KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nixon

Egy bűnbak védelmében

Hahner Péter

JFK után Oliver Stone az amerikai elnökök sorából most Nixont vette célba: mintha csak több évtizedes előítéletek megerősítését tekintette volna feladatának.

 

Elképzelek egy filmet Mátyás királyról. A visegrádi palota sötét termeit látjuk, a magányos, ideges királyt, amint vedeli a bort, veszekszik feleségével, s lelkifurdalással küszködve idézi fel életének fordulópontjait. Úgy érzi, hogy hullákon át vezetett az útja a trónusra. Látjuk, amint egy főúri klikk megígéri neki, hogy a nándorfehérvári csata után elteszik láb alól apját, Hunyadi Jánost, testőreikkel felkoncoltatják Czillei Ulrikot, hamis vádakkal lenyakaztatják bátyját, Hunyadi Lászlót, V. László királyt pedig megmérgeztetik. Látjuk, amint bebörtönözteti rokonait és egykori támogatóit, nagybátyját, Szilágyi Mihályt, Vitéz János püspököt, hagyja meghalni Janus Pannoniust… Majd gyors vágások követnék egymást: a király Corvináit lapozgatja, és itáliai mesteremberekkel tárgyal, miközben a délvidéket a török dúlja, a magyar katonák pedig a cseh király falvait pusztítják… Aligha lenne sikere egy ilyen filmnek hazánkban.

Ha a rendező azzal védekezne, amivel Oliver Stone a Nixon elején, hogy nem törekedett a történelmi hűségre, csak sajátos módon értelmezte a tényeket, minden bizonnyal azt a választ kapná, hogy ha saját elvont látomásait akarja ábrázolni, ahhoz válasszon képzeletbeli hősöket, ha pedig történelmi személyiségeket mutat be, akkor törekedjék a történelmi hűségre és teljességre, és ne csak azokat az elemeket válogassa össze, amelyek révén kedvezőtlen színben tüntethet fel egy sokoldalú és összetett személyiséget. A történelmi filmek készítőit ugyanis nagy felelősség terheli: bármit írjanak is a történészek, a közönség még évtizedekig olyan képet fog alkotni magának egy sikeres filmben bemutatott történelmi korszakról, amilyet a rendező felvázolt előtte.

Körülbelül ugyanezt üzenhetnénk Oliver Stone-nak is. Igaz, hogy Richard Nixon a leköszönése óta elmúlt huszonöt év során sohasem örvendett olyan tiszteletnek hazájában, mint Mátyás király a magyarok körében, inkább a kolozsvári bíró szerepe jutott neki: ő lett az amerikai történelem fekete báránya és univerzális bűnbakja. A baloldaliak vagy a liberálisok minden kedvezőtlen jelenségért őt okolták, s csúfos bukása miatt a konzervatívok sem tudták megvédelmezni. Az utóbbi években azonban már sikerült annyira eltávolodnunk a hetvenes évek elejének politikai konfliktusaitól, hogy felülvizsgáljuk korábbi mítoszainkat.

Tényleg olyan fekete az ördög, amilyennek lefestették? Tényleg olyan sikertelen politikus és gyenge ember volt Richard Nixon, ahogy azt a korabeli újságírók állították? A mai történészek egy része tagadó, Oliver Stone pedig (aki már a JFK-jel is bebizonyította, hogy egyáltalán nem törődik a történelmi tényekkel) igenlő választ adott erre a kérdésre. Ahhoz, hogy Nixon című filmjének valamennyi történelmileg hamis és elnagyolt elemét felsoroljuk, egy egész könyvet kellene írni, a rendező pedig minden bizonnyal tudja, hogy a moziba járók többsége nem olvas el egyetlen könyvet sem Nixon életéről. Azért vegyünk sorra néhány tényt, kezdve a legjelentéktelenebbekkel!

A szigorúan vallásos családban nevelkedett Nixonról köztudott volt, hogy nem ivott, nem dohányzott, és csak igen enyhe káromkodások hagyták el a száját. Barátai rendszeresen szemrehányást is tettek neki ezért. Oliver Stone filmjében az első mondat, amit kiejt, egy obszcén káromkodás, majd újra meg újra durva szavakkal illeti politikai ellenfeleit, rengeteget iszik és dohányzik. A néző tehát eleve ellenszenvvel figyeli tevékenységét.

A filmbéli Nixon emlékeiben gyakran felmerül az 1948-as Hiss-ügy. A nézőnek az a benyomása támad, hogy afféle McCarthy-típusú boszorkányüldözésről volt szó, egy ártatlan köztisztviselő megrágalmazásáról. A film alkotói egyetlen szóval sem utalnak arra, hogy Alger Hissről, Roosevelt egykori külügyi tanácsadójáról valóban kiderült, hogy titkos állami dokumentumokat juttatott el az amerikai kommunistákhoz, s csak az ügy elévülése miatt úszta meg hosszabb börtönbüntetés nélkül. Nixon, aki különben személyesen beszélte le a Képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságát az Amerikai Kommunista Párt betiltásáról, igen népszerűtlen és veszélyes feladatot vállalt magára, amikor hozzálátott Hiss leleplezéséhez. Eisenhower elnök e szavakkal gratulált neki a történtek után: „A legjobban az hatott rám, hogy nemcsak elkapta Hisst, hanem fair módon kapta el!”

A film felidézte a híres, 1952-es TV-fellépést, amelyben Nixon ellenfelei szerint édeskés és ízléstelen módon ismertette vagyoni helyzetét, közölte, hogy feleségének csak „republikánus szövetkabátja” van bunda helyett, és kijelentette, hogy mindössze egy cocker spanielt kapott ajándékba, de ettől nem hajlandó megválni, mert gyermekei nagyon megszerették. Csak éppen arról nem esik szó a filmben, hogy a nyilatkozatra ellenfelei teljesen alaptalan és rosszindulatú rágalmai kényszerítették, a washingtoni Republikánus Nemzeti Bizottsághoz pedig az adás után 160 ezer Nixont támogató távirat és 250 ezer levél érkezett az ország különböző részeiről.

A filmben többször is megjelenik Martin Luther King arca, egy afrikai-amerikai aktivista pedig az egyik TV-showban heves támadást intéz Nixon ellen. Felesleges bővebben elemezni, hogy mindez milyen asszociációkat kelt a nézőben. Pedig amikor Nixon alelnökként kiharcolta 1957-ben az első polgárjogi törvény elfogadását, Martin Luther King személyesen írt neki köszönőlevelet. Nixon 1968-ban részt vett King temetésén – a filmből persze csak annyit tudhatunk meg, hogy Kennedyén nem vett részt.

A filmben az elnök „bums”-nak, vagyis csibészeknek nevezte a tüntető egyetemistákat, s a rendező ugyanúgy nem említette meg, hogy ez a híres kijelentés csak a stanfordi Center of Behavioral Studies épületét felgyújtó diákokra vonatkozott, ahogy a korabeli újságírók is átsiklottak efelett. A kenti egyetemi zavargások pedig mélységesen megrázták Nixont, a halálos áldozatok szüleinek személyesen írt levelet. A film ennek az ellenkezőjét állítja.

Amikor Nixon 1970. május 9-re virradó éjszakán kiment a Fehér Házból a Lincoln Emlékmű körül táborozó diákokhoz, igen barátságos beszélgetést folytatott a másnapi tüntetésre készülődő fiatalokkal. Azt mondta nekik, megérti, hogy másképpen gondolkoznak vietnámi politikájáról, de reméli, hogy a háború elleni gyűlöletük nem fordítja szembe őket hazájukkal. „Mert ne feledjék, nagy ország ez, minden hibája ellenére is.” A filmben ehelyett azt látjuk, hogy a fiatalok ráébresztik a bamba elnököt a politikai élet bűnös mivoltára. Egy saját helyzetén felülemelkedő politikus különös emberi gesztusát tehát a rendező a „bűnös politikusokkal” szembeforduló „tiszta fiatalok” elcsépelt, giccses és hazug jelenetévé változtatta át.

Nixon valóban igen harcias elnök volt, nem sikerült jó kapcsolatot kiépítenie a sajtóval, és hajlott arra, hogy ellenfeleit ellenség gyanánt kezelje. A filmből azonban nem tudhatjuk meg ennek az okait: az országot soha nem látott politikai, generációs és faji ellentétek osztották meg, egyre gyakoribbá vált az erőszak, és Nixon volt az első elnök több mint száz éve, aki úgy vette át a hivatalt, hogy mind a Szenátusban, mind a Képviselőházban ellenfelei voltak többségben. Ennek ellenére jelentős belpolitikai eredményeket könyvelhetett el. Theodore Roosevelt után ő tette a legtöbbet a környezetvédelemért, ő vetett véget a sorozásoknak (a hivatásos hadsereg előnyei csak az Öböl-háborúban váltak nyilvánvalóvá!), megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását és rákellenes orvosi programot indíttatott meg. A filmben ezekről szó sem esik, mint ahogy arról sem, hogy ellenfelei legalább olyan keményen harcoltak ellene, mint ő ellenük.

Külpolitikai szempontból több történész Nixont tartja az USA egyik legsikeresebb elnökének. Kambodzsai beavatkozásának igenis volt eredménye. Észak-Vietnám két évre kénytelen volt felfüggeszteni a nagyobb offenzívákat, s az ésszerű amerikai stratégia jóvoltából sikerült feltartóztatni a kommunista előrenyomulást. Mind Dél-Vietnám, mind Kambodzsa időt nyert – hogy ezt nem tudták kihasználni, az már nem Nixon hibája volt. A filmben mindebből csak annyi látható, hogy egy hisztérikus ember kiáltozásai nyomán bombák hullanak, emberek pusztulnak, s újra megnézhettük azokat a megrázó képeket, amelyeket oly sokszor láttunk húsz évvel ezelőtt. Akkor sem tette fel senki azt a kérdést, akarnak-e a dél-vietnámi emberek sztálinista rendszerben élni – és a filmben sem hangzott el ilyesmi. Mint ahogy arról sem volt szó, hogy Nixon már kormányzata első napjaiban békeajánlatot tett Hanoinak, de Észak-Vietnámot kizárólag az 1972 decemberében végrehajtott bombázásokkal lehetett a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni.

A Kínával való kapcsolatfelvétel nagyszabású és sikeres külpolitikai lépés volt, amely módosította a hatalmi egyensúlyt, stabilabbá tette a nemzetközi helyzetet és gyorsította az enyhülés folyamatát. Ezt ismerte el Ronald Reagan, amikor e szavakkal búcsúztatta elődjét: „Nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy Richard Nixonnak köszönhetően a világ jobb és biztonságosabb hellyé vált.” Ehelyett mit láthattunk a filmben? Mao és Nixon arcának egymásra montírozását, amely a Mao szájába adott cinikus szavakkal együtt arra utalt, hogy nincs is semmi különbség a kommunista Kína és a nixoni Amerika politikája között. Aki ilyen képtelenséget állít, megérdemelné, hogy időgéppel átköltöztessék az ötvenes évek Kínájába.

De mit is várhatunk attól a rendezőtől, aki az 1960-as évek amerikai politikai vezetőit maffiózók gyanánt mutatja be? A filmben a Republikánus Párt vezetői burkoltan megígérik Nixonnak, hogy elpusztítják mindkét Kennedyt, Edgar J. Hoover pedig nemcsak csókot vált egy pincérfiúval, de még a lóversenyen is balesetet rendez a nyereség érdekében (biztos kevés volt neki az FBI igazgatójaként felvett fizetés!). S ha még ebből sem vonná le az értetlen néző a megfelelő következtetéseket, Nixon „család” néven emlegeti bűnös beosztottait, akárcsak don Corleone saját maffiájának tagjait. Mindez nemcsak sértő és igazságtalan beállítása az amerikai politikai életnek, hanem mélységesen hazug is.

Oliver Stone nagy lehetőséget szalasztott el: kiváló színészekkel mutathatta volna be, hogyan semmisíti meg egy tehetséges politikus egész életművét a pártok közötti gyűlölködés, hová vezethet az, ha a más párthoz tartozó politikusokat kizárólag legyőzendő ellenségnek tekintjük, s hogyan omlik össze a huszadik század egyik legjelentősebb politikai pályafutása néhány meggondolatlan szó nyomán. Vagy éppen azt is bemutathatta volna, hogyan kerekedik felül egy rendkívüli politikai válságon egy életképes demokrácia. Nem ahhoz kell rendezői bátorság, hogy bemutassuk, milyen gonosztetteket tudnak elkövetni a rossz emberek, hanem annak az érzékeltetéséhez, hogy bizonyos helyzetekben és bizonyos körülmények nyomására a tisztességes és jó szándékú emberek is elkövethetnek tragikus vétségeket. Ehhez persze le kellett volna mondania a világ és az emberek szélsőségesen leegyszerűsített ábrázolásáról. Ő azonban minden jel szerint inkább a több évtizedes előítéletek megerősítését tekintette rendezői feladatának. A film már nem is csak fekete-fehér világot mutat be, amelyben kizárólag hősöket és gonosztevőket találhatunk, hanem koromfeketét, amelyben csak gengszterek intrikálnak vagy ostobák botladoznak. Üzenete nem túl összetett, körülbelül annyi, amit a részegek motyognak maguk elé a kocsmában, amikor politikusokat pillantanak meg a televízióban: „Gazemberek mind!…” Egy Jókai-regény szereplői árnyalt és realista jellemeknek tűnnek Stone filmjének hőseihez hasonlítva.

Pedig Nixon megérdemelte volna, hogy abban a szellemben idézzék fel emlékét, ahogyan ő beszélt a Watergate-ügyről 1978-as oxfordi előadása során: „Egyesek azt mondják, nem kezeltem megfelelően az ügyet, és bizony igazuk van. Nagyon elszúrtam. És megfizettem az árát. Mea culpa. De térjünk át arra, amit sikerült megvalósítanom. Maguk még itt lesznek 2000-ben, és meglátjuk, mit gondolnak majd akkor rólam.”

Sajnos, Oliver Stone filmje is hozzájárul ahhoz, hogy Nixon pályafutását a moziba járó és történelmi könyveket nem olvasó nagyközönség továbbra is a régi klisék szerint fogja megítélni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1561