Lengyel filmRégi lengyel vizsgafilmekA tükör képeAntal István
Klasszikussá érő lengyel filmrendezők, Polanski, Skolimowski, Kieslowski hajdani diplomafilmjeit is levetítették Budapesten. Nem poros relikviák, frissek ma is. Vannak filmek, amelyek láttán az ember szégyellni szokta, hogy mi mindent nem átallott korábban megnézni. A Két ember meg egy szekrény, Roman Polanski diplomafilmje ilyen film. Mesélik, hogy a szürzseniális Man Ray, mérhetetlen mennyiségű fénykép, festmény, költői film és rayograph szülőatyja, amikor anno felkérték, hogy döntsön ős is, mely filmeket rangsorolná a híressé vált brüsszeli tizenkettőbe, csak Polanski diákopusza mellett kardoskodott: sőt, a többi bemutatott klasszikust különleges prizmákkal ellátott szemüvegben volt csak képes végignézni. Untatták.
Polanski negyedórás kisfilmjét régóta szeretem: úgy üt most is minden képe, mint a börtön előtt Mike Tyson. Nem a színészi játékra gondolok persze, ami – mint az szokásos – leginkább viseli magán korának, a késő ötvenes éveknek gyermekbetegségeit. Hasonlóan túljátszott, mint minden korabeli, Európában készült költői film, talán tudat alatt éppen Amerika Sztanyiszlavszkijon érlelt bölényein utálkozva, de legalább, mint a legjobbaknál – nálunk: Szabónál és Nováknál – a színész itt is néma. Epikus pantomimmel, mint egy Rákosi Szidi-tanonc, de természetadta könnyedséggel, ahogy a fuvallat és a víz teszi a dolgát.
A történet rém egyszerű. Két férfi kijön a tengerből egy szekrénnyel. Nagyszekrénnyel. Tükrössel. És átvonulnak a városon. Nem engedik fel őket a villamosra, nem kellenek a széplánynak sem, megveri őket egy fiatal filmrendezőbanda (a legsunyibb ütőgépstrici, a diplomázó helyzetgyáros, Roman Polanski – pókkarokkal, tejfölös szájjal és lazán fésült, rockandroll séróval), nem pihenhetnek meg a fatelepen sem, visszavonulnak hát a tengerbe a szekrénnyel együtt, amely terhük és testrészük, mint a csiga háza, összetartozásuk jele és záloga, és eltűnnek mindhárman a víz alatt örökre, mintha nem is lettek volna kint a parton. Közöttünk. Az utolsó emberi lény, aki mellett elhaladnak, egy kisfiú. Növendékember, aki csak később válik a szokott pimasszá; most még virágcserép formájú homokpogácsák armadáját gyártja a tengervíz partján. Az ufókat várja tán, vagy Poszeidonnak üzen, vagy két embert remél ruhásszekrénnyel, Akik vízbe tértek már mellette, miközben ő a munkájára figyelt. Az eszközre a cél helyett.
Amióta Mia Farrow a Rosemary gyermekében megszülte a Sátánt, azóta még a legagyalágyultabb néző is tudhatja, hogy figyelni kell arra, amit Polanski a filmjeivel üzen. Charles Manson sajnos ezt előbb vette észre, mint a filmkritikusok.
Mit mutat tehát a nézőnek ez a diplomafilm? (A.) Tükröt. Nem véletlen, hogy amikor a filmrendezőhallgatók (jövendő hivatásos tükrészek) által játszott banda elpáholja a két sziszifuszt, eltörik a tükör. Onnantól kezdve a film lamentáció, mint ahogy ezt Polanski is jelzi, amikor megpihenő hőseit a csorba tükörrel egy történelmi rom hasonlóan hiányos torzója elé téríti.
Buñuel Andalúziai kutyája és Aranykora óta csak nagyon ritkán lehetett látni metaforikus motívumot éppen konkretizálása révén megemelni olyan költői erővel, mint ahogy azt Polanski teszi. Szabályos formájú felhők úsznak az égen. Gyönyörű fények. Az ég közepén egy makréla. Ez eddig egy Magritte-kép. Akkor az egyik sziszifusz leveszi a szekrény tükréről a makrélát, hogy kettétörje, és társával megossza. A tisztán maradt tükörképen ugyanazok a felhők ugyanolyan tiszták. Ez legalább öt új érzékelési dimenzió.
És akkor még nem említettem a Komeda Quartet frenetikus kísérőzenéjét, ami egészen másképp viszonyul a képhez, mint a Kés a vízben esetében történt: a zene csorbítatlan függetlenséggel hömpölyög a maga útján. Az életélmény az, ami közös.
A klasszikussá érő lengyel filmrendezők diplomafilmjeit bemutató összeállítás kiemelkedő darabja volt ez az 1958-as alkotás, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a további hét mű között ne akadt volna több elsőrangú is. Janusz Majewski azonos évben készített Rondó című, tizenhat perces Mrozek-filmje jobb, mint bármi, amit a rendezőtől később látni lehetett. A Borowczyk és Lenica nonszensz rajzfilmjeinek, valamint Novák Márk abszurd burleszkjének, a Keddnek világával rokon éttermi tragikomédiában semmi sem az, aminek a gyanútlan polgár hinné: az étteremben természetesen nem lehet enni, a vendéget nem kiszolgálják, inkább kiszolgáltatott, a pincér sem szervíroz, hanem nyal vagy tapos. Majewski annyi asszociációs könnyedséggel és dramaturgiai leleménnyel váltogatja, olyan ügyesen bontja ki egymásból az ötletvariánsokat, hogy a dadaista performance-ok és a közhelyes helyzetkomikum elegyítésével a görög tragédiák alaptípusait rakja elénk egy szocreál drámában. Az abszurd viszonyokra reflektáló, őrült egzisztencialista létvázlat a diplomázó Skolimowski műve, a Hamletke (1960, 9 perc) is. Ophelia fürdőkádba fúl, Hamlet egy épülő bérház lépcsőházában lételmélkedik.
A hivatal című Kieslowski-filmben (1966, 6 perc) a szocializmus köznapi borzalmai vágják pofán a nézőt. Kieslowski és operatőre, Leszek Trzesowski test- és arcközelbe megy egykori mindennapjaink apró-cseprő, de életbevágó, megalázó és személyiségromboló helyzeteihez, az azokban szereplő hivatalnokokhoz és „ügyfelekhez”. Életünk úgy hajlik ebben a filmben, mint a vaskos ügyiratmappák és hivatalos könyvek lapjai, negyven-ötven-hatvan-hetven évünk ott áll felslichtolva a raktárak polcain. Tadeusz Kantor halott osztályának elmúlt emberbábui és Alain Resnais Auschwitzban megvakult őrpóznái keltenek ilyen iszonyatot: nem lehet igaz, hogy ilyen szelíd barmok voltunk, ilyen megtört és megértő alázattal vártuk volna, amíg napszámban dolgozó, stupid hóhéraink élesítik a késeiket.
Irigykedve, nosztalgiával nézzük a hajdani vizsgafilmeket, a régi szekrény kincseit: nem mintha idilli lett volna akkor a helyzet. Dögletes volt. Az a nagy szabadság hiányzik. Odabent.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1170 átlag: 5.44 |
 |
|
