KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csapnivaló

Ed Wood (Miszter) rózsaszínben

Turcsányi Sándor

Amolyan „forgatás közben” históriába keveredtünk. Ennek a műfajnak két ága van: a reklámhordozó és a röhögtető.

Csapnivaló. A kávé, talán mert romlott a tej, minden ilyen helyen, üzemszerűen, hivatalosan vacak ipari kávét mérnek, üzemi étkezdében, bírósági kantinban, produkciós büfékocsiban. Egy zsarutörténet invalidusnak minősíthető, ha az őrmester nem káromkodik, mint egy őrmester, hogy micsoda egy pocsék lötty ez a gépi fekete itten az őrszobán. Persze, megiszik negyvenhetet, mer’ talpon kell lenni. Ám az mindig kimarad, ha netán romlott tejszínt löttyint belé, meglehet, többször is, hát vége van: székel, mint a pelikán, s az űzött bűnözők szélárnyékban űzik tovább a múló időt.

A Csapnivalót ilyes szándékok vezetik, ezúton igyekszik túlmutatni csakúgy a filmeken, miképpen önmagán. A film török itala egy forgatási büfékocsi aznapi specialitása, mely tudás máris fejcsóválásra késztethet: göcögős címfordítás sikerült megint. Amolyan forgatás közben históriába keveredtünk. Kvázi műfaj, kétféle ága van: a reklámhordozó és a röhögtető.

Reklámhordozónak nemcsak a televíziós mozi-chartok werkszerű intimbetétei tekinthetők, melyekben filmcsillagocska elmondja, hogy a mester hogyan jutott lélektől lélekig, és hány robbanótöltetet szereltek fel a testépítés alkirályára, hanem az összes werkfilmek mind, melyek pedig egykorúak az anyaggal és a géppel. Tehát, hogy az a leleményes Chaplin rükvercben szerencsétlenkedett, és nem is a fejére esett a szekrény, hanem ő bólintott bele, az pont az akkor soros gyöngyöcskét népszerűsíti, a mítoszra még akkor is köp, ha mitikus személyeket mutogat vagy túléli önmagát.

A mítoszteremtés a röhögtetős ág feladata. Mert álmot csinálni semmiből, vegyi anyagokból, baromi lámpák fényibe, sok szájtáti alak között, hát az csuda móka! Megfordulnak ott jobb emberek, pláne szebbek. Ilyenkor az Amerikai éjszakát emlegetjük, aztán elhallgatunk, tudod, amelyikben a macska, a sztármacska nem issza meg a finom tejet, ezért rövid idegbaj után kirendezik, és a házmester cirmosa „bravúros beugrással” menti meg a produkciót. Hihetnénk, nem vérre, hanem tejre mennek hát az üzemi álmok. Akkor még jobban is, ha azt a parkolót feledni bírnánk, Wim Wenders remekművének (A dolgok állása) utolsó jelenetéből. Nemhogy vérre, de egyenest a rákból a halálba, a film, a csinált mozi szalaszt Kháron fahrtkocsiján. Ám ez csak egy villanás a víz fölött, tudjuk, ha Wenders nem lenne, mindig csak röhögnénk, glóbusznyi ápolt.

Csapnivaló. Annyiban hoz újat, hogy most az amerikai független baromság jaj, de szép lesz: „kulisszái mögé pillanthatunk”, ami forog, amolyan low budget. Hogy mi a független, és mennyi a csekély büdzsé, azt A dolgok állása után hiába magyarázná bárki is, csak röhögnénk. Az egészből pusztán a baromság marad. Ennyi a truváj: a Csapnivaló valóban röhögtetni akar. Most nem a színész esik hasra, hanem a másodasszisztens: ez a poén. A duplacsavar meg az, ha a színész esik hasra, csak pont a kamera mögött, az a remek ember. Kik ezek, és mit akarnak? Enumeráció: léhűtők, naplopók s egyéb ebek. Egyformák, és egyet akarnak. Bármilyen kutya, alsó kutya cudar, részeg helyzetben: mozit. A világosítónak, a produkciós sofőrnek s az ő telekszomszédjának is van egy könyve. E film talán legszebb jelenete az, amikor a bühnés és a világosítófiú, ám lehet, hogy a fahrtsegéd és a kellékes megegyeznek. Big deal: én rendezem, te fényképezed, s az az isteni sztár, akit egész nap bámulunk, az az érzéketlen, kretén barom játssza majd. Ennek halványabb mása csupán, mikor a rendező az Arany Miarosseb átvételére fogalmazza mondókáját, és hát vizuális típus az istenadta. Már látja is maga előtt, kezében az aranyizé, köszönöm szépen mindenkinek, a mamának a vacsorát, mogulnak a monétát, aranyos kicsi sztáromnak és neked, Uram, hogy segítettél. Csak épp a háta mögött nem áll David Letterman, de hát a nyugati parton amúgysem juthat sokra a hülye vicceivel.

Aztán ennyi csak.

Minden megtörténik, ami ilyenkor megtörténhet, nem is kell kocsmák környékén kódorogni, lesni ittas lámpahordók leereszkedő szavát, elég, ha megnézzük a Hogyan készült a Família Kft?-t és kész. Hazamegyünk, és csinálunk egy kis csapnivalót. Úgy kell, hogy az unalomig ismert vicceket elmondjuk kétszer. Zárópéldánk: a dolgozat sztárja a rendezőt adó Steve Buscemi. Az ehhez képest remek Levesben főhőse. Egyébként pedig Mr. Pink, akinek nem tetszik, hogy ő Mr. Pink. Miért is ne lehetne ő Mr. Purple? Ez persze más, nagyon más: Quentin Tarantino filmje, a Kutyaszorítóban. Nos, ez a legnagyobb baja a Csapnivalónak, egy árva (mellesleg ásatag) poént sem bír kihagyni. Rendező, színész összevész, és a ripacs odavágja: Csak azért játszom a tetves kis mozidban, szodomita kurafi, mert azt mondják, te Quentin Tarantino haverja vagy. Így minden tudásunk semmibe vész, a nézőnek nem marad tér. Jön egy tök tehetségtelen, nyomulós dagadék, és elveszi a játékunkat, majd lök valami kocsonyás, mócsingos izét, itt az enyim, játssz ezzel! Tulajdonképpen nem is rossz, csapnivaló – mint ez a poén, mely magán viseli az együtt töltött időt. Az Ed Wood után ugyanaz pinkben. Annyi baj legyen.

Másfelől mostanság majd jó sokan Quentin Tarantinóhoz képest óhajtják meghatározni magukat (engem például megvert, bár az is lehet, hogy az Emir Kusturica vagy Tom Sawyer volt) – és ez rendben is van. Samuel L. Jackson azt mondaná: az egészséges reggeli sarokköve a jó burger.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=930