KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilm

Tánc az ördöggel

Turcsányi Sándor

Barátságtalan csendben, a derékhad jól kiment a divatból. Helyükre – remélhetően – olyanok érkeztek, akik korban alig, de szemléletben igen távol állnak tőlük.

Még soha nem volt ennyire fehér a fehér, és fekete a fekete, mint most, a 25. Magyar Filmszemle után. Nem elsősorban azért, mert a fesztivál két talán legjelentősebb munkája, Tarr Béla Sátántanja és Szász János Woyzeckje ilyen színű – bár nyilván ez sem véletlen –, hanem inkább mert most a legélesebbek a különbségek, mára váltak szét leginkább művek és alkotók, alakultak ki – generációs és szemléletbeli eltérések miatt – a lehetséges csoportok.

A jubileumi alkalom díjeső fakasztására csábította a szervezőket. S mert e díjak – elfüggetlenedve az odaítélők személyétől és hovatartozásától – nem tudtak mást csinálni (másokhoz kerülni), hát pontosan követték e szétválást. Így utólag a tájékozódás megkönnyítésére is használhatók, jelzésértékük túlnőtt önmagukon. Már a program elején ismertté váltak az életmű-díjak. E nemes és kicsit rosszízű ordók körülhatárolták azokat, valamint azok körét – jórészük még telve tervekkel, a többi meg már évek óta hallgat –, akiknek köszönjük szépen, akiknek szép múltjuk van. A második társaság a díjazatlanoké. Barátságtalan csendben, a derékhad jól kiment a divatból. Sem zsűri, sem folyosói siker nem jutott a beérkezett kisrealista középnemzedéknek, amelyik pedig igen jelentős számú, ám kétségtelenül kétes színvonalú művekkel képviseltette magát. Innen kezdve jóra fordulnak a dolgok. Mert helyükre – remélhetőleg – olyanok érkeztek, akik korban alig, de szemléletben igen távol állnak tőlük. S épp a szokvány honi középszertől elütő eddigi próbálkozásaik miatt mindenképpen hátrányos helyzetűek voltak. De ide már nevek kívánkoznak. A Tarré, a Jelesé, a Grunwalskyé. A szemlén szerepelt műveik jól reprezentálták jelenlegi helyüket és helyzetüket. Meg vannak a fiatalok. Ez Magyarországon még mindig csak annyit jelent, hogy negyven év alatti, Szász János. A naptár szerint is titánkorú Tóth Tamás. És egyetlen kivételként, aki nem úgynevezett nagyjátékfilmmel, hanem minden korábbi figyelemreméltó munkájánál összefogottabb, jobban sikerült rövidfilmmel jelentkezett, Kamondi Zoltán. Műve A Gavallér és a szüzek. (Ha lenne mérce Krúdy-adaptációkra, akár a Szindbádot is emlegethetnénk.)

A felsorolt esetekben nyilvánvalóan olyan művészekről van szó, akik pontosan tudják, mit akarnak. Hangozzék bár pimaszul, ez mégiscsak nóvum. Jó ideje nem volt már szokásban. A tudatosság nem számított semmiben döntő tényezőnek. Jártak a szelek, jöttek mentek ezek-azok. S mert egy csomó dolgot ők egyféleképpen akarnak és érzékelnek, valami olyasmi készül itten, ami szintén régóta hiánycikk. „Magyar film”, úgyis, mint szóhasználat. Ami olyan egységes micsodát fejez ki, majdnem azt mondtam iskolát.

Az első és legszembeszökőbb különbség a frissen levitézlett kisrealistákkal szemben, hogy ki miként viszonyul a történethez. Mára nemcsak alkotónak, de nézőnek is ez a legizgalmasabb. Mi van a történettel? Hol a történet? És ha ott van, ahol van, akkor meg minek. Tetszetős feltételezés, hogy a történetek egész egyszerűen elfogytak. Nincs több, tessék talán a jövő héten (a következő évezredben) benézni. Grunwalsky régi ellensége, jó ideje mondja és mutatja, hogy a sztori a legfőbb bűnös, tőle nem látjuk a filmet, ott ül előttünk a zsöllyében, magas, dagadt és kalap van a fején. Jelesnek mindjárt kettő is van, egyik sem az övé. És amit általuk elmesél, az ugyebár nem mese, annál sokkal félelmetesebb. De kell-e mondani, hogy Krasznahorkai László regénye, mely a kor egyik legfontosabb műve, szintén mennyire nem az. És még ez sem igaz. Mert az is történet, csak nem ott van, ahol a helyét megszoktuk.

Tarr és Krasznahorkai egyik korábbi közös munkáját, a Kárhozatot tartjuk úgy számon, mint a most méltó helyére került látásmód, előadásmód egyik alapvetését. Könnyű szívvel köthető ehhez a darabhoz az itt legnagyobb sikert aratott Woyzeck, ami, ha a helyén keressük, szintén idős história, százötven éves. De tévedünk. Vagyis a felületet karcoló igazságok sorát bírjuk elővezetni, amikor ily nonsalansszal hasonlítgatunk. Lepusztultság, megmart vasak, fejek, mikhez képest a Szondy-teszt ajánlókatalógus a szépségsebészeten és a csapadék: hó, eső. Egyszerű elszakadási pontnak látszik a tempó, mi látszólag az előző felsorolásba, a vasak közé tartozik. Mégsem. Szász János filmje, a Woyzeck gyors, mint a gyilkos borotva, Tarré lassú mint egy „normál” emberi agónia. Hogyhogy gyors, (meg lassú)? Feszesen gyors, meg feszesen lassú.

Állítólag Szász még az utolsó percekben is vágott. Nem irigylem érte. Erősen vérezhetett az ő szíve Máthé Tiborral felvett képeiért. S amikor haragvón azt mondjuk, tán túlságosan is az iménti könnyűszívűség, felületesség beszél belőlünk. Igen jól hangzik: jó, jó csak túl sok benne a kép. Ragaszkodás ez, nem egyéb, ahhoz amit megszerettünk, például Tarrtól. A mai magyar film, vagyis az amit itt annak hívunk, iszonyú naprakész. Szervesen illeszkedik az aktuális filmkultúra európai és amerikai csápjaihoz. A több kép ugyanaz a nyelv, mint a kevesebb. Nem csak a hadaró és a tejalvasztó központ károsodásai különböztetik meg, másságuk nem is akcentusbéli, inkább eltérő nyelvjárásokról van szó. A gyors a frissebb, ezt értik többen. Nagyon nem véletlen, hogy Szász bekaszálta a sokak által legfontosabbnak tartott külföldi kritikusok díját is.

Az értékes plecsninél tartottunk, amit e méltán kivételezett személyek adtak a Woyzecknek. Talán nem véletlenül.

Mert ez megy a világban. De milyen jól. Ilyen alapon Szász mozija sokkal inkább hasonlítható a menős angolokhoz, mint a Kárhozathoz. Adaptáció jó sok képben. Ott színesben, itt feketében. Látszólag üresen. Olyan így, mint a bűvész tejesüvege, máshol van benne a matéria, nem ott, ahol a sarki fűszeresnél. Duplafalú. Az üveg. A bűvész előtt ott a teli palack, j ót húz belőle, látni vélj ük, csorog a szája szélén, aztán leteszi, és megint tele a fránya butélia. Másfelől, én ugyanezt jobban szeretem a mesebeli boros pohárral, meg a terülj, terülj asztalkámmal. Amikor először kijöttem a Prosperóról, azt kérdeztem, most mi van? A képek és Gielgud, de ez maximum húsz perc, míg én végig elvoltam. Persze Máthé, ha csak úgy kiszabadul Kovács Lajossal Rákosrendezőre, a hóba, csinál még vagy százötvennégyezer olyan képet, mint ebben a filmben. Mit csináljunk, a legizgalmasabb fotókiállítás egy tágas galériában sem több mint fél óra. Akkor mi megy végbe másfél figyeléssel eltöltött órán át. A történet megtalálása. Nem azé, amelyikről a film szól, hanem amelyik annyi csupán, mint egy pattintás a karikással vagy egy darab taps. Már mindegy is, hogy gyors vagy lassú, másfél óra vagy hét és fél.

Mert miről szól a Woyzeck? Szeretjük mondani, a kisember nagy áldozatáról. Az áldozathozatalról. Kovács Lajos cipeli a hátán a bakterbódét. Hátamon a házam, viharkabátomon a fakabát. S benne a bűn, a tulajdonosától immár független, a szabad bűn, mely szabadságában az élethez emelkedik és eggyé válik véle. De benne van a film is, azt is Woyzeck, ez a színész – én még nem is láttam ilyet-, azt is ez cipeli. Botladoznak együtt, ez nem is csoda, bár érdekes. Viszi. Íme egy közülünk, mondandójáért máshol is figyelemmel fogadott, idegen nyelveken is (például film) szólni tudó, most olyan koszorút cipel, milyet valaha legnagyobb költőink talán. Szász János filmjében a magyar világnyelv. A klasszikus zenei kíséret is a Prospero könyveit idézi, csakhogy ez itt Woyzeck földje. Rákosrendező és Kőbánya, MÁV kolónia. Itt táncolnak a Woyzeckek. Járják, mint az őrült. Keményen odacsapva a puha gumicsizmát, vagy sárrészeges. Ez a halálba visz. Saját szaguktól, a táncpartnertől szerzett dögszagtól bódultan. Táncol szerencsétlen, a halállal táncol, és az ördöggel. Aki csak azért nem onnan és akkor viszi el, mert ez a tánc neki is megéri, neki is drága. És amúgyis már születésétől fogva az övé. Már régen a sátán teremt, rábízták ezt, senki más nem csinálja jobban. Isten szép teremtményei báli ruhákban, valahol távol a ködben, vagy a köd mögött a dögunalomban, már fel sem kérik egymást, noha néha még forgolódnak. Hogy már a Sátántangóról beszélünk? Meglehet. Sokkal inkább az a közös ami van, ami látszik az csak hasonlít.

Tarr Béla műve elrettentő terjedelmű. Négy és még sokkal több év daca, mániája, hogyan is lehetne másfél óra csupán. Ami leginkább megdöbbentő, hogy végignézhető. És csak felső fokok használata között lehet beszélni róla. Nem azért, mert mi lesz akkor a szegény Tarral, ha bántjuk. Semmi, keresztrefeszítik – belefér. Hanem mert minden szempontból, komolyan, minőségi és tessék elhinni élvezeti szempontból is a magyar filmművészet egyedülálló és kimagasló alkotása. Krasznahorkai könyvéről sokat tudunk. Emlegetett fontossága megkerülhetetlenné tette, és most az alkalom miatt, őt is erről beszéltetik. A film az övé is, a színészeknek elfelejti lassan a nevét, saját hősei üdvözlik a metrón. Mégsem arról van szó, hogy: végre egy H adaptáció és egy közös elbeszélésmód. Ha ezeket elhagyjuk, mint ahogyan nem hagyhatjuk, ami ott marad, az a remek. A mirőlszólás ilyenformán és csakis ehelyt, másodlagos. Talán a hogyan az érdekes. Mert az mégis csak túlzás, hogy három rossz külsejű alak tíz percen át masírozik a családtaggá vált esőben. Egyrészt nem túlzás, mert az alkotók állításával szemben ez még így sem életidő, s különben is az „életidő” kifejezés erősen úgy hangzik, mint az előre védekezés. Felesleges. Nem támadhatatlan a film, de a csapás másik irányból várható. Megszületett kínnal, keservvel egy betetőző mű, melyben a tízperces menetelés pontosan azt mutatja, hogy messze nincs elmondva még minden, ami ezen a módon lehetséges. A tartalom (mi mindig is rettenetes, rémületes, sivár és haláli), meg a forma most ugyanegy. A forma rátolódott a tartalomra. De mi van, mi lesz, ha valaki tovább taszajtja, hiszen láthatjuk, mozdítható. Most rásikeredett a tartalomra, beteljesítve iskoláskorunk óta dédelgetett régi vágyunkat, akár még kuncoghatnánk is, csak közben félelmetes. Itt vagyunk, személyenként egy-egy folyamatos önmagába visszatérő megdöglés, halvaszületés. A „halvaszületés-hold” világosabbik oldalát láthatjuk, az van mutatva, az van filmrevéve. De már régóta nyilvánvaló, egy hold tökéletesen gömbölyű. Csak kis ragyaverések, kráterek borítják, amik ott vannak a túlsó felén is. Hogy a világosban látszó pályát néhol életnek nevezik, az csupán szemantikai probléma.

Könnyebb húrokat pengetve az orvos és a kislány alakja Tarr Béla filmjében, Kovács Woyzeckjéhez vagy Szász választásához fogható. Innen nézve, akár egyenetlennek is tűnhet a film, hiszen érezhetően kinyílik. Fizikai rosszullét környékez, érezni még a kövér Fassbinder-színész bűzét is. És mit tegyek, ha unom Székely B.-t gumicsizmában. Az szép, hogy a Tip-Top Munkaruházati Vállalatnál költheti el a produkcióban rászabott ruhapénzt, de adna már egy királyt, herceget, grófot. És nem pont oda képzeltem az egészet, ahol játszódott. Sorolhatnám, örömteli kifogások ezek, mert mit sem érnek a film egészével szemben. Székely B. tökéletes, inkább az a csoda, hogy sikerülhetett neki az ezerkétszázadik alkalommal is.

Maradva vagy visszatérve a tartalom és a forma nevetséges együttállásához, egy elcsúsztatási próbálkozásról. Sajnos nem az, amikor a nyelv lép tovább, hanem amikor a történetet cibáljuk. Tóth Tamás Vasisten gyermekei című filmje ilyen. Ott van kéznél a nagy fene kohó, és mi történik akkor, ha abba mozikalandokat rakunk. Csak tehetsége és példás arányérzéke mentette meg attól a filmjét, amire a forgatókönyv ítélte. Hogy elkészüljön az első paródia, az első kalandfilm, az első tudomisén micsoda, ebben a rozsdaszínű mesevilágban. Így is jól ránk ijeszt, kénytelenek vagyunk arra gondolni, vajon tényleg lehetséges-e az, amit oly szívesen cáfolnánk. Miszerint a Szárnyas fejvadász szült volna dizájnos fejű csúf kis kelet-európai gézengúzokat. Annyit elért – és lehetőségei többet ez alkalommal nem is engednek, hogy megkönnyebbüljünk: nem.

Bővebben: nem csak. Ezenkívül is dobálózhatunk még filmcímekkel, a számonkérés különösebb veszélye nélkül. A Stalker vagy A dolgok állása. De Tarr filmje azt is bizonyította, hogy amit látunk, minden ízében színtiszta hazai. Ehhez csatlakozva Szász János pedig azt, hogy mindenki számára érthetően elmondható és még érdekes is lehet. Soha rosszabb filmszemlét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1110