjszaka fényei be tudnak világítani. A Scorsese-film remake-je tipikus hongkongi döntés; első filmje alapján Wong Kar-wai egy junior John Woo, vagy Ringo Lam, bár viszonylag kevés lassítást használ és helyi sztenderd szerint az erőszak sem túl sok (azaz annyi a vér, mint Közép-Európa teljes egyévi filmtermésében); az Ahogy peregnek a könnyek az elveszettség, a várakozás és a barátság filmje. Andy Lau az ellenbanda főnökének kihúzza derékban a nadrágkorcát, bedugja pisztolyos kezét, aztán figyelmeztetésként lő egyet lefelé. A kasztrációs élményre a későbbi válasz baseball-ütő a sikátorban, s hat évezrednyi kínai kultúrán edzett szívósság kell a túléléshez. Maggie Cheung meg – aki látogató vidéki rokonként érkezik Andy Lauhoz, majd kapcsolatuk romantikus fordulatot vesz – várja, várja a kedvest a metrókijáratnál, aztán mikor az utolsó járat utasai is kijönnek, ő meg menne el, Andy akkor gurul le a lépcsőn csurom véresen, épp átférve a már ereszkedő rács alatt. A sikátor-jelenet után Andy és Jacky felépülnek, leszámolnak, majd az ellenbanda főfő-főnökét a rendőrség udvarán kivégzik, a rendőrök Jackyt lövik le előbb, Andy, aki nem értett egyet ezzel az akcióval, ekkor már nem húzhatja vissza magát, befejezi a művet, kivégzi a már sebesült triód-főnököt, őt pedig fejbe lövik. Mielőtt a golyó még a másik oldalon távozna koponyájából, flashback-formátumban Maggie lesz az utolsó gondolata. Talán a koponyadolog, meg a fiatal Jacky Cheung miatt is, olyan hangulata van ennek a mozinak, mint Tsui Hark mesterműve, a Golyó a fejben nyitószekvenciájának: barátság, szerelem, gengszterizmus „in the age of rock’n’roll”. Másként sötéten, egyszerűbb eszközökkel.

Ekkor még nem látszik, hogy Wong Kar-wai lesz a legjobb hongkongi hagyományok keresztezése Jean-Luc Godard-ral.

Második filmje, az 1991-es Days of Being Wild (A vadság napjai) szereplőválogatásánál ügyelt a rendező, hogy sok Cheung nevű legyen a stáblistán. Maggie Cheung a nő, Leslie Cheung a tékozló fiú, Jacky Cheung meg tenyeres-talpas rezonőr. Most szerelmes rendőrt játszik az elmaradhatatlan Andy Lau, a végére felbukkan egy pillanatra Tony Leung Chiu-wai is (nem csinál semmit, csak piperészkedik, majd kimegy a budoárból; felbukkanása mindenesetre egy második rész lehetőségének rémképét vetítette előre). A hongkongi mozinak is lényege a sztárkultusz; egy-egy lokális hős felbukkanása tumultuózus jelenetekhez vezethet az amúgy is embersűrűs hongkongi utcán éppúgy, mint bárhol Délkelet-Ázsiában. Tajvanon, Malajziában, Szingapúrban, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken nagy kanállal eszik a hongkongi filmet, de elég népszerű Japánban és Dél-Koreában is. A nagy falat persze Kína, népszerű is a hongkongi mozi, meg általában a popkultúra annyira, hogy még északon is divat fiatalok körében a mandarint kantoni (hongkongi) akcentussal beszélni. A szabadság napjai 1960-ban játszódó háromszögtörténet, még üveges colát ad ki az automata, a gépre szerelt nyitóval kell lepattintani a kupakot, riksának hívják a taxit, még nem terjedt el az air condition, lusta ventillátorlapátok kavarják a levegőt; unalmas, világfürdőhelyeket szexiparra bazírozó provinciális gyarmatnak látszik Délkelet-Ázsia, már és még nincs háború Vietnámban. Pitiáner gengszterek hajdani, elrózsaszínesedett képeslapok vizuális világában, fülledtség, esőerdő; unalmas melodráma, a legkevésbé sikerült Wong Kar-wai mozi.

Ekkor úgy látszik, Wong Kar-wai viszonylag ígéretes kezdés után eltűnik a hongkongi rendezők ezreinek masszájában, csökkenő számú rajongói azt várják majd, hogy a mainstreamből áthúzódjon az igazi (II. kategóriás, hongkongi mértékegység szerint a legalja) trash-be, és művészetének legalább kultuszérdekessége legyen.

Nem így lett.

Következő dolgozata, az 1994-es Velencei Fesztiválon bemutatott Az idő hamvai szokatlan, pasztellszínekkel festett, tarakotta-ultramarin tónusú, filozofikus kung fu-film. Klasszikus alaphoz, Jin Yong múlt századi szerző hagyományteremtő wuxia pan-jához (harcművészeti regényéhez), az Eagle Shooting Hero-hoz nyúlt. A kung fu-, illetve a kínai kardjáték-film klasszikus hongkongi műfaj, olyan kötelező kűr egy ottani rendezőnek, mint mondjuk magyarnak cefreszagú románcjelenetet forgatni szerteszéthugyozott józsefvárosi kapualjban. Ismét Leslie és Maggie Cheung, aztán a másik női főszerepben megjelenik Brigitte Lin Chin-hsia, ki később a Chungking Express szőkeparókás dealer-dívájaként lesz méltán ismert. Wong Kar-wai a martial art design-t a szakma sok helyi nagysága – csak példálózó felsorolással: Yuen Biao, Jackie Chan, Chin Hsiu-tung – közül is az egyik legnagyobbra, a pufók Sammo Hung-ra bízta, de akik miatta mentek be a moziba, keserűen csalódtak. Lassítással nonfiguratív képekké formálta a csatajeleneteket, és a hangeffekt-raktárból kölcsönzött „igazi” harci hangokkal szinkronizálta. A harcosai természetesen nála is félistenek, van gyorsított madárröptetés közepette láthatatlan drótkötélvontatású légi kaszabolás, és természetesen van bambuszállványzatú zárt tér: minden kung fu-film legkedveltebb, leginvenciózusabban felhaszhálható enteriőrje. Brigitte Lin egy kardsuhintással tizenöt méteres égbeemelkedő vízoszlopot kreál, omlik le sziklafal, fú homok a sivatagban, ahol játszódik (Kínában forgott a film). Wong Kar-wai sivatagja szürreális, de nem mer annyira az lenni, mint mondjuk Alejandro Jodorowskyé az El Topo-ban, viszont Wong nem is azt várja a filmtől, mint a chilei-mexikói Jodorowsky, hogy olyan hatású legyen, mint a hallucinogén kábítószer. A hongkongi szakma által öncélú művészkedésnek tartott effekteket leszámítva a paradigmán belül marad, de a hagyományos hongkongi moziközönségnek túl lassú ez a film, és nem elég action packed. Mitikus, melankolikus és misztikus; szerelem és veszteség, az örökkön úton lévő harcos küldetése és az otthon utáni vágyakozás mozija. Yin és Yang; a harcos-félisten, fivér-nővér tulajdonképpen ugyanaz a személy, egybeforrtak. Van vonal a képről és az illúzióról; az egyik harcos vak, a másik később vakul meg, de tűpontosan és pengeélesen tudják, merre is vannak éppen, s mit is kéne tenniük, hogy karmájukkal összhangban maradjanak.

Sokáig csinálta, sokat molyolt ezzel a filmmel, hogy aztán a Az idő hamvai viszonylagos sikertelensége jelentsen fordulatot pályáján.

 

 

Képek: másfajta hagyomány

 

A három évig monstre-produkció után Wong Kar-wai, a több mint tíz éve a pályán lévő profi, a minden filmfőiskolás álmát jelentő módszer szerint kezdett dolgozni: nappal valami kávéházban körmölni a forgatókönyvet, éjjel már forgatni! A Chungking Express és Wong Kar-wai későbbi sztorijai olykor a blődli határát súrolják (a Férfi után vágyakozó nők titokban bejárnak az illető lakásába konspiratíve takarítani utánuk; Chungking Express, Bukott angyalkák), a cselekményvezetés szándékoltan gyermeteg hülyeségekre épít; e későbbi, nemzetközi sikerre vergődött filmeket nem a cselekmény viszi. Hanem a hongkongi filmben nagyon újszerű képi világ: Wong Kar-wai már a A valóság napjaiban összebútorozott egy ausztrál operatőrrel, Christopher Doyle-lal (kantoni nevén: To Ho Fung), aki, ez akkor még nem látszott, a Chungking Expresstől kezdve valami egészen fantasztikus vizuális világot lapátolt össze William Changgel, a produkciói látványtervezőjével. Kézikamera, ugráló, lopott képek, széleslátószög, korszerű világítás. Eksztatikus vágások, zenei szervező elv. Christopher Doyle hongkongi forgatásairól két szépkiállítású fotóskönyvet jelentetett meg Japánban (Backlit by the Moon, Masakazu Takei, Tokyo 1996; Angel Talk, Prénom H. co., Tokyo 1996). Az Angel Talkban írja: „(Forgatáson) soha nem beszélünk a forgatókönyvről. Atmoszféráról beszélünk és térről, energiáról, aztán egyre jobban és jobban zenéről. Fontos jelenetek forgatásán mindig megy valamilyen zene. A színészek és a kamera táncolnak, vagy elcsábulnak maguktól, mikor Laurie Anderson bátorít arra, hogy Speak My Language.” Doyle arról is ír, hogy Wong Kar-wai afféle ösztönös, easy-going rendező: ha valamit elképzelt, de képben nem jön össze, akkor a helyszínen improvizálják össze a dolgot. Utolsó három filmjében is saját galaxisának színészgárdáját mozgatja (Brigitte Lin, Tony Leung Chiu-wai, Leslie Cheung), de jelentős vérfrissítést is bevet.

A Chungking Expressben Faye Wong, a helyi popzene, a Canto-Pop üdvöskéje mint fiók-Jean Seberg a Kifulladásigból még az árulás előtt, jár fel Tony Leung rendőrhöz titokban, kiganézni azt az Augiász-istállóját, ami a stewardess-feleség lelécelése után maradt. Egy fiatal hongkongi japán, Takeshi Kaneshiro, hol fiatal rendőr, aki partnervesztési bánatában megfogadja, hogy az első nőbe beleszeret, akit meglát, de pechére egy szőkeparókás heroinistennő az; hol meg néma kisegzisztencia, aki nagyobb szeretne lenni, ezért mások üzleteit kívánja zárás után felvirágoztatni. Viszonylag sikertelenül: a biznisze a fagylaltos furgonnal nem jön össze, nem is volna szép, ha összejönne, hiszen a súlyos családi tragédia az – melyet „hotel”-portás apja sokáig eltitkolt előle –, hogy közvetlenül megnémulása előtt a mamát egy fagylaltos furgon gázolta halálra. Éjszakai húskereskedési próbálkozása is csütörtököt mond, leginkább csak halott disznókon lovagol, de első a vidámság.

Wong Kar-wai következő friss felfedezése az Ügynök, a lélegzetelállító Michele Reis a Fallen Angelsből (Bukott angyalkák); Doyle írja róla, hogy mikor elkezdtek forgatni, még csak egy újabb pretty face volt, aztán jött az elhíresült maszturbációs jelenet: az Ügynök felmegy ügyfele, a Gyilkos lakására, hogy rendet rakjon utána, szerelmes belé, pedig három éve „kapcsolatuk” kezdete óta csak személyi hívón keresztül érintkeznek. A kívánást tett követi, fekete plasztik SM-jelmezében elhever, és a lába közé nyúl. Megalapozott sinológiai szakértői vélemény szerint ez olyan jelenet, amitől összeomolhat a Mennyei Birodalom. Doyle tanúsága szerint viszont egy tehetséges kezdő fogott a jelenet forgatásához, és egy Színésznő állt fel a heverőről. Tény, Michele Reis keresettsége nagyon megnőtt; a fizetőképes kereslettel bíró Japánból jött a legújabb hír róla, olyan reklámfilm-szerződést írt alá, ami hét nullával végződik (amerikai dollárról beszélünk), bár ez a szigetországban nem meglepő, hiszen a Subaru egy külföldre eladni szégyellt kisautóját Antonio Banderas hirdeti, egy csak japánok által elszívni bírt cigarettát meg a Jean Reno.

A következő felfedezett Leon Lai, nyálzenész és popkarrierista, a Bukott angyalkák Gyilkosa. Hát nem egy Chow Yun-fat (a hongkongi lövöldözések hiper-mega-giga-Istene), de jó arc, és a szerepét tudja hozni, az meg csak annyi, hogy cool legyen.

 

 

Hangok: Music of the Cool

 

A nagy Tarantino-láz idején megjelent egy könyv a kaliforniai Young Masterről, Cinema of the Cool volt a címe. A Wong Kar-wai film zenéje tipikus music of the cool, fércművek, a hongkongi könnyűzene bicsaklott ízlésű cukrostaknya (aki hallotta már a Canto-Pop bármely borzalmát, az tudja, miről beszélek), amerikai klasszikusokkal és a jelenlegi élvonallal keverve, amint a maga camp-jében új, önálló minőséget ad ki. Ha ismerné Zerkowitz Béla életét és művét, biztos használná valahol. California Dreamin’ a Mamas and Papastól (a soundtrack-CD-re már nem adták), indiai rap, karácsonyi csengésbongás, aztán olyan helyi alkotások, mint Entering the Hardboiled Wonderland, Rock Like a Dog, Heartbreak Interlude, Sweet Farewell. John Waters mondott egyszer valami olyat, hogy ízléstelenségből katedrálist építeni a harmónia legmagasabb foka.

Az 1994-es stílusváltás, vagy inkább magára találás nagyon bejött külföldön Wong Kar-wai-nak, a Chungking Expresst első amerikai vetítésén, a UCLA Melnitz Auditóriumában Quentin Tarantino vezette fel a közönségnek, sőt: a Miramaxnál lévő saját forgalmazási márkaneve, a Rolling Thunder az első külföldi filmjének választotta. Tarantino amúgy is nagy Hongkong-specialista, a Kutyaszorítóban vállaltan Ringo Lam Város lángokban című filmjének továbbgondolása, és Quentin egyszer egy kérdésre, hogy kinek az életét élné szívesen a sajátja helyett, azt válaszolta: a Jackie Chanét. Namost a Wong Kar-wai meg a Jackie Chan azért két külön világ, mert Jackie Chan körülbelül másfélmilliárd ember kedvence csak Ázsiában, míg Wong euro-amerikai-japán intellektuális- és kultuszközönséget vonz. Wong Karwai a hongkongi mozihoz eddig nem ismert, új vonást adott: a kasszasikerek és trash-, kultusz-, B-filmek mellé az értelmiségi mozit. A kitűnő Film Comment szerint ő lett Hongkong első filmes ikonja. Meg is lett az eredménye; most Cannes-ból a legjobb rendezés díját hozta el.

A Boldog együttlét – eredetileg Buenos Aires Affair lett volna, de a forgatás után megváltoztatta a címet – egy Argentínába telepített hongkongi melegtörténet, amelyben a forgatáskor még női főszereplő is volt. Shirley Kwan Suk Fun jelenetei, a már említett munkamódszer szerint leforogtak, aztán a vágóasztalon Wong Kar-wai az egész női szálat kihagyta a filmből. Jacky Pang, a gyártó Jet Tone Productions vezérproducernője viszont mérsékelt, ázsiai PC-ness-szel azt javasolta a cannes-i zsűrinek, hogy adják Tony Leungnak vagy Leslie Cheungnak a legjobb női főszerep díját. Ők nem kaptak díjat, a rendező kapott. A Boldog együttlétre azt mondja, eszképista film, unta már, hogy állandóan az 1997-problémát feszegetik otthon, ezért ment Argentínába forgatni.

Idén a Kínai Népköztársaság cenzurális okokból két rendezőjének is tiltotta a cannes-i bemutatkozást. Nem tudom, forgat-e az idén, de július 1. után már Wong Kar-wai is Zhang Yimou és Zhan Yuan sorsára juthat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1562