KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kőzápor

A munkásosztály a kocsmába megy

Dániel Ferenc

Ken Loach filmje egy munkanélküli angol férfiról, aki kétségbeesve próbál pénzt keríteni lánya elsőáldozó ruhájára. A szegénység és az egyház szokatlan felfogásban jelenik meg.

Mániákus vagyok, esetleg szűkagyú; azon kapom magam, hogy gondolatban folyamatosan vitacikkeket irkálnék, hozzászólnék, lábjegyzetelnék; hogy viszketegség fog el a mai magyar kinematográfia úgynevezett eltévelyedéseitől. Is. Hideg ráz, amikor a politika nyakába akarják varrni a beltenyész filmek sikertelenségéért járó felelősséget. Arisztotelészért kiáltanék, amikor diktátumként hatályon kívül helyezik, például, a film-elbeszélést. Hogyan? A pallérozott művészetbölcselők nem figyeltek fel arra, hogy nagy görög elődjük „követő jellegű poétikát” mívelt? Leltárba vette kora jelentős alkotásait, az agathon, a versenyszellem reprezentánsait, és azok ismérveiből s lényegi jegyeiből igyekezett kivonatolni, hogy „mi lenne a tragédia, mi lenne a komédia”? Följegyezte, de nem követelte, történetesen a hármas egység törvényét. A közönség jelenlétéről, az előadás utáni cserépszavazásról azonban józanabbul vélekedett, mint történetesen a gigászi munkát végző Tarr Béla, akit nem érdekel nézőinek ülepe. Barátaimról, kollégáimról lévén szó, számomra teljesen mindegy, hogy Xantus János, Rózsa János, Szomjas György, András Ferenc, Sára Sándor, vagy mi nevet viselnek – az ember nem forgat 35 milliméteres filmet elenyésző kisebbségnek, amikor tudván tudja, hogy az érvényes végtermék 1 zollon vetül (bekéredzkedve) a televízió képernyőjére.

Tudom, hogy mániákus vagyok. Nézem Ken Loach angol filmrendező elemi erejű filmtörténetét, leolvasom a gyártók és forgalmazók nevét, közöttük a Channel 4-ét, s a „heuréká”-t motyogom.

A Kőzápor nyolcvankét perc időtartamú angol film. Jelenidejű történet. Van kezdete, közepe, vége. Szociológiában jártas írója, Jim Allen, akinek preventív látleletét akár pontokba szedhetném: 1. a munka világában a munkanélküliség válsággal terhes létforma. 2. a válság lappanghat, akkumulálódhat, enyhülhet, kirobbanhat, de nincs megoldása. 3. mint létállapot: infantilizál; aki ebben él, lelkivezetőre, gyámolítóra, segélyadóra vagy szipolyozóra kényszerül hagyatkozni. 4. a hagyomány tisztelete éppúgy veszélyforrás lehet, mint az elveszített, „normális létforma” iránti jogos vágy, a kilengésekről nem is szólván. 5. ha „A”-ponton belemetszel a munkanélküli életébe és követed „B”-pontig, anarchiára számíts, békétlenségre, ritmustalanságra, kiszolgáltatottságra, véletlenekre – A-tól B-ig ez a történet, valójában történet-metszet, amelynek nincs végső megoldása. Ha nem tévedek, Reményi József Tamás hasonló előfeltevésekre hagyatkozva bátorította, serkentette a Videoton-sztorit forgató Schiffer Pált; a hazai társadalomtudósok hasonló megfontolásokból buzdítanak „általában”: – tessék a valóságra tapadni! – jelszóval. Eddig egyetértünk. Csakhogy a Kőzápor, mint képesemény hirtelenjében magasra emeli a lécet. Tömörít, sűrít, transzformál. Kinematográfiává nemesíti a történetmetszetet. Megszemélyesíti, sorssá növeszti a mögöttes látleletet. Szegény jó Lukács György ujjongana, látván, hogy ezek a britek beletrafálnak az ő kissé nyakatekert „különösség” címzetű esztétikai kategóriájába.

A játékfilm, ha méltó kézben van, áldás. A Kőzápornak tévedhetetlen a közelítésmódja (ezért nem beszélek stílusról): a Barry Ackroyd-vezérelte felvevőgép minden felvételi pillanatban igazodik köznapi hőseihez; mintegy érzékenyen reagál arra, hogy a prolinegyedbeli felnőttek, férfiak, nők, házastársak, cimborák, kocsmapecérek, feketefuvarosok, gyerekek, kamaszlányok – a mindennapi heroizmus és az esendőség határai között – mennyit „viselhetnek el” a leképezésből.

Sokat. Bob, a történet kvázi-főhőse, apósától kölcsönzött csatornatisztító szerszámokkal járja a negyedet. Nagy eső után vagyunk, sok dugulásnak kellene lennie. Éles vágások: egyik kudarc a másik után, Bobot minden kapubejárónál elhessentik. Eljut a templomig. Barry atya, a plébános örömmel fogadja: itt a csatorna eltömődött, az eklézsia szegényes, Bob jó katolikus. A bűz leírhatatlan. A dugulás katasztrofális. Bob eltűnik a csatornanyílásban, felbukkan, ruhája telekenve szarral. Egyházi eredetű exkrementummal. Éles váltás. Bob immár megtisztálkodva, az atyától kölcsönzött fehérneműben –, leül teázgatni, beszélgetni. A pap, mint idősebb, tapasztaltabb jóbarát gyakorlatiasan győzködi hívét, ne verje magát pluszköltségekbe leánya elsőáldozó ruhája miatt. Vegye az ügyet praktikusan. Bob hajlíthatatlan. Az egész jelenetsorban nincs egyetlen felesleges, magyarázkodó mondat, utalás, gesztus, ájtatosság. Ellenben megvilágosodik a „church” sokszoros jelentése: templom, egyház, ott-hon, hit és barátság fészke, a létbeli szolidaritás enyhhelye. Mintegy munka közben látjuk tevékenykedni az angolszász tradíciójú lelkipásztorkodást, amely többre tartja a missziót a dogmáknál, a célratartó szeretetet a kegyességnél. (Nálunk ez utóbbi manifesztálódik, s egyházi emésztőgödrök tán nincsenek is.)

A telefon kikapcsolva. A számlák kifizetése bizonytalan. A kopott járgányban percre se lehet büntetlenül ott felejteni a slusszkulcsot. A fogadóirodák bejáratánál mindig helyezkedik néhány leszámolásra kész kis-hitelező. A tinédzserek semmiségeken is hajba kapnak. Ahhoz, hogy a családfők biztosítsák övéik számára az emberhez méltó élet minimumát, csínbe kell menni, el kell fogadni, ami „adódik”: birkalopás, suba alatti húskimérés, kölcsönügyletek, fekete fuvar, gyepszőnyeg eltulajdonítás, egy jó tipp megtétele a lovin –, csupa bocsánatos kis bűn egyfelől; a fogyasztói nagy társadalom szemszögéből deviancia. A munkáspárti szociális munkás szemszögéből alantas anarchia. Ken Loach percig sem tétovázik, nem kendőzi, hogy mindannak, amit láttat, vagy groteszkül megjelenít, van társadalomlélektani, erkölcsi és politikai jelentése is, de ezek latolgatását nézőire bízza. Vádaskodás és gúnyolódás helyett arra ügyel, hogy szereplői megőrizzék méltóságukat.

Televíziónkban mi is látjuk, mennyit tudnak a korszerű varrógépek. Anne, Bob felesége, barátnői tanácsára próbavarrásra megy, bedolgozói munkával megkereshetne napi tíz fontot. Nagy teremben századikként oda ültetik a géphez. A korszerű technika kifog rajta. Minél jobban igyekszik, annál kevésbé sikerül szegélyszélet varrnia. A munkavezetőnek elfogy a türelme: nem pazarolhatják az anyagot, sem az időt! Gyöngéd erőszakkal kikíséri Anne-t a teremből. Alig néhány dolgozó nő arca néz utánuk. Könyörtelenség? Karvalytőke? Vereség? Egyik sem. Anne-t köznapi kudarc éri, amely belesimul a statisztikai átlagba, a személyes életben is felejthető. Nincs vonzata, csak tünetértéke. Mégis, úgy gondolom, hogy az elbeszélhető történetek e tünetnyi mozzanatok révén szerveződhetnek műegésszé.

Ken Loach nem gyanakvó természetű dokumentarista, aki a külvilág felől támadó baljós impulzusokat lesné, hogy általuk tesztelje, vajon mennyit bír el Bob és Anne házassága. Férfivetületben: Bob és Tommy barátsága. Apagyermek kapocsban: Bob és Coleen szeretete. A kívülről jövő próbatételek, ha megalázóak is, vagy jól össze is zúzzák az embert, elviselhetőek. De hogyan állunk egy elsőosztályú, százötven font értékű elsőáldozó ruhácskával és a hozzátartozó kellékekkel? Ez Coleen gyerekálma, vagy Bob rögeszméje? Emiatt kell vagy lehet csalni, alakoskodni, hazudni, eladósodni, mindent kockára vetni? Nos, a szegénység szociológiai szakirodalmában az esztelen, felelőtlen túlköltekezést legalább félévszázada definiálták már, nem szorul magyarázatra. Nemzedékről nemzedékre áthagyományozódik. S fogyasztói modell ide vagy oda, a nincstelenek a világ minden táján az ünnep (alkalom) áldozataivá válhatnak. Vajon tudja-e Bob, a jóakaratú családfő, hogy ő és övéi menthetetlen áldozatokká válnak?

Késleltetve tudja meg. A valóság, amely mint tudjuk, bonyolult, kőzáporként zúdul a családi otthonra. Anne-re és a kislányra. Az adóslevelek fölvásárolhatók. Az adósságterhek határidőre behajthatók. Az adósságbehajtók hivatásszerű vadállatok. Mint a jóléti társadalom alsó peremének pribékjei, törnek, zúznak, tüntetőleg terrorizálnak; törlesztés örvén bevezetik és tartósítják a rémuralmat – akár száz rosszacska házban is, címlista szerint. Az otthont, a végső menedéket szentségtelenítik meg.

„Ehhez nem volt jogod!” – kiáltozza kiborulva Anne. Gyönyörű mondat, mert fájdalmas és sebzett, de nincs benne gyűlölet, sem végső számonkérés. Bob gyilkolni is képes azért, hogy e fájdalmat oltsa.

Mi, nézők szemtanúként szorongjuk végig, milyen rángó véletlenen múlik, hogy Bob nem képes ölni, de bűnrészes a túlerejű uzsorás halálában. Barry atya nem szemtanú. Ő meghallgatja Bob vallomását, belepillant az uzsorás címjegyzékébe és azonnal elégeti. A rendőrséget kifelejtik az ügyből. A világrend pillanatnyilag helyreáll. S ekkor, mint pap: gyónásra szólítja hívét. Bob elébe térdel. Tömörebben aligha lehetne összefoglalni, hogy az Isten, Haza, Család!-hangzatos jelszavú világban a lélektől lélekig sugárzó bizalom, a cselekedet latravetése, az engesztelődés terhe által minősülhet pap és hívő Isten szolgájává.

„Nietzsche meghalt! Aláírás: Isten” – mondhatná az angol filmrendező, anélkül, hogy neki személy szerint színt kellene vallania. Nem is kell. Épp elég munka sorsokat és múlékony eseményeket átélni és valamiféle időrendbe összeterelni. Mintha áldozatot mutatna be egy széttiport, vagy ismeretlen oltáron.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1122