Televízó

Égi manna

Mellé

Spiró György

A magyar lakosság túlnyomó többsége gályarab a Pannon-tengeren – és a Pannon-tenger száraz. Erre azt mondják: „Tessék növelni a csapásszámot, és ettől tenger is lesz egyszer”.

Sokat ígérő műsort jelzett előre az MTV 1995. június 21-én, méghozzá kivételesen főidőben: a Világbankról és a Nemzetközi Valutaalapról készült film után szakértők beszélgetése volt az étlapon.

A film, amelyet 1991-ben készített bizonyos Robert Richter és Peter Kinoy, a maguk módján böcsületes, a világ sokmilliárd szegénye iránt elkötelezett jótét lelkek műve volt, imperializmusellenes szimpatikus vehemenciával. Mutattak megrázó képeket Bolíviából, ahol az elbocsátott és lakhelyükről elűzött ónbányászok kokát termelnek, ami ott törvényes (eszembe jutott: lehet, hogy nemsokára a mák és a vadkender legális termesztéséből fog élni a magyar lakosság harmada); mutattak képeket Ghánából, ahol aránylag sikeresen működtek az IMF és a Világbank tanácsadói, és csak általános, de aránylag kibírható elnyomorodás következett be; mutatták Brazíliát, ahol kiirtották az őserdőket, és a nagyberuházások jövedelmezősége kétségessé vált; mutogatták Thaiföldet, meg a Fülöp-szigeteket, ahol ilyen meg olyan a nyomor; és időnként bevágták a Világbank alelnökét, aki váltig állította, hogy céljuk a világ szegényein való segítés, meg mutogatták az IMF tisztségviselőjét, aki szerint minden jól megy.

Néhány érdekes információ elhangzott: hogy az USA 20 százalék szavazataránnyal rendelkezik a Világbankban, a többi fejlett ország szintén 20 százalékkal, úgyhogy másnak beleszólása a pénzek elosztásába, a nemzetközi pénzpolitikába nincs; hogy 1973 után ugrottak meg a hitelek, és minél több kölcsönt nyújt egy szervezet vagy bank, annál nagyobb a nyeresége; hogy a kezdeti 6 százalékos kamat pillanatok alatt fölment 22 százalékra; hogy az adósságtörlesztésre fordítják az újabb, áthidaló hiteleket a szegény országok; hogy a követelmény mindenütt az állami kiadások csökkentése, ami együtt jár a privatizálással (eladják az állami tulajdont, a bevételből a kamatokat – és olykor a hitelt – törlesztik), csökkentik az egészségügyre, az oktatásra fordított összegeket, mert ha nem ezt teszik, nem kapnak új hitelt, és akkor minden összeomlik.

Azt nem mesélték el, nyilván úgy gondolták, úgyis értjük: az állami vagyont ezek az országok a nyugati gazdagoknak adják el, és a befolyt összegekből fizetik a kamatokat – szintén a nyugati gazdagoknak. Az röviden az egyik felháborodott szakértő szájából elhangzott, hogy a privatizációs bevételek jó részét a kormányok – mármint inkább a kormány tagjai mint magánemberek – a nyugati bankokba utalják, lásd Marcos, de más szép példákat is le­hetne mondani.

Kiderült, bár ennyire világosan nem fogalmazták meg: a hitel uzsora, ha a gazdag minden korlátozás nélkül diktálhat, és a 22 százalék bizony uzsorakamat. Elmondták szépen, hogy a piac liberalizálása következtében az import nőtt főleg, és a saját termelés elhalt; elmondták, hogy a monokulturális gazdaságok a manipulált világpiaci árak következtében mennek tönkre; elmondták, hogy valójában a segélyekkel – na jó, hitelekkel – az IMF és a Világbank valójában tőkét von ki a szegény gazdaságokból; elmondták: egyedül egy szegény ország semmit sem tehet, de ha a szegény országok majd egyszer összefognak, haj, de jó lesz akkor, stb.

Őszintén szólva eléggé gyönge film volt ez, bármennyire tisztelem is az alkotók emberi szempontjait. Igazán szólhattak volna valamit a 72-es, nyilvánvalóan manipulált olajválságról, ami után a nemzetközi hitelezés ilyen hatalmas méretekben megindult; igazán felfigyelhettek volna arra, hogy a kelet-európai országok hitelekkel való elcsábítása már akkor megindult. Én elég jól emlékszem, hogy 72-ben azzal győzték meg a magyar vezetést, hogy a nyugati hitelek felvétele jó dolog, úgy se kell sose visszafizetni, vagy ha mégis, majd fizeti helyettünk a Szovjetunió. És közben mindenki tudta, hogy ez a szovjetekről való leszakadási kísérlet Nyugatról javasolt, nem is annyira ravasz módszere… Nagy érdeklődéssel vártam, hogy egy számomra ismeretlen ember és két nagyon rokonszenves ember mit mond a film kapcsán a magyar helyzetről.

Akit nem ismertem, az dr. Kopits György, az IMF budapesti rezidense pillanatnyilag, amolyan külföldi–magyar. Rendes, szemüveges értelmiséginek látszott a képernyőn, aki hosszú távolléte alatt sem felejtett el magyarul, vagy újra megtanulta, ezt díjaztam. Védte kenyéradó gazdáit, ezt elfogadtam, ebből él végülis. Az kicsit nem tetszett, hogy Magyarországon csakúgy, mint Bolíviában, találkozni szokott helyismerete bővítése céljából nyugdíjasokkal és nagycsaládosokkal is, elmondása szerint. Találkozzanak az ilyenekkel az írók, a szociográfusok, a szociális munkások, egy pénzügyi szakembernek talán nem egészen ez a dolga, és ha ilyesmit állít, akkor mégiscsak demagóg kissé, mert a nyugdíjastól meg a nagycsaládostól akár Bolíviában, akár Magyarországon úgyse hallhat mást, mint hogy mindjárt éhen halnak. Ezért a tudásért nem érdemes közéjük mennie, ezt eleve illene tudnia, ha már közgazdász, és statisztikát, fogyasztói kosarat olvasni tud. De azért nem volt alapvetően ellenszenves, és magyar humán értelmiségi öntudatomat – amit erősen rongálnak az utóbbi évek fejleményei – mintha hájjal kenegették volna, hogy egyetértett ama Kopátsy Sándor által fölvetett szemponttal, miszerint az adott ország kultúráját az IMF-nek figyelembe kellene vennie. Ilyesfajta hájkenegetésben saját kormányaim nemigen részesítettek mostanában, és az értelmiségi hiú, szentimentális, hülye állatfajta.

Mégis jobban érdekelt a két magyar–magyar résztvevő.

Egyiküket, Kopátsyt, személyesen ugyan nem ismerem, de szoktam olvasni a hörgéseit, és gyakran a szívemből hörög. Hát persze, hogy fontosak a nemzeti sajátosságok, mint ő állítja úton-útfélen. Hát persze, hogy a magyar kormánynak kutya kötelessége lenne, hogy szociálisan érzékeny legyen. Én ugyan még sose láttam az elmúlt párszáz évben ilyen magyar kormányt, de az elvvel egyetértek. (Sokan úgy gondolják, a Kádár-kormányok azok voltak – á, dehogy, csak 56 megfelelő politikai tapasztalattal látta el őket arra vonatkozólag, hogy akármit azért nem lehet.)

Helyeslem Kopátsy vélekedését, miszerint a termeléskorlátozás rossz, a mezőgazdaság lerohasztása és a meggondolatlan importliberalizáció hibás, és szívemből hörgött ismét, amikor mondá: az unokák pénzét nem mi, hanem a kormányaink költik el. És igen, marxista tétel ugyan, de igaz: „a közvélemény hangulata gazdasági erő”. (Amikor a felépítmény az alépítményre hat, vagy hogy is tanultuk polgazból harminc éve.)

De valahogy Kopátsy nem volt igazán formában, vagy nem hagyták eleget beszélni, vagy senkit sem hagytak eleget beszélni. Kopits úr mondta a legtalálóbbat: „a magyar TB-járulék meg a magyar adókulcsok a Guiness-book-ba valók”. Büszkék lehetünk. Hahaha.

Fokozottan persze Surányi Györgyre figyeltem. Őt sem ismerem személyesen, de szimpatizálok vele. Még fiatal, de már kopaszodik, most nem hordott szemüveget, de van neki, és hát mégiscsak ő a magyar Jegybank elnöke, és ahogy látom, elég sok mindent elkövet a maga csöndes, titkos módján, hogy a magyar kormányzat ne éljen a lakosság kifosztásának ősi és legkézenfekvőbb eszközével, a hiperinfláció gerjesztésével.

Mit is mondott Surányi? Ami megnyugtatott kissé: „nem kényszer, hogy mindenáron megállapodást kössünk a készenléti hitel-megállapodásról”. Ez elég jó hír, kérdés, meddig nem leszünk abban a kényszerhelyzetben. Az is értelmes közlése volt, hogy az IMF nem „támogatást” ad, hanem hitelt (értsd: ez üzlet a részükről), és van esély, hogy „kedvezőbb feltételekkel juthassunk hitelekhez”, vagyis a magyar gazdasági vezetés egyes tagjai keményen alkudoznak. Hurrá. Az ugyan közhely, hogy a korábbi gazdasági rendszer összeomlott, de hát így van, elfogadom.

Az azonban már kissé elgondolkoztatott, amit a növekedésnek mint célnak tételezésével – annak finanszírozásáról – mondott. Azt mondta: „a szociális ellátás megvonásával erőforrást lehet biztosítani a gazdasági növekedésnek”.

Mennyi ez az erőforrás, könyörgöm? Hány milliárd? Abból ugyan a mi gazdaságunk felpörögni nem fog. Ha az oktatásból és a kultúrából elvont összegeket is hozzácsapom, lehet vagy összesen 10–15 százaléka a GDP-nek. Ez volna a növekedés pénzügyi alapja? Akkor vehetjük a kalapunkat, és mehetünk Bolíviába kokaleveleket gyűjteni éhbérért.

Azt is mondta még Surányi, hogy „ma nagyon sok ember van rossz helyzetben, de azért kell őket még jobban megszorongatni, hogy ne kétszer annyian legyenek majd rossz helyzetben a jövőben”.

Ezt egyrészt elfogadtatni nem lehet, legyenek akár bálintgyörgyök e program hirdetői, másrészt ez megint mennyi pénz? És kik és mire fogják fordítani?

Az már mélységesen nem érdekelt, hogy Surányi kissé háborgott, amiért a rendszerváltás kedvezményezettjei is zúgolódnak nálunk. Nem érdekelnek azok, akik loptak, raboltak, csaltak, öltek, hazudtak, és így szedték össze a milliárdjaikat, fulladjanak bele.

Csalódtam a műsorban. Végre valamiről szó lehetett volna, és nem volt szó. Már megint, nem először, és nem utoljára.

Nem volt szó arról, hogy egy leértékelt, világpolitikailag érdektelenné vált térségben élünk, ahol a saját világszínvonalú termelést a nyugatiak a piac megvásárlásával, és nem a termelő egységek feljavításával rohasztották és rohasztják le. Nem volt szó arról, hogy minket úgy gyarmatosítanak tessék-lássék, hogy a tőkéjüket bármely pillanatban kivonhatják, de amíg nem vonják ki, addig sem adnak semmiféle gazdasági, politikai és katonai biztosítékot.

Egy közgazdasági jellegű műsornak valamennyire az ország valós helyzetéről kellene beszámolnia – és nem számolt be. Nem a munkanélküliekről, hajléktalanokról készített megrázó képsorokat hiányoltam – ezek égbekiáltó tévébeli hiányáért nem a különben igen becsületes szerkesztő-riporter, Farkas Zoltán felel, hanem a tévé összes többi műhelye.

De hát azért a saját tapasztalatából mindenki tudja ma Magyarországon, hogy a kulturális meg egyéb különbségek ellenére ez itt már a rosszabbik Dél-Amerika, itt a fennen hirdetett jogállamiság naponta hússzor csorbát szenved, itt csak azt nem dugják koholt vádak alapján börtönbe, akit erre nem tartanak érdemesnek, csak azt nem lövik főbe véletlenül, aki úgyse számít, mert annyira nincs rajta a sakktáblán. Itt jogbizonytalanság van és gazdasági-törvénykezési (törvény-végrehajtási) bizonytalanság van, itt milliárdok tűnnek el a közpénzekből szőrén-szálán, itt óhatatlanul, a törvényhozók és a végrehajtók legjobb szubjektív szándékai ellenére is rendőrállam épül (ezt talán még a rendőrség se akarja, de mit tegyen), és a rendőrállam a világon mindenütt egyforma, sajnos, tekintet nélkül a kulturális és mentalitásbeli különbségekre.

Itt mindenki tudja, hiába fogalmaztak szordínósan a magyar szakértők, a maguk meg az ország szempontjából nyilván helyesen, politikusan, hogy a problémáink, a helyzetünk és a jövőnk tipikusan harmadik világbelivé vált röpke hat év leforgása alatt… A mi szakértőink nyilvánvalóan mindent megtesznek a maguk posztján, hogy ezt a süllyedést elkerüljük. De úgy működnek, mint Timur a Timur és csapatában: jótetteiket eltitkolják; a csapatot nem avatják be. A csapat pedig ma már senki karizmájában nem hisz.

A magyar lakosság túlnyomó többsége máris gályarab a Pannon-tengeren – és a Pannon-tenger száraz. A magyar gálya elkopott, még a KGST együttműködésben lopott nyugati vagy századfordulós osztrák–magyar licenc alapján gyártott görgőscsapágyakon zötyög a kiszikkadt magyar rónán, és akkor azt mondják, hogy tessék növelni a csapásszámot, és ettől tenger is lesz egyszer, ha nem nekünk, hát az unokáinknak.

Ezt nem lehet bevenni. Ez a műsor is mellé ment. Meglehet, nem Surányi György és Kopátsy Sándor feladata, hogy a minimális hittel ellásson bennünket, és nem is Farkas Zoltáné, aki a maga unalmas modorában megpróbált mélyebb válaszokat kicsiholni a kérdezettekből.

A magyar értelmiség java hallgat. Nincs, aki ma a szegények étlapját átnyújtaná a miniszterelnöknek, mint hajdan Móricz Zsigmond merészelte. Nincs, aki hamis és esztétikusan obszcén házassági idill gyártása helyett az életünket immár teljesen átszövő maffia-rendszer leírására vállalkozna halált megvető bátorsággal – mert ha tisztességtelenné válunk, akkor is kiterítenek úgyis.

Az a 91-es film lehetett túlzó, elfogult, lila; de hogyhogy nincsen film a mai magyar létezésről? Mert nincs. Ha lenne, nem biztos, hogy bemutatnák, persze. Itt már cenzúra van megint. Fokozott öncenzúra, és pénzügyileg garantált állami cenzúra, kormánytól, pártállástól függetlenül.

De a cenzúra arra való, hogy kijátsszák.

Ki szoktuk volt játszani egykor, nem is oly rég. Avagy ez annyira súlyos helyzet, hogy a szegények, kiszolgáltatottak, nyomorultak végső eszköze is feledésbe ment? Lehet, hogy nekünk már humorunk sincsen?

Ha így van, ezért a legkevésbé az IMF és a Világbank hibáztatható. Azoknak se humoruk, se világnézetük. Azok azzal foglalkoznak, amivel kell nekik: gyarmatosítanak.

Nem mintha én a nyugati típusú gyarmatosítást ne részesíteném előnyben a keleti típusúval szemben. Ezeréves tapasztalatom van ez ügyben, úgyis mint magyarnak. Csak az a baj, hogy nálunk a nyugati típusú gyarmatosításnak országon belül keleti jellegűek a következményei.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 44-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=926

Cikk értékelése:

szavazat: 1135 átlag: 5.45