KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Intim részek

Egy szónak is száz a vége

Csejdy András

Mások, máshol ígérték, egy Föld fog sarkából kidőlni. Amerika tartja magát, igaz, sok megrázkódtatás éri. Az egyiknek neve is van, Howard Stern, aki foglalkozására nézve sokk-DJ.

 

Az amerikai médiasztárok Fokvárostól Lipcséig izgalomban tartják a kulturálisan kolonizált nyugati világ közönségét, a showbiz szereplőinek magánélete, családtörténetük, vágyaik és rémálmaik közszájon forognak Belfasttól Lyonig: véleményt kell formálni arról, hogy Uma Thurman és Ethan Hawke együtt járnak, hogy O. J. valószínűleg felhagy fényűző életmódjával, mert törlesztenie kell a harminc milliós büntetést felesége meggyilkolásáért, Courtney Love pedig kioperáltatta melléből a szilikont.

Sikeres film készült Larry Flynt karrierjéből, közepes adaptáció egy Monroe Starnak keresztelt producerből Fitzgerald Az utolsó filmcézárja alapján, és, ragaszkodjunk a tényekhez, a mindenkori chart-vezető Aranypolgár modellje is olyan ember volt, aki mindenkit érdekelt.

1992-ben az Astoriában frissen gőzölt cappuccinók fölött arról győzködtem néhány narancsos újságírót, szálljanak be a ringbe, lehetetlen körülmények között és bérmentve csináljuk együtt a Tilos Rádiót. Egyikük azt mondta, mióta gyerekkorában látta az American Graffitit, ez az álma.

A rádiózás Amerikában fontos szerepet játszik az emberek életében: kamionsofőrök és szőnyegügynökök szelik keresztbe-kasul az Államokat, és vonzáskörzeti lakosok milliói töltenek órákat autóikban FM-ek sercegésében, sztereók bömbölnek építkezéseken, dinerekben és lepusztult motelhallokban, a tévének nem sikerült kiszorítania az audioműfajt. A rádiózásnak kultusza van arrafelé, stationmenedzserek vetélkednek a jobb DJ-kért és szpíkerekért, kis hatósugarú helyi adók formálják és tükrözik lakótömbök és városkák hangulatát: a mikrofon mögött ülő arctalan alak a tengerentúlon ikon, akár a seriff és a zsaru, a bűnöző vagy a rockzenész, és mert nem látszik, izgalmasabb, misztikusabb náluk. Talán ezért foglalkoztatja a filmkészítőket a zsáner, gondoljunk a Sugarlandi hajtóvadászatra, Spike Lee Do the Right Thingjére, Woody Allentől A rádió aranykorára, az elhíresült wellesi rádiójáték kiváltotta tömeghisztériából készített mozira, a megroppant, alkoholista Terry Gilliamre, A Halászkirály legendájára vagy a Miért éppen Alaszka?-sorozat lökött kommentátorára.

Tavaly a non-fiction kategóriát hetekig vezette egy paperback kötet, Rush Limbo, egy drabális idióta címen. Az inkrimált százhúsz-száznegyven kilós rádiós személyiség a konzervatív, republikánus Amerika hangja és megtestesítője, jó kedélyű, humoros, agyonhallgatott tuskó, aki az éteri hullámokon keresztül leckézteti a demokrata-szimpatizáns, clintoniánus liberáltöbbséget. Élcei nagy részének tárgya az egyes számú közellenség, Howard Stern, kollégája, a hosszú hullámú nemzeti barikád másik oldaláról.

Stern fogalom Amerikában. Fenegyerek, bajkeverő, író és családapa, showman és disc jockey, intézmény, stílusdiktátor, aki megváltoztatta a rádiózás egészét. Olyan átütő erejű, öntörvényű véleményalkotó, aki a saját elvárásaihoz igazította, magához idomította azokat az állomásokat, ahol reggelente, hajnalonta kereste a kenyerét. Tizenöt éve hallgatják országszerte ezt a slágfertig műfajteremtőt, aki elérkezettnek látta az időt, hogy mozgóképes emléket állítson magának, káromkodásból és ökörködésből katedrálist. Ez a Private Parts (Intim részek).

Egy erősen sminkelt, hosszú hajú, aranyruhás rokker ereszkedik alá a függönypadlás magasából, a talkshow nézői ovációval fogadják Kiss-kosztümös kedvencüket, zúg a taps, és hujjog a nép, forog lefelé a kötélen, kilátszik mindkét farpofája, az adás élő és egyenes, a tzarai fricska másnap vérengzéseket és természeti katasztrófákat szorít ki a címoldalakról. Howard magát alakítja, halljuk a belső narrációt, hogy seggfejnek tartják, pedig csak vicces akar lenni, és látjuk, hogy az LA–NY menetrendszerintin lehuppan egy szeppent szépasszony mellé az első osztályon. Howard közvetlen és közlékeny, a nyelvével, a nyelvéből él, elkezd neki mesélni, mit keresett azon a kötélen, hogy került oda, honnan indult, kicsoda valójában.

A film Stern karrierjének története, flashblackkelt autobiografikus verzió, amelyben werkes és áldokumentarista elemek keverednek az életút meghatározóbb állomásainak játékfilmes feldolgozásába, fejlődésregény, amelyben a szerepeket többnyire azok alakítják, akikkel az esetek valójában megestek. A rendező a témához illően sajátos struktúrát talált a filmjéhez. Akár a Füst melléktermékében, az Egy füst alattban, amatőr színészek, civil emberek, hivatásosok és az érintettek vallanak a sikertörténet különböző stációiról, miközben a címszereplő Woody Allen-esen kiszól a nézőhöz, és parodizálja az epizódban nyújtott teljesítményét. A cselekményvezetés híven követi a kronológiát, ahogy Sternék városról városra közelednek New York felé, minden állomást egy-egy beállított, „független filmes” jelenet nyit: közemberek, rendőr és meztelen nő, gyerek és idős pár mutat fel egy kartonlapot, amelyen jól olvasható, nyomtatott betűkkel áll a tőmondatos evangélium a helység nevével és Howard Stern eljövetelének dicséretével. A forgatókönyvíró a sokszor bevált dramaturgiához fordult: egy-egy korhű jelenetben megmutatja a kis Sternt, akinek szűkszavú, technokrata apja mérnök volt valamelyik rádióállomásnál, és minden év egy kitüntetett napján elvitte magával gyermekét „üzemlátogatásra”, azt azonban egyszer sem mulasztotta el közölni csemetéjével, hogy fogja be a száját.

Ez a freudi motívum a mitológia-építés része.

Ugyanis Howard Stern „egy az egyben” játssza, monologizálja végig pályafutásának alakulását, hogy hogyan lesz az elálló fülű, tehetségtelen egyetemi disc jockey-ból a médiapaletta No. 1-ja. Zökögve olvassa be a reklámokat és jelent az időjárás állásáról, bakizik, mikor nekizuhan a lemezjátszónak, szkreccselve szántja a barázdát a tű a Deep Purple Smoke on the Waterén, aztán egyszer megbotlik a nyelve, hebeg, habog, halandzsázik, és hogy kivágja magát a szintaxis-blokádból, el mond egy sztorit, ami vele esett meg. Innen eredeztethető a személyes, közvetlen és őszinte hang, a szellemes közgondolkodó és szociálkritikus ars poeticája. Stern okos, tudja, hogy csak akkor nyílnak meg neki az emberek, ha ő is pőrére vetkőzik előttük. Féktelen iróniája, tekintély tesztelő szarkazmusa kétélű: azért cikizhet le bárkit, azért űzhet gúnyt bármiből, mert a viviszekció alanya elsősorban ő maga.

Ennek nincs köze az image-építéshez, ilyenkor egy ő a sok közül, Jedermann, akivel ugyanolyan csínján bánik el a brutális valóság, mint a többiekkel odakint. Viszont minden a tálaláson múlik, a lényeg a körítés. A Stern család első gyermekét várja, nagyon várja, de a feleség elvetél. Howard másnap az Úr hangján ismerteti az időjárási előrejelzést, majd magával diskurálva meséli el, hogy a zigóta egy kémcsőben végezte, de nem baj, ők szeretik, adnak neki nevet és viszik majd állatkertbe, mire az úr jól ledorongolja, milyen férfi is az, aki egy tisztességes gyereket sem tud csinálni. A stúdióban egy pillanatra megáll az élet, a szerkesztő társ, barát, fekete nő, Robin nem akar hinni a fülének, otthon Mrs. Stern kikapcsolja a rádiót.

Lynch a Radírfejet azután kezdte forgatni, hogy kislánya donga lábbal született.

Stern egyik szakmai újítása a perszónaváltás. Színész és gegman ő, aki előszeretettel bújik prototipikus amerikai karakterek bőrébe, és lesz belőle japcsi befektető, makogó latino díler, doktrinér meleg aktivista vagy valamelyik pellengérre állítandó híresség. Tőle Madonna éppúgy megkapja a magáét, mint Hillary, a kombattista feministák és Michael Jackson. Arról beszél, amiről az emberek másokat hallgatnak, de úgy, ahogy más nem mer vagy nem tud. Páros lábbal száll bele a közélet résztvevőibe, egyedi fogást talál bármilyen témán, és spontán teszi helyre az előre nem szelektált hallgatói véleményeket. Hallottam már, ahogy, élve a hatalmával, egyszerűen kinyomta a homofób betelefonálót. Hallottam, ahogy egyeztetés nélkül felhívta édesanyját, és hosszan ecsetelte, mit kellett átélnie éveken keresztül, mert a szobája a vécé mellett volt, és az apja reggel hatalmas szellentésekkel végezte el a szükségét. Hallottam káromkodni, hallottam, amikor meg volt rázva, hallottam, ahogy mondatról mondatra elemzi és alázza a listavezető popslágert. Hallottam, és nem voltam egyedül.

A Private Parts nem jó – érdekes film, alkalmasint a nyári limonádé-dömping legígéretesebb darabja. Úgy képzelem, popcornnal pihenünk valamelyik balatoni kertmoziban a tóparti megpróbáltatásokat követően, röhögünk a macsó poénokon, közben viszont pontos képet kapunk arról, mi történt azzal a nagy országgal az elmúlt másfél évtizedben. Mert amikor Stern kezdett, már régen és még sokáig tartotta magát a Bush–Reagan adminisztráció, snájdig juppik voltak a kor hősei, egyre többen laktak az utcán, és egy világ kezdett félve tanulni a szerzett immunhiányról elnevezett betegségről. Ebben a kulturális, politikai médiasivatagban találta ki magát ez a szabadszájú ember, egymás után rakosgatta a rock LP-ket, monitorozta országa apró-cseprő dolgait, és nem ismert pardont.

Pedig sokszor próbálták megszelídíteni. Amikor megvásárolta őt az NBC, a mérvadó nyakkendősök mindent elkövettek, hogy megzabolázzák az indulatait, rendeletben kötelezték a normák betartására, kodifikálták, milyen szavakat használhat, és melyek kerülendők, elválasztották a csapatától, lehetetlen műsoridőt adtak neki, cenzúrázták a programjait, de hiába. Howard Stern saját pályájukon verte meg őket. Hallgatottsága nőttön nőtt, és amikor sorban álltak a hirdetők, mert mindegyikük az ő sávjában akarta a vevőkre tukmálni portékáját, az NBC részvényesek által kinevezett igazgatótanácsának is be kellett látnia, szeretik, nem szeretik, ez a fickó az USA egyik legnépszerűbb rádiós személyisége, és mint ilyen, sok pénzt hoz a házhoz, az amerikai médiaszabályozás pedig nem ismer közszolgálati kötelezettséget, a mikrofonengedélyre meg nincsen angol megfelelő. Stern nyert, szabad utat és kezet kapott, ma már azt tesz, ami neki tetszik, mert az sokaknak tetszik. Nemzeti intézmény, mint Larry King vagy Michael Jordan, csak a farmeres, karcos fajtából. Műsorain a New Yorker-előfizető értelmiségiek fanyalognak, a feketék inkább a rap-adót hallgatják, de a bőség zavarában tekergető rádióhallgatók zöme kitart kedvence mellett.

Az utolsó jelenetben, keretes szerkesztés, Sternt a családja várja a repülőtéren. A boldog családapa addigra lyukat beszélt az ellenséges szépasszony hasába. Howard átkarolja felesége vállát, barackot nyom a szőke buksikra, és pajkos mosollyal szól utastársa után, ha úgy gondolja, hogy volna kedve együtt szexelni velük, keresse meg.

Nála sosem lehet tudni, hogy viccelt-e.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1560