KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/április
KRÓNIKA
• N. N.: Derek Jarman (1942–1994)
• N. N.: Pályázati eredmények
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Kovács András Bálint: A kisterem és a nagyterem Filmszemle után
• N. N.: A 25. Magyar Filmszemle díjazottjai
• Turcsányi Sándor: Tánc az ördöggel Játékfilm
• Hirsch Tibor: Kelet-európai roncsok Játékfilm
• Báron György: Saját halál Dokumentumfilm
• Hegyi Gyula: A megnyesett répa kizöldül Dokumentumfilm
• Schubert Gusztáv: Szegény gazdagok Szociofilm

• Földényi F. László: Egy jó német Schindler listája
• Mihancsik Zsófia: Spielberg bárkája Kerékasztal-beszélgetés
GREENAWAY
• Ardai Zoltán: Leviatán cicomái A mâconi gyermek

• Bikácsy Gergely: A nyugalom tengere Ozu és Tokió
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Mammut-idők Vasisten gyermekei
• Koltai Ágnes: Emberi színjátékok Fényérzékeny történet
• Dániel Ferenc: A munkásosztály a kocsmába megy Kőzápor
• Dér András: Hűha! Keretbe feszítve
• Hirsch Tibor: A művész, az valaki más Beszélgetés Jon Josttal
FESZTIVÁL
• Kozma György: Milyen rendes gádzsók Cigányfilmek fesztiválja
• Bojár Iván András: Jó utak Latcho Drom
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Apám nevében
• Schubert Gusztáv: Napok romjai
• Koltai Ágnes: Az őrszem
• Turcsányi Sándor: Tökéletes világ
• Kovács András Bálint: Alberto expressz
• Tamás Amaryllis: A két Lotti
• Bíró Péter: Amerika fegyverben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Schindler listája

Egy jó német

Földényi F. László

Oskar Schindler német gyáros és világfi ezeregyszáz embert mentett meg a gázkamráktól. De még csak bele sem került a történelemkönyvekbe. Spielberg filmje róla szól.

 

 

„Az ember képzeletében lappangó bűnös örvényt semmi sem képes annyira felkavarni, mint éppen a közhely. Ezért történik meg, hogy egy szónoklat vagy vasárnapi prédikáció az emberben a legmélyebbre rejtett gazságokat is felébreszti, sőt fel is ingerli.”

Hamvas Béla: Karnevál

 

A dinoszauruszok kezdenek eltünedezni, Oskar Schindlerről viszont egyre több hír röppen fel. Nemcsak a hirdetésekben vagy az előzetes programokban találkozhatunk a nevével, hanem komoly politikai és kulturális hetilapok hasábjain is. Gyanúsan sokat emlegetik ezt a sokáig elfeledett németet, aki több mint ezer zsidó rab életét mentette meg a 11. világháború alatt. Először arra gondoltam, végre lel kiismeret-furdalása támadt egyeseknek, amiért évtizedeken át olyan mélyen hallgattak róla. Végül is nemhogy nemzeti hős nem lett belőle, de mégcsak a történelemkönyvekbe sem került be. Röviddel a háború után kapott ugyan egy ki tüntetést (ezzel egyidőben pénzbírságra is ítélték, mert felpofozott valakit, aki „zsidóbérencnek” titulálta), de képtelen volt rá, hogy „hősiességéből” karriert kovácsoljon. Üzleti vállalkozásai is sorra csődbe mentek, ő maga pedig elfeledetten halt meg 1974-ben, Frankfurtban. Nevét egy mellékutca őrzi, valamint sírköve, amelyet kérésére Jeruzsálemben állítottak fel.

Miért éppen most fedezték fel? Hiszen 1962-ben a Metro Goldwyn Mayer már megvásárolta tőle a jogot, hogy filmet készíthessenek életéről – s bár a cégnek akkor ez több tízezer dollárjába került, a terv mégsem valósult meg. Azután 1982-ben egy ausztrál író, Thomas Keneally írt róla regényt, amely Amerikában Schindler listája, Angliában pedig Schindler bárkája címen jelent meg – ám a siker ekkor is váratott magára. Ami feltűnő: az 1100 zsidó megmentéséről szóló történetben – függetlenül ennek történelmi, erkölcsi, vallási jelentőségétől – sokan megszimatolták az üzletet! (Keneally sem azzal a tervvel érkezett Amerikába, hogy Schindlerről írjon, hanem hogy – akármilyen témából – bestsellert készítsen), mint ahogyan egyébként maga Schindler is, miközben zsidókat mentett, mellesleg jó üzletet is csinált.

Mint a mesében – kicsit emlékeztetve Mídász királyra is – Spielbergnek kellett színre lépnie, hogy az üzlet végre valóban sikeres legyen. S még csak be sem kellett mutatni a filmet ahhoz, hogy világszerte máris beinduljon a gépezet. Keneally könyvét újra „felfedezték” és a német Bertelsmann cég meggyőzte a kritikusokat, akik „váratlanul” könyvsikert csináltak az egyébként igen közepes regényből; a német és a lengyel televízió dokumentumfilmet készített Schindlerről; a Die Zeit című hetilapban egymást követték a Schindlerről szóló cikkek (ráadásul az egyik a Modern élet című rovatban jelent meg!); s mindennek megkoronázásaként – az abszolút siker jeleként – az RTL-ben Gottschalk a talkshowjába filmszínészek és teniszbajnokok között az addig tökéletesen ismeretlen özvegyet, Emilie Schindlert is meghívta tíz percre, néhány rokonszenves öreg zsidó ember társaságában. Ugyanaz a történet, más és más tálalásban. A Die Zeit kolumnistái a történelemfilozófiai összefüggések boncolgatásától sem riadtak vissza, mondván – nem minden alap nélkül –, hogy Schindlert a németek feltehetően azért szorították ki történelmi emlékezetünkből, mert ő volt az élő példa arra, hogy igenis lehetett tenni valamit Hitler ellen; Gottschalk viszont könnyeket próbált előcsalogatni – műsorából már csak a marcipánból készült krematóriumok hiányoztak.

Miért érdekes mindez? Azért, mert látszólag összeegyeztethetetlen dolgok keverednek és fonódnak egybe. Még mielőtt egyáltalán fel lehetne tenni a kérdést, hogy jó-e vagy rossz-e a film (szerintem: közepes) nem árt felfigyelni arra a mechanizmusra, amely nemcsak hibátlanul működik, hanem eleve érvényteleníti is ezt a kérdést. Eleve olyan helyzetbe kényszeríti a nézőt, hogy az ellentétes érzések rabjául esik. Mert mondhatja azt, hogy sokszori nekirugaszkodás után Spielbergnek végre sikerült kasszasikert csinálnia a témából – s ez akkor is tény, ha tudom, hogy a rendező zsidó szervezetek javára minden haszonról lemondott. A filmet a másik irányból is megközelítheti, mondván, Spielberg nagy pénzt fektetett abba, hogy megismertesse a világot Schindlerrel, hogy elmeséljen olyasmit, ami, különösen Amerikában, szinte teljesen kihullott az emlékezetből, vagyis hogy gátat vessen a felejtésnek. S akkor – elsősorban Európában – hozzáteheti még a „hívószavakat” is: szervezett szkinhedek, nacionalizmus, antiszemitizmus, populizmus. Egyszóval: Spielbergnek semmi sem drága, ha arról van szó, hogy a felvilágosítást, azaz a jó ügyet szolgálja.

E filmmel kapcsolatban tehát számomra nem az a döntő kérdés, hogy jó-e vagy rossz, hanem hogy a vitathatatlan jószándékra figyeljek-e benne, vagy inkább az éppen annyira vitathatatlanul rossz ízlésről árulkodó hollywoodi sémára, amely, mint a lóláb, vagyonis kilóg. A válaszom pedig: is-is. Számomra erről az eldönthetetlenségről szól a film – ez az, ami a Csillagok háborújánál vagy az E. T.-nél is inkább példaértékűvé teszi Spielberg művét. Ehhez képest Schindlernek, a krakkói gettónak vagy a zsidóknak a története bizony eléggé súlytalan, s a film megtekintését követően napról napra halványabbá is válik. Spielberg – s ezúttal nem szubjektív jószándékáról van szó (ami vitathatatlan, s ezért őt magát cinikusnak sem nevezném) – akaratlanul is csapdahelyzetet teremtett. A pénzzel egybefonódó felvilágosító szándék eredményeként a pénz ezúttal ártatlan színben tűnik fel – végülis nem illik anyagi összefüggéseket firtatni, ha a holocaustról van szó. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy ez nem történhetne meg, ha a felvilágosítás és felvilágosodás maga is nem válna megvásárolható áruvá. Vagyis a Schindler listája mint filmjelenség arról kíván meggyőzni, hogy az eredményes felvilágosítás és a siker elválaszthatatlan egymástól.

Spielbergnek sikerült olyan filmet készítenie, amely egyáltalán nem nevezhető cinikusnak, sőt minden jóérzésű embert le kell, hogy vegyen a lábáról – de amelynek logikája (akár a történetre, akár a dramaturgiára, akár a film forgalmazhatóságára gondolok) mégsem különbözik a Csillagok háborújától. E film esetében ez abban nyilvánul meg, hogy a rendező – az olyan emberhez hasonlóan, aki egy népes társaság kellős közepén a beszélgetőpartnerét hallgatja ugyan, de közben akaratlanul is a többieket figyeli (s nem ilyen társasági összejövetelre emlékeztet az egész világunk?) – lélekben mindig másutt van, mint ahol látszólag tartózkodik. Úgy tesz, mintha... Gondolatban bármelyik mozzanatát pergetem is le magam előtt e filmnek, látom, hogy egyik sem azonos önmagával: Mindegyik állít valamit, aminek mégsem tesz eleget. Itt van például a fekete-fehér technika. Az első reakcióm: végre nem színes film Auschwitzról. Egy antikommersz alkotás. De ahogyan sokasodnak a képek és telik az idő, egyre inkább csak azt látom, mennyire tökéletesek és szépek az egyes felvételek. Az árnyékok esése, a súrlódó fény, a fekete és a fehér játéka olyan lenyűgöző, mintha Helmut Newton vagy Robert Mapplethorpe fotóművész lett volna az operatőr. Szinte ropognak az egyes képek, friss és ragyogó minden. Kicsit emlékeztet Lars von Trier Európának fekete-fehér részeire is. De amíg ott a steril tökély az ábrázolt világ lényegi elemévé tudott válni, addig itt technikai bravúr maradt, s szépnek hazudta azt, amiről tudom (bár ezúttal nem látom), hogy nem szép. E technika emlékeztetett egy kicsit az ötvenes évek olasz és francia filmjeire is; de azokban a fekete-fehér az élet színtelenségét árasztotta magából. Itt viszont feltűnő az ellentét a felvételek profi hibátlansága és a bemutatott borzalom között. (Amit Spielberg úgy próbált áthidalni, hogy észrevétlenül magát a borzalmat is esztétikailag elviselhetővé finomította.) A Schindler lista finak egyik nagy trükkje: ugyanolyan hatást ér el a fekete-fehérrel, mintha színesben forgatta volna. Elfogadja ellen-Hollywood kihívását, s azt ügyes fogással kétvállra fekteti. Egy ellen-ellen-kommersz film az eredmény. Megint hadd tegyem hozzá: semmi kétségem Spielberg jóhiszeműsége felől. Ami számomra elgondolkodtató: e jóhiszeműség sorsa, ha elfogadja a modern nyilvánosság feltételeit.

Rossz film a Schindler listája? Bizonyos szempontból egyáltalán nem az – s ezt akkor is el kell ismernem, ha ezek a szempontok engem nem feltétlenül érdekelnek. Tehát akkor jó? Ezt sem mondanám, még ha tudom is, hogy Spielberg jót akart vele, s ráadásul alighanem sikerfilm is lesz, amelyet az amerikai filmkritika máris „az elmúlt ötven év legjobb filmjének” kiáltott ki. (Mit mutathattak be 1943-ban, amit még ez a film sem tudott felülmúlni?) Egy nagyszabású film, amely mégis hidegen hagy. Nehéz azt mondanom, hogy nem érdekel Schindler és a zsidók sorsa – de ez a film nem keltette fel az érdeklődésemet (hogy katarzisról, megrázkódtatásról, megrendülésről ne is szóljak). Ráadásul ezúttal nem is a holocaustról van szó, hanem egy, a holocaustról szóló filmről. S a kettő korántsem ugyanaz. Még akkor sem, ha egy világméretű, hatalmas financiális háttérrel megerősített propagandagépezet sulykolja is az emberek millióinak a fejébe, hogy a kettő azonos.

Az E. T. vagy a Csillagok háborúja esetében a hollywoodi film műfaját és a bemutatott történetet senki nem tévesztette össze: nyilvánvaló volt, hogy van egy állandósult, jól működő gépezet (a filmipar), s vannak árucikkek, amelyeket el kell adni. Most úgy látom, hogy – a filmipar logikájának és kényszerének engedelmeskedve – a holocaust is felsorakozott az eladandó árucikkek közé. Még akkor is, ha, kissé szemlesütve, mindenki úgy viselkedik, mintha most, kivételesen nem erről lenne szó. A logika azonban ugyanaz. Auschwitz, dinoszauruszok, gumimacik, földönkívüliek – nem vitás, bármit könnyen ki lehet használni. A gyerekeket éppúgy, mint adott esetben a holocaust áldozatait. Elfogadva a film jó szándékát, hadd kockáztassam meg, öntudatlanul mégis ugyanannak a mechanizmusnak szolgáltatja ki magát, ami mindenből árut tud csinálni.

Spielberg el akarja hitetni velem, hogy filmje arról szól, ami a szavakban s képekben megformált történetre redukálható. Úgy nyilatkozott, hogy elsődleges célja ezúttal nem egy sikerfilm volt – s „önuralmat” tanúsítva az áldozatok emléke előtt kívánt tisztelegni. Ám ha alaposabban nézem a film egy-egy jelenetét, azt látom, hogy másról is szó van; egy kísérletről, hogy mindaz, ami az embereknek „szent” (legyen az holocaust vagy a fekete-fehér filmművészet megannyi nagy alkotása), miként vonható be a „profán” szférájába.

Azon sem csodálkoznék hát, ha a jóhiszemű néző a filmet megnézve a katarzis élményének megtapasztalása helyett úgy járna, ahogyan azt e cikk számára kiválasztott mottóban Hamvas Béla megjósolta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1116