KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Szociofilm

Szegény gazdagok

Schubert Gusztáv

Azt hiszem, ugyanaz történt a „valóságföltáró” dokumentumfilmezéssel, ami a kisrealista játékfilmes középnemzedékkel, menthetetlenül elkényelmesedett és magába fülledt.

Százötven óra dokumentumfilmet nézhettem volna végig ezen a szemlén. Impozáns. Mintha csak azt a bizonyos öt kiló bélyeget adták volna ajándékba. Azt hiszem, ugyanaz történt a magyar dokumentum-filmezéssel, ami a kisrealista játékfilmes középnemzedékkel, menthetetlenül el kényelmesedett és magába fülledt. Az a százötven óra nem diadal, hanem túltermelési válság. Eladhatatlan áru, ránkrohad. Könnyű mentség, hogy a kormány televízió nem mutatja be őket, mert sikerpropagandát kíván; nem hüppögő munkanélkülieket, elfekvő öregeket, ót varos hajléktalanokat, hanem daliás nemzeti érzelmű ifjakat. Ha mégis tíz- és százezreknek volna alkalma és türelme ezeket a dokumentumfilmeket végig nézni, mire mennének vele? Mi az, amit sehol másutt észbe nem vehetnek? A dokumentumfilmesek örök álma: a nyers, megszerkesztetlen valóság? Abban élnek. Addig lehetett ezzel meglepni őket, amíg a Patyomkinfalvakat, -gyárakat, a hatalom műtermeiben megszerkesztett, összemontírozott „valóságot” készpénznek vették. Épülnek persze ma is álomvilágok, de nem a szegényeknek, s kiváltképp nem a hajléktalanoknak. Nekik már nem is hazudnak. És róluk sem. Szalonképessé lettek. Senki sem igyekszik létezésüket rejteni. Nem is lehetne már, különben is, álljanak csak ott, a miheztartás végett, a mozgólépcsők alján. Nap mint nap látom őket. Mihez kezdjek Dettre Gábor koldus-portréival (A felettünk való mindig megteríti asztalunkat...) Megdöbbenve semmiképp nem vagyok. Talán, ha koldusopera volna. Talán, ha reneszánsz módra, vagy Babel falusi templomfestőjének profán ihletével a koldusarcot egy díszes miseruha viselné, vagy egy condottiere, vagy egy pártvezér. Sorjáznak a clochard-portrék, testesedik a közhely: a koldus is ember. Egy percig sem gondoltam másként. A filmszemle katalógusában A felettünk való... ajánlásában azt írja valaki: „úgy hisszük, segítséget kell nyújtanunk nekik, és a 20. század végén csak szeretettel fordulhatunk feléjük.” Ugyan miért? Koldusnak lenni nem szeretetreméltó állapot. A koldulás botrány. Persze nem az övék (még ha ki-ki tehet is róla, hogy ilyen mélyre bukott), hanem a miénk. Az irgalom egyetlen gyakorolható, hatásos formája, hogy félszegen, bűntudattal pénzt csúsztatunk a mocskos tenyerekbe. Azontúl bármiféle érzelem, szeretet vagy gyűlölet, csak elmaszatolása annak a bájos ténynek, hogy a társadalom gépezetében valami végzetesen rosszul működik. A társadalom mindig is veszélyes üzem volt és lesz, de talán mégsem ennyire. Körülöttünk gyanúsan sok lett hirtelen a csonkabonka, a lelke-rokkant. Nincs a világon ennyi óvatlanság és ennyi életveszélyes vakmerő vagányság. Itt vérszagot fogtak a gépek. Az államgép, a háztartás-gép. Elég egy rossz mozdulat, és oda a kar, a család, az állás, roppannak a gyönge bordák, szakad a lélek. Dettre filmjében sűrűn fortyog mindez a horror, csak épp elfedi a misericordia. A felettünk való mindig megteríti asztalunkat... Hadd szeressem inkább úgy a koldusokat, hogy gyűlölöm azt, ami ronccsá szaggatja őket.

A munkanélküliekről szóló filmek szintén a részvétemre apellálnak. Van, amelyik nem is figyel oda másra, csak az elbocsátás rideg, gépies aktusára. (Ferenczy Gábor: Leszámolás). Mintha egy elbocsátó, szép üzenet gyógyír lehetne. Persze hogy fájdalmas húsz, harminc év után megválni a Videotontól, az Ikarusztól, de ennél sokkal tragikusabb, hogy mifelénk munkanélkülivé válni egyet jelent a megfellebbezhetetlen, lassú agóniával. Mert csak a munkanélküliség és a segély van kitalálva, az nem, hogyan lehet új életet kezdeni. Ez a dráma, ehhez kellene a kamerával odahajolni, azt kellene firtatni, van-e a halál (az elbocsátás) után élet? Nincs. Hazugság azt állítani, hogy van, illúzió azt hinni, lehetséges. Kevés pimaszabb hazugságot hallani mostanában, mint azt, hogy bárkiből lehet „kisvállalkozó”. Nézzük például azt a macskaszívósságú asszonykát, aki Schiffer Pál Videoton sztorijában garázsát „bolttá” varázsolva reménykedik a túlélésben. Bálás ruhák, bazári pulóverek, szomorú Olymposok között várja naphosszat, hogy rányissák az ajtót... a többi munkanélküliek. Várhatja. Ő volna a rendszerváltás hőse? Schiffer tudja, és megmutatja, hogy nem az. De a szívszorítóan tragikomikus pillanat hamar elenyészik, a film akkurátusan pereg tovább, komoly dolga van, objektívan és kronologikusan rögzíteni a Videotonban történteket. Hiábavalóság. Nincs többé dráma. Nincs többé egyéniség. Még a nagyuraink is kisszerűek. Miféle Infernót lehetne itt írni, filmre vinni, miféle grandiózus ellenfelet lehetne itt megsüvegelni. Farinata degli Uberti, amint selyemnyakkendőit mutogatja Dante Alighierinek? Isteni kutyakomédia. (Moldoványi Ferenc: A keresztapa). Ez az egy, mi még megmaradt. Ma, amikor, a fizika nyelvén szólva, minden a legvalószínűbb állapot, az entrópia, a tökéletes, mert nyugvópontra jutott káosz felé tart, a közönyös filmszalagon vagy videón egyetlen esemény képe fog látszani, a fokozódó zűrzavaré.

Zűrzavar Kisújszálláson. Zűrzavar Krasznokvajdán. Zolnay Pál elment Kisújszállásra egy földárverésre. Ez már igazán sikertörténet lehetne, igazságtalanul meghurcolt „kulákok” negyven év múltán végre visszaszerezhetik földjüket. Már az is elég zűrzavaros, ahogy visszakapják. (Árverés Kisújszálláson.)

Aztán a kárpótolt gazdák végre ott állnak a tíz-húsz-harminc holdak előtt, elérzékenyülve büszkén vagy dölyfös nekiszánással. Csak éppen jobb nem kérdezni tőlük ilyenkor semmit, mert akkor a derűs tekintetek bizakodva belevesznek a semmibe. Mi lesz, ha lemegy a sertés ára? „Majd csak lesz valahogy. Ennie mindig kelletik az embereknek:’ – reménykedik az egyik gazda. És ki fogja művelni a földet? „Hát magunk! A család! A fiam, a menyem, az asszony, meg én e! – mondja egy derék mesebeli nagypapa. És nyilván segít majd a kutyus, a cica meg a kisegérke is.

Jobb volna talán a téeszben bennmaradni? Nem hinni kertmagyarországban, tündérmesében? Krasznokvajdán a bennmaradók és a kiválók csapnak össze a közös birtokot megosztani hivatott közgyűlésen. (Elbert Márta: Fölrajzolt álmok) Egy ideig úgy tűnik föl, mintha a süllyedő szövetkezetekből elmenekülő kisebbség a javak többségével távozott volna, majd kiderül, hogy a gépek nagy része a maradók kezén van, de nekik meg tőkéjük nincsen. Lassanként kirajzolódik a jófajta kierkegaardi pesszimizmus: házasodj vagy ne házasodj, egyként rajta vesztesz. Krasznokvajdán mindenki pórul járt. Itt a mese vége, a folytatást senki sem tudja a filmben, úgyhogy az is véget érhet...

Zűrzavar, zűrzavar, zűrzavar... a nézőben is. Ami a filmekből leginkább megmarad: körkörök és hosszadalmak. Üres arcok, meddő beszédek. Miért? Ezt követeli meg a fekete doboz szelleme? A katasztrófa után persze minden jelentéktelennek hitt részlet fontos lehet. Őrizzük meg. De mit ne mondjak: már zuhanunk. Nem kellene azon is gondolkodni, hogyan lehetne mégis épségben földet érni? Ilyenkor persze az ember elfogult, nem képes istenként felülről nézni a mindenséget. Irányít, szelektál, a botkormányhoz kapkod. Sír, röhög. Mindenfélét csinálhat, csak egyet nem érdemes: szép objektívan a földbe csapódni.

Személyiség, személyesség – a dokumentumfilmnek (is) ez a forsza. Elfogultság nélkül nincs valóság, nincs igazság. Csak hát persze az elfogultságnak is „igazinak”, teherbírónak kell lennie. Dettre Gábor alighanem azért tudta elkészíteni a filmszemle legerősebb dokumentumfilmjét (A Színésznő és a Halál), mert egy – egyetlenegy – ember a legkisebb porcikájáig, a legtitkosabb gondolatáig érdekelte. És ez... minden. Ennél már nem kell több. A párbeszédben, amit úgy hívunk, dokumentumfilmezés, valakinek – legalább az egyik félnek muszáj vadonatújnak lennie, vagy a riportalanynak (a valóságnak) vagy a rendezőnek. A film azt is dokumentálni tudja, ha két közhely találkozik, csak hát minek. A valóságnak mostanság nehéz dolga van, csak azt hisszük el neki, ha robban, ha vérzik. Ha csak úgy vér és gránáteső nélkül érdekes, az nem fér a fejünkbe. Nagyobb lett a tét a dokumentaristán. Neki kell okosnak, érzékenynek, találékonynak lennie, hogy oda vonzza a tekintetünket, amire már nem tudunk önként odafigyelni. Ezt a kihívást az egész szociofilmes mezőnyben mintha csak a játékfilmrendező (!) Salamon András érezte volna meg. Nem kommentál, nem művészkedik, éppen csak egymásnak ugraszt össze nem illő dolgokat, akár Oliveiro Toscani a Benetton-reklámokon. Szolarizált színes képeken mélységes sötét szempár, gyönyörűen ívelt piros száj rebeg a hófehér semmiben. Amanda Baez és a Lux habfürdő reklámja lehetne, csak épp egy tizenhárom éves kislány beszéli el, hogyan adta el egy ismerőse kéjvágyó férfiaknak. (Gyerekek a városban). Toscaninál a véres vagy profán valóság tör be az álomvilágba, itt a szépség (egy másik Salamon-filmben – Egy vidám nap a szeméttelepen- pedig a humor) a nyers naturáliába. Az eredmény ugyanaz: nem tudunk nem odafigyelni. És ez az, amire valóság és dokumentuma egyre inkább rászorul.

Van persze olyan eset, ahol továbbra is „tilos a montázs”. Hogyan vadásszunk például kiskirályra? Úgy semmiképpen, ahogy Moldoványi Ferenc teszi különdíjas dokumentumfilmjében (A keresztapa). Főhőse képviselő, parlamenti bizottsági elnök, nagygazda, vállalati igazgató, többszörös milliomos. És – ha igaz – kiskirály és keresztapa, akinek egy egész megye a zsebében van. Rémisztő, baljós eshetőség. Ha igaz. Csakhogy a filmből épp a vád nem bizonyítható. Néhány, az arcot ellenszenvessé torzító alsó kameraállás, az ellenlábasok „leleplezéseinek” és a riportalany magyarázkodásainak párhuzamos montázsa, minden csak nem corpus delicti. Bizonyíték csak egy adódik, de az sem jogi, „csak” erkölcsi. Mint az a bizonyos elszólás a Rokonokban, miszerint a Zs. V „Zsarátnok Városa” tulajdonain annyit tesz, „zsebre váglak”. A nagyhatalmú személy időnként kifejti gazdaságfilozófiáját, eszerint „Ha önnek, vagy nekem van egy tulajdonom, egy gépkocsim, egy házam, egy vendéglőm, először is annak adom oda a slusszkulcsot, akinek én akarom, ha odaadom valakinek, megválasztottam, megbízom benne, hogy az én vagyonommal és adott esetben az én életemet is kivíve az utcára, kockáztasson, és ezért megfizetem, és addig fizetem meg, addig foglalkoztatom, ameddig én akarom, nem vagyok köteles indokolni, mért köszönök el tőle. Mert ez a tulajdonnak a sajátja:’ Így igaz. Valóban megteheti. Egy kiskirály bármit elérhet, csak egyet nem, hogy ő legyen a „legnagyobb magyar”. Csak hát a tömeges nincstelenségnek – ahová a „polgárosodásnak” ezzel a keleties módszerével nagyon hamar eljutunk majd – meg az a sajátja (a francia forradalom után kétszáz évvel ezt már illene tudni), hogy a tulajdon szabadsága helyébe egy tűréshatáron túl a guillotine szabadságát hajlamos állítani: azt fejezek le, akit akarok, és nem vagyok köteles indokolni, miért köszönök el tőle:’

Ez így kerek. És így vérbően életes. Szegény gazdagok. Szegény szegények.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1115