KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Féktelen Minnesota

(V)érzés

Turcsányi Sándor

Minnesota érzés, úgymint: Csepel érzés, proli érzés.

 

A legbiztosabb tájékozódási pont a nyaka, nincs neki, ül a testin egy fej. Fekete inges alak, húsz évvel ezelőtti felvételen, tévé, film, nem is emlékszem, hirtelen szembefordul nézőjével, arca sötét, gyűrött, mint a szénbányász ágya, illőn bemutatkozik: „I am Johnny Cash”.

Cash. A Féktelen Minnesota legelső kockáin már dől is a Ring of Fire, a Ring of Fire. A hadak bemutatása, mi más. A fekete inges énekest mindenki ismeri, én ott voltam, amikor egy arénában, harangszóra lelőtte Will Tennaryt. Fussel professzor is ismeri. E jeles tudós Osztálylétrán Amerikában című nélkülözhetetlen alapművében a finomabb emberek – mint én is – számára a country fenomén fordulatokban gazdag leírásán keresztül mutatja be a tipikus prolit. Johnny Cash többet nyom ott a latban, mint egy megfordított baseball sapka, csak Reagan kormányzó veszi fel vele a versenyt, az ő kapucnis zakói. Meglehet, Professzor Fussel téved, de én nagyon szeretem. Nagyon szeretem még Johnny Cash-t.

Egy olyan kerületből nézvést, ahol a gyár bejáratánál egy kinyújtott kezű pasas állt szoborba öntve, ahol legendák születtek arról, hogy dolgos munkáskezek mekkora ménkű zsíroskenyeret helyeztek ebbe az erős bronzkézbe, helyeztek egy fenét, arra a bazi nagy monstrumra, meg leléptem, háromszáztíz lépésre volt onnan a kerületi kapitányság, tegyük fel, jött volna a két ittas hegesztő egy tűzoltólétrával, gépzsírral, kézi kenyérrel, bíró hátán szelt lila hagymával, a portásnak első dolga lett volna beszólni a yardra, és mire megkenték volna a kenyeret, a rendőrség simán megsózza a farkukat, hogy egyéb testrészeikről most ne is beszéljünk, nos, innen nézvést Johnny Cash igazán szerethető, mulatságos pofa, prolikérdés meg ugye nincs is.

Azért a hosszabb kitérő (vasútról még lesz szó), mert a film magyarországi forgalmazója megint nem fért a bőrébe, megint ő akart lenni az okos, aki mindent jobban tud. Az úgynevezett Féktelen Minnesota egy halálig fékezett világban játszódik, és semmi másról nem szól, mint egy érzésről, amit nevezhetnénk akár Minnesota érzésnek, Csepel érzésnek, proli érzésnek, akárminek, de elmagyarázom, olyan érzésről van szó, mint ami akkor jön, ha a kiszáradt, kicserepesedett keze fejéről az ember kis helyen leveri a bőrt, és tudja már a leverés előtt, hogy ez fájni fog, nehezen gyógyul, de akkor is csak jelentéktelen szar, bibi az egész. Igen, egy gyors érzésből filmet csinálni, másfél órában úgy beszélni róla, megejtő fordulatok között, hogy a végéhez közelítve egyre tisztábban és tisztábban érezzük, az valami. Akik csinálták, tán nem is tudták, hogy erre találták ki a mozgóképet, a filmet, a játékfilmet, s még korábban a művészetet. Tán csak a barlang falára hülyeségeket firkáló ősember sejtett valamit. Ennyit a féktelen forgalmazóról. A film eredeti címe, ki hinné, Feeling Minnesota.

A hadak bemutatásáról, prolikról beszéltünk. Rövid húsz évvel ezelőttre nyúló flashback után, melyben egy testvérpár, két vásott fiú cseperedéséről villannak képek, rögtön egy pályaudvar, vasútállomás tároló- vagy iparvágányai között rohanunk, ósdi amerikai cirkálón üldözünk egy lenőtt hajú menyasszonyt, mosogatóriheronggyá használt hidrogénbombát, helyi érdekű sztriptízbár gárdájának második vonalából szalajtott filmcsillagot, ki Vegasba vágyott, szökött volna vasúton, de nyilván késett a vegaszi, a bár- és menyasszonytulajdonoshoz képest mindenképpen. Bukdácsolva ellenkező görbületű kitérők között folyik a komikus, bár egyoldalú hajsza, a jövendőbeli kézre kerül. A jószívű tulaj nem szab szigorú büntetést az elbitangolt bárányra, míg az esküvő helyszínére érnek, leszophatja, és minden meg van bocsátva. Így is lesz, a Féktelen Minnesota a bűnbocsátás filmje. Minden bűn megbocsáttatik benne, ha halál is az ára, vagy valami fájdalmas megaláztatás. Persze alkotói attitűdről van szó, ez nyilvánvaló, hiába, a Feeling Minnesota csak egy elég jó film, nem pedig az elérkezett megváltó. Végig érezhető, hogy a dolgozatot prolikról csinálták nem prolik, alighanem derék középosztálybéli művészek, akik azért semmiképp sem nyárspolgárok, művészként ki is lógnak kicsit az osztálytagozódás koordinátái közül, hát roppant megbocsátók. Az alsókutyák acsarkodása, a proli vircsaft érdekes dolog tévéből, moziból, távoli, biztonságos zsöllyéből szemlélve kiváltképp. Fussel professzor szerint is kivételesen szórakoztató népek, céllövöldében lőtt, fröccsöntött Foxi Maxival díszítik szobájuk falát. A Féktelen Minnesota azért is nagyon jó film, mert hasonló attitűdből általában igen szemét filmek szoktak születni. Azt utálom legjobban, amikor az alkotó úgymond szereti hőseit, közben meg minden kockájáról ordít, ha idegent lát az utcájába fordulni, betelefonál a polgárőrségre.

De mi is történik? A sikerületlen szökés után lagzi. A kényszerszopó kényszernászra lép a tulaj dagadt könyvelőjével, kinek öccse ajándékok nélkül ugyan, de betoppan a mulatságra, és, ne cifrázzuk, a csajjal távozik, hát persze: Vegas felé. Mire idáig elérünk, mindent tudunk, rekvizitek, arcok, esküvői vendégek, zenészek, leírnak mindent pontosan. Hol is vagyunk, mit is akarunk, mik az álmaink, miben hiszünk, milyenek vagyunk, amikor azt hisszük, szeretünk. Ami ezután következik, burleszk – persze eddig is az volt, csak ezután még lehetett volna más, de nem lett, jöhet az üldözés. Ám ami a legfontosabb, ezért is magyaráztam az előbb olyan kétségbeesetten az érzést magát, mire idáig érünk, a szereplők mindegyike tele van különböző hámsérülésekkel, véraláfutásokkal, és nem múlik el egyikőjüknek sem, életük vagy a film végéig. Sérült személyek, hát persze, mert ez osztályspecifikus. A Féktelen Minnesota egy ostoba remekmű, mert hőse az immár osztályketrecből szabadult kétlábú.

Az üldözés maga egyébként lassú, hosszadalmas és módfelett szórakoztató. Olyat láttunk már eleget, hogy egy filmben mindenki rossz, ezt mint truvájt alkalmazzák rendszerint, itt szerencsére észrevétlen marad. Amit látunk, inkább rosszalkodás, életes, halálos. Az örömanyát az esküvőn, annyi sok rosszarcú férfi után, megüti a guta is. A hős, siratva kedvesét, akit lehet, hogy ő ölt meg, erdei avarba kaparja a testet, és búsan távozik, mikor az alkotók egy játszi széllel megfúvatják a lombsírt, azt hinnénk, kárba ment minden, de csak egy-két levél száll el, és azt sem látjuk, hogy a vélthatott kedves fölérez a nyirkos altalajon.

Elmesélni a történetet vagy a nagy számú poén közül továbbiakat előrángatni felesleges, marad hát a műtörténet, ahová nem is olyan egyszerű belehelyezni vizsgált opuszunkat. Manapság érdekesebb amerikai filmek elemzésekor két megkerülhetetlen névbe ütközünk: a Tarantinóba és a Coenbe. Ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotók esetében már a propagandaanyag hozza valamelyik nagyság nevét: Gézengúz Guszti tök olyan, mint az egész Coen-család, a harmadik, titkos testvért is beleértve, nézzétek hát bátran, üdítő szórakozás! Sokat látott kollegám a vetítés után rögtön Coenéket emlegette. Egy Magyarországon nem vetített korai filmjüket (mindig ezt emlegeti). Ami Coenék itthon is vetített darabjait számomra jellemzi, az a jólfésültség. Így van ez sajna akkor is, például a Fargo esetében, ha gyakorló mészárosokról, tettestársukat ledaráló kreténekről beszélnek. Magában az anyagban, a filmszalagban tárgyiasul ott az osztálykülönbség. Még a szemük is jól áll. A Féktelen Minnesota készítői, szöges ellentétben bármelyik Coen-filmmel, maguk sem tudják, hogy mit akarnak, vagy nagyon ügyesen csinálnak úgy, mintha nem tudnák. Mit akarnak a történettel, hová akarják úgymond kifuttatni? Mit akarnak a hősökkel, milyen műfajt, elbeszélésmódot fognak követni? Nem az attitűd, hanem az elkészítés, a dolgok véghezvitelének módja, elszánt esetlensége, ami egyenlőségjelet rak közéjük és hőseik közé. Jeleneteik mind hosszabbak a kelleténél, és nem mindnek a végén van a poén, van a végén poén. Ez már inkább Tarantino felé mutat. A színészek kiválasztása is, pontosan azért, mert nincs egyetlen egy Tarantinótól ismert arc sem, noha napjainkban (hogy ne menjünk messze, ott a Fargo) alig is készülhet a mainstreamtől különbözni vágyó mű Steve Buscemi nélkül. Az nem baj, hogy lelövik már a Híradó alatt, de a rendező megüzente vele, hogy nem kell beszarni, a dörgés értve van, fiatalok és eredetiek vagyunk mindahányan, te is, imádott nézőm, kis hülyegyerek.

Ugyanekkor a film és e recenzió címe nyugodtan lehetett volna, mint ahogy nem lehetett, Otthonom, Minnesota. Többször, pláne a hazátlan menekülés láncstációi alatt fölmerül ugyanis az élhetetlen, élettelen életek otthonossága, hogy hogyan és mint alakul észrevétlenül puha fészekké a pokol tizedik bugyra, és hogyan marad ez az érzés észrevétlen. A főszereplő személye (Keanu Reeves) és játéka ugyancsak rásegít, hozzátesz ehhez az érzéshez, teljesen fölösleges, érvénytelen tudás tehát, ha biztosak vagyunk abban, hol látjuk őt viszont a jövő héten. A legfrissebb szuperprodukcióban, na és?

Na és a végén újra a Ring of Fire, immár a dalnok nélkül, a sötét Vége főcím alatt. Ha eddig nem derült volna ki, fontos leszögezni, az idei év egyik legérdekesebb mozidarabjáról beszéltünk. Hatása, ha nem is olyan hamar, mint a többié, vélhetően elmúlik azért, de ha nem vigyázunk, maradhat utána egy kis hámsérülés, egy levert ököl. Ellenben az érzés, amiről beszél, az örök, még ha percekre feledjük is. Tudja ezt mindenki, aki egy kicsit is elérzékenyül, ha hallja a Ring of Fire-t.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1565