KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Greenaway

A mâconi gyermek

Leviatán cicomái

Ardai Zoltán

A Gyermek második eljövetele avagy egy képzelt középkori csoda képzelt templomi misztériuma egy képzelt barokk színpadon egy valódi Greenaway filmben.

Az aranyhajú burgundiai aprószent, a hívei által egykor miszlikbe metélt csodafiúcska passiójáról alig maradt fenn néhány régmúltbeli feljegyzés, és ezeket is csupán olyan pergamenek őrzik, melyek az angol Peter Greenaway képzeletében bukkantak fel a közelmúltban. Oda azonban valahonnét kerülniük kellett. Greenaway ugyan talán maga is képzelt személy, aki nem azonos a hasonnevű filmrendezővel, de ez mit sem számít. A mâconi gyermek viselt dolgairól film készült, nyilvánvalóan az utóbbi személy műveként. Elképzelhető, hogy korábban eljuttatták hozzá Borges egyik kiadatlan értekezését, vagy ennek szinopszisát, és ezt olvasgatva találkozott a másik, a kitalált Greenaway ideáival, melyekben úgyszólván a magáéira ismert. Lépjünk tovább: az egyik – vagy az egyetlen – Greenaway a felbukkant régi iratok vizsgálatakor arra a feltételezésre jutott, hogy azok a XVII. század realitásából származnak. Minthogy ezen a nyomon utóbb egy egész, ijesztő komplexitású spirális történetláncolat hívódott elő, éspedig töretlen egységben (ennek végső bizonysága: a film), a kiinduló feltételezés igazoltnak mondható.

A következők világlottak ki. A XVIII. század derekának vidéki Angliájában alighanem előadtak egy háromfelvonásos színjátékot valamiféle mâconi gyermekről. Ám a színjáték bizonyára nem itt adatott először, hanem Franciaországban; az elődváltozatot talán éppen Mâconban mutatták be, vagy a prímási katedrálissal ékeskedő közeli Lyonban. A francia előadásról feltehetjük, hogy a gallikán cenzúra miatt egyben-másban visszafogottabb lehetett, mint az angol. Mégis, valamely paradox ellenreformációs feketemisévé fajult. Nem úgy akarták, de blaszfémia lett. Azoknak a valóságos eseményeknek, melyeket a színjáték cselekménye mintázott, természetesen az ősbemutatónál is előbb kellett lezajlaniuk, nem képtelenség, hogy sokkal előbb, még a késő-gótikus korban. De a vén alaptörténet energiái túlságosan áthatóaknak bizonyultak, a színielőadás játszóit és nézőit nemvárt mértékben ragadták magukkal. A közönség is befolyásolójává vált a cselekménynek, és akadt színész, aki belepusztult az előadásba. Bár a játék menete eltért a már félhomályba süppedt eredeti eseménysortól, a játék nemkevésbé igazi eseménysorrá lett, mert a hajdani históriában rejlett valami, ami kihívta nemcsak a majdani színi rekonstrukciókat, hanem azok elfajulását is, megannyi, az eredetivel egylényegű verzióban. A francia színpad szélén egy előkelő fiatal vendégnéző, egy Medici-herceg (a reneszánsz tyrann-Cosimo elpuhult, naivan mohó utóda) különösen nagy szerepet vállalt a veszélyes játék alakulásában. Ezáltal a darab kánonja kibővült: az angliai színészeknek immár az előbbeni francia nézőseregletet is meg kellett jeleníteniük a belső színpad körül, ennek szélén pedig egy utánzott Medici, egy ál-vendég izgett-mozgott (ha ugyan nem az utolsó Medici-sarj kelt át a csatornán, családi hagyománynak tekintve a megjelenést a gyanús mirákulum bárholi felújításán). Az előadás végén az ál-közönség is mélyen meghajolt az angliai fizetőközönség előtt. És így érkezünk el végre Greenaway filmjéhez, melynek forgatásán nem történt haláleset, mégis, e mostani játszásnál egyetlen korábbi sem lehetett dühödtebb, mert először ez foszlatott le magáról minden naivitást. Súlyát nem látszik enyhíteni semmi nemtudás, századok legörgésével kalkuláló Shakespeare-i remény sem. A befejező képek távoli mélyén a belső színpad látszik, a hajlongó központi szereplőkkel. Előrébb a belső nézőtér népe fogadja a magaslati nézőtér hosszantartó tapsát, majd ez utóbbi társaság is hátat fordít a szín mélyének és hajlongásba fog. Ilyenképpen most már azon volna a sor, hogy a moziszékekből felemelkedő nézők is hajlongani kezdjenek egymás előtt. Ezt azonban nem tesszük, isten mentsen, hiszen idekint az előadás még javában tart és különben is, több egybegyűlt kellene egy méltó hajlongáshoz..

Íme tehát, ez a mâconi gyermek története. Mindez. Mert ami éppen Mâconban (vagy Wzelay-ben?) valamikor megesett, az a teljes processzus bevezetését jelenti csupán (és ne feledkezzünk meg a prelúdiumokról sem). Hol és mikor játszódik hát Greenaway filmje? Ahol és amikor egy teátrum mundi horror picture show-nak játszódnia kell: egybetolt, egymást tükröző időkben és terekben. A tükörrendszer centruma egy őrjöngő teátrumi este a barokk Angliában (Franciaországban?), selyemfodrokba és fénylő-bíbor kelmékbe rejtett, pálló potrohok felvonulásával. Ám a nagy látványosság középkorias vonásokkal is tüntet, sőt olykor mintha már egyenest a barlang fáklyáinak rőt fénye lengené át, de a szereplőknek akadnak olyan jelzései is, melyek szerint (máskülönben) egy filmrendező színészei ők. A terep jellege szintén folyvást kétséges: nem tudni, vajon a teátrumot építették-e fel egy már álló székesegyházban (akár: filmműtermi székesegyházban), vagy pedig egy óriási színház tátog ki magából pincét-pajtát-udvarházat, báli csarnokot, katedrális-tereket. Az oltár elé időnként oltár-díszletek gördülnek. Vagy ezek talán csak más oltár-díszleteket takarnak el? A belszínpad körüli vakaródzók be-beözönlenek egy-egy zsúfoltabb összképet igénylő jelenetbe mâconi katolikusokat játszani. (A színi egyház valódi pénzt szed tőlük.) A gyakran felhangzó magasztos papi énekformulák magukban véve hamisítatlan keresztény hangzatok, de az itt kiképződött szőrös has- és vérszagú légkörben, az egzotikus madaraknak öltözött uraságok közt egyben kissé aztékos akusztikával hatnak.

De miért is vélnénk a Montezuma papjai hallatta emberáldozati énekeket csúfabbaknak? Mexikó kultúrája bizonnyal alacsonyabb szintű volt, de a maga szintjén nemkevésbé kifinomult, és a puskaporfelhős spanyol misszió nem volt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy változzék is. Mexikó (India, Afrika) kultúrája ma egymásba romosodó régi és újabb szintekből áll. E században már égetővé vált a hiánya azoknak a jótékony kontinentális kölcsönhatásoknak, amelyek lehetőségét Európa a XVI. század során glóbusz-szerte előre kioltotta. Mármost, jó ok-e ez a haragra? Vajon nem ugyanabból az emberi őskohóból nyer dinamikát konkvisztádor és kommünári? A Greenaway-i gúnydühökre mindenesetre nem ok. Őt nem a leviatáni működés maga bőszíti fel, hanem mindenekelőtt annak bodros-kalandos köntösei, melyek csak látszatra korlátozzák az ősenergiákat, valójában egyre ármányosabban ágaztatják szét ezeket. Greenaway álláspontja tehát formálisan hitleri. Míg azonban Hitler piktor Leviatán történelmi felszabadítására (férfiasítására) vágyott, felemelő küldetésként vállalva ezt, az angol képcsinálótól az efféle dagályosság teljesen idegen, ő beéri Leviatán művészi kimutatásával. Tekintsük a mâconi példát.

Az ínséges Mâconban egy hájas öregasszony világszép ártatlanságot szült (marondói esetekkel szemben: minden ijesztő függelékjegy nélkül). Csakhogy a környező emberekben nem ártatlanság lakott, hanem morális igényesség, vagyis az a hajlam, hogy aljasságaikhoz mentőeszméket, jelképeket és ceremóniákat kerítsenek, illetve csatlakoztassák vagy tönkretegyék az akadékoskodó különcöket. A csodás szülött még fenyegetettebb helyzetbe jutott, mint annak idején az első Kisded. Jézust, földi ittjártakor még nem sokan szerették, így bújtató védelem alá került, felnőhetett, szellemileg eredményes lehetett, és miután kiszenvedett, nem aprították darabokra. A mâconi gyermeket viszont hamar baljós dicsfénybe állította az uralkodó egyház, részben hogy elejét vegye egy eretnekmozgalomnak, részben mert az új Gyermek kultusza fellendítette a már rogyófélben levő egyházmegyét. Az üzleti és az erkölcsi siker fonákul szétválaszthatatlan egységben jelentkezett, mígnem (a gyermek pusztulása után) visszatért a változatlan arcú ínség. De nem hozott volna tartósabb virágzást az sem, ha eretnekmozgalom bontakozik ki. Ennek élére ugyanis az a hamis szűzanya állt volna, aki bár csakugyan szépséges szűz volt, de csupán nővére a gyermeknek. Ám az egyház ügyesen viselkedett: ímmel-ámmal elfogadta a hamis anyát, osztozott vele a Gyermek áldásaiból befolyt javakon, így később hatásosabban leplezhette le, és megkezdhette a család kiirtását. A csaló lány éppen akkor esett csapdába, amikor – életében először – szeretkezni készült; kiválasztottja, akit a szénába hívott, a helyi püsfök fia volt. A szénapajtában egyszercsak megjelent a gyermek, hipnotikus papi sugalmak hangjától kísérve. Aztán egy megriadt fehér ökör (a színpadon: Cosimo Medici ajándékökre) a szeretők közé gázolt. Amikor az érkező püspök és a nép előtt alázuhant a pajta egyik oldala, két vöröslő holttetem tárult elébük, a meztelen ifjúé és az állaté, az elkeseredett lány pedig kaszával a kezében állt ott. Ezek után kisemmizték, de gondosan időt hagytak neki arra, hogy tőle elmételyezett öccsét megfojtsa. Mivel váltig szűz maradt, még most sem végezték ki. Előbb külön váddal erőszakos szüzességvesztésre ítélték (a színpadon ez: a könnyes Cosimo jogi javaslata). Hóhért aztán mégsem hívtak, mivel a lányra, ha már egyszer szeretni  mert, egy egész kaszárnya szabadult rá (a színpadon a gyanútlan színésznő hasonlókban részesül: mire szerepe szerint halottá kell válnia, halott már valóban). Ezután a gyermek szent holttestének értékesítése következett, majd a város újra megnyílt a dögvésznek. (A színpadon most felbukkan végre a Jó is, hintán kapaszkodó bélpoklos képében, árnyékos szemekkel, barnás lepedékkel a szája körül: dadogó látó-bolond.)

A filmjelenetek sora sokáig fojtóan párás; mondhatni kiszomjaztat némi felvilágosodásra. Utóbb azonban, amikor hűlni kezd, sötéten csillogva hűl, egészen a (Greenaway-nél életműtipikus) hullaevő-jelenet jeges fuvalmáig. A Borgiák Rómája, Izabella Toledója – vagy a Kálvin uralta Genf; a Szent Bertalan-éj Párizsa – vagy 1793-é: ennyit a napvilágról? Nem, A mâconi gyermek nem foglal tételekbe ilyesmit. Greenaway-t a német és svájci reformáció vagy a francia felvilágosodás – felvilágosult személy létére – mérsékelten izgatja, a XIX. századot már nagyon unja, a XX. századi állami totalitarizmusokat pedig megvető oldalpillantásokra is alig érdemesíti (mi lelepleznivalója volna útmenti végtermékeken?). Igaz, főként épp a jelen, az ezredvégi tenyészet foglalkoztatja szenvedélyesen. De hogy az emberi lény hányadán áll magával, arról szerinte máig a reneszánsz és barokk századok nyújtják a legérdemesebb tudnivalókat. És rejtenek is valamit: a piktúra aranykori nagyságának a titkát, melynek Greenaway látásmódja rég a foglyává vált, így konstrukciói soha nem ölthetnek tanhirdető jelleget. Minden tézis-füzért megbont az az idegfeszítően tisztázatlan összetételű kép- és jelenetalkotói elragadtatottság, amely éppen erre a rendezőre vall és amely a mostani filmet is átpácolja. De miért néznénk különben?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 31-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1118