KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vasisten gyermekei

Mammut-idők

Bikácsy Gergely

A legutóbbi magyar filmszemle egyik fődíjas alkotása az elsőfilmes Tóth Tamás nem magyar, hanem orosz filmje. Végpusztulás utáni világ törvények nélkül, vigaszra, kegyelemre várva.

Hasonlíthatatlan fényben áztak a szovjet színes filmek: „Szovkolor” nyersanyagra felvett képeik sajátos sugárzású, kopott-fakó, zöldes árnyalatú, fulladásos világot vetítettek a vászonra. „Koszlott” világot, (hogy egy ma olyan divatos, a legenda szerint Mándy Iván-feltalálta remek jelzőt keressünk.)

Közepes vagy gyenge alkotásoknál a technikai fogyatékosság volt szembeszökő és kedvrontó. Fapados színek, megítélhetetlen művészi szándékok, a középszer koldus-paradicsoma. A szovkolor látszólag a semmitmondós nyersanyaga. A tökéletlen nyersanyag olyan nagy orosz rendezőre is hatott, aki elkerülhette használatát. A Sztalker piszkoszöldjét a legválasztékosabb festő sem tudta volna kikeverni, hogy jobban sugározza alkotójának vízióját.

Az elsőfilmes Tóth Tamás nem magyar, hanem orosz filmet forgatott. Gyakran igen, de azért nem mindig határozza meg a helyszín, a gyártás, a forgatócsoport és a színész egy film „nemzetiségét”, olykor felesleges is gyártási ténynél többet látni egy mozgókép nacionáléé óban. A Vasisten gyermekei esetében elkerülhetetlen, ezért szükségesnek érzem, hogy szép iskolásan ideírjam: a legutóbbi magyar filmszemle egyik fődíjas alkotása nem magyar, hanem orosz film, és orosz mivolta nem a főcímből vagy produkciós adataiból nyilvánvaló, hanem magából az alkotásból.

Tarkovszkij és a Sztalker nem véletlenül kínálkozott induló példánkul. Tóth Tamás első filmje erősen, szembeszökően Tarkovszkij hatásáról tanúskodik. Készült akár szovkolorra, akár más nyersanyagra, itt nem a technikáról, de többről: a Moszkvában tanult és dolgozó rendező egész világlátásáról és művészi elképzeléséről van szó. A Vasisten gyermekeinek univerzumát nagyon könnyű néhány szóval meghatározni: egy végpusztulás utáni (vagy a végpusztulás folyamatában lebegő) elembertelenedett világ, törvények nélkül, vigaszra, kegyelemre várva. Az, hogy ilyen könnyen, vázlatosan és sematikusan lehet jellemezni a film világát, inkább a vállalkozás nehéz voltát jelzi, s kevésbé azt, hogy Tarkovszkij nyomán rendezőjének nem kell a felfedezők járatlan ösvényén vakon és vakmerően bolyongani. Elég vakmerőség követni egy óriást.

Rendkívül tehetséges elsőfilm ez az alkotás – ha a tehetségen határozott, erős stílust értünk, a választott stílus és hang hibátlan és természetes végigvitelét, tartását (márpedig a film „belső dallama” végig zavartalanul szól); azt a stilizációs képességet, hogy a komor és fenyegető alaptónusba a rendező magától értetődően tud bizarr, groteszk, grandguignol elemeket is beépíteni. A film ötvözete teherbíró és tűzálló.

Jégkorszak mélyén járunk. A történet, a cselekmény nem fontos. Akkor a legjobb, ha nem is kell figyelnünk rá, ha elfogadjuk, hogy látszólag logikátlanul, nem úgy és arra fordul, mint várnánk, hogy itt semelyik fordulatnak és epizódnak nincs logikus következménye. Így s ezért talán jobb a film első fele. Csernobil-szerű hatalmas ipari komplexumba vagyunk bezárva, pusztuló, épp összeroppanó, robbanásos gyármonstrumba. Éppen valamiféle mentőbrigád dolgozik: „végünk, elpusztulunk”, halljuk elfúló szavaikat. Tüzek lobbannak, rozsdás rácsszerkezetek és acélfolyosók omlanak. A siker reménye nélkül tevékenykedik a mentőcsapat. Mintha pótcselekvés volna, maguk sem hisznek önmagukban. Katasztrófa előtt másodpercekkel. Az irányítóirodában is a bukás előtti képek: a végre készülő, egykor rettegett és nagyhatalmú vezetők, ma szánalmas önparódiák a hangszóróikkal, vezérlőpultjukkal, telefonjaikkal. Felesleges, teljesíthetetlen utasítások és parancsok keresztezik egymást.

Várjuk a végrobbanást, hogy aztán abból elindulhasson a történet. De nincs ilyen végrobbanás, elmarad a drámai csúcspont, a „kisülés”. Észrevétlenül tovább siklik a történet. A mentőcsoportból valaki halálosan megsebesül, majd mintha mégsem haldokolana, csak alszik. A csapat tagjai fájrontra készülnek, a monstrum tovább lángol és omladozik. Megint más purgatóriumi figurák már fellázadtak, vagy próbaképp lövik saját gyártmányú fegyverrel a monstrum másik részét. Íme, a Fehérház ostroma helyett a Rozsdás ház lázadói. Nem egészen világos, mi történik itt, s az sem, hogy a végpusztulás előtti pillanatból hogyan is csúszunk, vonaglunk át egy anarchista lázadás előtti helyzetbe. Aztán fenyegető és válogatottan nyúzott rablógyilkos és szikkadt-kizsákmányolt alakok holmi párviadalról beszélgetnek. A győztes csapata egy tucatnyi élő vagy leölt bárányt kap majd az ökölviadal jutalmaképp. Végpusztulás, világvégi robbanás helyett most már nem is fegyveres lázadásról esik szó, hanem a vegetálás és a rablás trükkjeinek piszkos mindennapjairól. Nincs hagyományos drámai felvezetés, majd ebből logikusan következő csattanó vagy kisülés. Állandónak, változtathatatlannak, nyúlósan araszolónak, sőt elakadónak látszik a vég előtti perc. A pillanat mikrostruktúrája, mondaná a szociológus, vagy a tudós képelemző. Egy elakadt idő fogaskerekeiben megállt életű embercsoport vegetál itt: bizarr, abszurd, már-már a fantasztikum határait rég átlépett világ lökődik elénk.

Mindez kitűnő, feszült, emlékezetes képsorokat eredményez. Amikor a rendező mégis cselekményszálat húz, iktat, követ, kevéssé meggyőző. A vonat ostroma film a filmben, bravúros, de kicsit különszakad; az a „trouvaille”, hogy a vadkeleti haramiák irodai bútorokat, koszlott székeket, használhatatlan dolgokat zsákmányolnak, s ott turkálnak köztük ősemberi öltözékben a vakító hómezőn, talán még jobb, mint a támadás jelenete, csakhogy anekdota csattanójára emlékeztet, stílusban kissé eltér a film lezáratlan, nyúlós, csepegő alaphangulatától.

Egy másik epizód, a bárányok ellopása is azért kiváló, mert fordulatai logikátlanok és álomszerűen kuszák: ki az ellenség (baskírok?), ki az őrszem, és miért áll át a rablókhoz. A baskírok könnyedén visszaverik a haramiákat, már akasztanák is fel őket, de ekkor mások, akit ellenségnek vélünk, kiszabadítják hősünket: a zűrzavart nem oldja hamisan jótékony, világos információ. A dolog azzal végződik, hogy minden eddig látott figura ott hever, iszik, verekszik vagy alszik a monstrumgyár csarnokában.

Sajnos, a történet aztán szabályosan és előre kitalálhatóan „lekerekedik”: az elején beharangozott birkózó párviadalt a film végén valóban megrendezik, s ez feleslegesen szabályossá, kerekké teszi a szétszórt rendetlenségében, nem külső, de belső tótágasával összefogott filmet. Még nagyobb baj talán, hogy, mint hagyományos westernben vagy párbajfilmben, persze a mi emberünk győz. Kicsit talán érdekesebb és igazabb lenne, ha a másik győz, s a mi eddig már akasztást, ki tudja, hány fajta kivégzést túlélt emberünk marad a földön. Igazán jó megoldás azonban talán az lehetett volna, ha híven a film vállalt stílusához, ez a nagyhatású pankráció is „elkenődik”, megmagyarázatlanul fejeződik be: abbamarad, nem történt semmi, mindenki tovább alussza végpusztulás előtti kába álmát.

Itt azonban elhallgatunk, mert talán egy doktrinér elméleti következetességével kérünk számon valamit az alkotótól. Lehet, hogy ráfért azért erre a sovány történetű, epizódokból építkező filmre ilyen összefogó abroncs, a nagyöklű és szomorúan mulatságos párviadal egy iszonyú hústoronnyal.

Végül kikívánkozik belőlem egy lappangó meggyőződés. Tetemes, szembeszökő előnnyel indul egy orosz film. A torzpofák panoptikumi bősége és ereje. Rosszul mondom: nem torzpofák. Eszelősen, döbbenetesen hitelesek. Torzak, de itt a torzság természetes varázsa sugárzik: nincs az a Csillagok háborúja, ahol sci-fire éhes és ügyeskezű maszkmesterek rafináltabb Szondi-teszt panoptikumot kreálnak, mint itt. Kirgiz, baskír, orosz fejek és arcok. Ezek azonban nem „kreált”, hanem élő, hiteles, igazi arcok, a létezés, az igazság szörnyű felkiáltójelei. Ebben a túlvilági szovkolor-tájban hernyóznak a napfény nélküli vaspor, szénpor szülöttei. Eizenstein Sztrájk, vagy Régi és új című filmjében akad a torzarcoknak ilyen gyűjteménye, anélkül, hogy panoptikumi jellegük elnyomná a rettenet hitelét.

Annakidején tetszett a lengyel Szulkin Obi-Oba című, kicsit hasonló tárgyú ellen-utópiája, de efféle arcok és monstrumerejű bivaly-, mammut-színész nem akadt benne. Mész András sokmindenben tehetséges Meteóján is elúrhodott a míves és tanult stilizáció: választékosan kifundált, tehetséges „értelmiségi” vízió ehhez a barbár erejű és fenyegetően sugárzó képhez hasonlítva.

Most jön a közhely, amit bárhogy szégyellek, nem kerülhetek meg: első filmje „csak” erős stílusérzékének és tehetségre bizonyíték, s a tehetség nem elég. Más történeteknek, más arcoknak, más tájaknak is meg kell majd elevenülnie Tóth Tamás filmvásznán. A cselekmény-elmondással kísérleteznie, birkóznia kell majd.

„Kell?” Ostobaság. Inkább idő kell, meg pénz, meg kedv, hogy folytathassa. Ne jósoljunk. Tolmácsoljuk csak, amit most a vásznon láttunk, és vetítés közben éreztünk: egy igazi tehetség bemutatkozását, egy erős sugárzású film örömét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1120


előző 1 következőúj komment

mizereg #1 dátum: 2010-03-02 11:21Válasz
Tisztelt Gergely!
Majd üljön le, és nézze meg a filmet -ha már kritikát ír róla-! Odafigyelve! A kereskedelmi oldalak háromsoros ismertetőinek írói , úgy látszik, jobban figyeltek...ők értették.
Érdemes, mert valóban mestermű, függetlenül elsőfilm mivoltától. Egy barátomat idézném: "Én nem szeretem a jó filmeket, csak a nagyon jókat...mint például a Vasisten gyermekei"...egyetértek.
Üdvözlettel
mizereg