KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brando

Vér és verejték

Csejdy András

Dominálja a teret, a belőle kisugárzó energiafelhőben téblábol a statisztéria, feszeng a befogadó. Az ötvenes években a rebellis beatnemzedék bálványa lett.

Ezerkilencszáznegyvenhetet írtak, Japánban a filmipar negyven vezetőjét váltották le abban az évben mint háborús bűnöst, nálunk bemutatták a Valahol Európánbant, New Yorkban meg Elia Kazan kidolgozta a nyers és naturalista jellemformálás Módszerét, amely az akkor formálódó Actors Studio műhelyének eljárása és szervező ereje lett. Ebből az istállóból kerül ki James Dean és Warren Beatty, később Paul Newman, Harvey Keitel és Robert DeNiro, a keményfiúk és Brando-variánsok.

Hogy miért vele kezdődik a sor, miért ez a szőke, csáléra bokszolt orrú bicepszhalom lesz a cégér, kiderül A vágy villamosa 1950-es filmváltozatából: érzékeny, tapasztalt, vehemens bunkót alakít, aki tör és aki zúz, egyszerű, mint egy gyerek és szerelmes, akár egy kamasz, macsó, mikor pókerezik, primitív, ahogy zabál, őszintén zokog bocsánatért esedezve várandós feleségéhez, miután elverte. Igazi férfi. Jó kis alakítás: a színpadi kamaradráma évtizedek múltán, többszörös áttételen keresztül is működik a képernyőn, mert szikrázik Brando körül a levegő, kibiztosított gránát ez a robusztus férfi, hiába áll vagy ül mozdulatlan, nem lehet borítékolni a következő pillanat eseményeit. Dominálja a teret, a belőle kisugárzó energiafelhőben téblábol a statisztéria, abban feszeng a befogadó. Talán ettől állandóbb és nőtt nagyobbra az izgága pólóikonnál, aki James Dean volt.

A következő két évben csináltak vele két nagy filmet (Viva Zapata!, Julius Ceasar), harmadszor is hiába jelölték Oscarra, majd egy posztmagyar (Laslo Benedek), meghallva az idők szavát, belebújtatta egy bőrdzsekibe, ráadott egy napszemüveget, blue jeanst meg sildes sapkát, fölültette egy krómozott szarvkormányú motorbiciklire – oppardon: chopperre –, és útnak indította a vad, cél és ok nélküli lázadás kliséjét. Azt beszélik, Magyarországon is volt egy bemutató valamikor a hetvenes években, a Halálfejeseké, a Tabánig kígyózott a sor a Puskin mozitól, aztán egy szűk héten belül gondos kultúrpolitikusok levetették a műsorról, mert az Ifjúsági Magazinon edzett kölkök bukó nélkül Verhovinára és Babettára kaptak, felgyűrték a svájfolt műbőrjakók ujját, és romboltak, és tomboltak. Ilyen idők voltak azok, valószínűleg A vad is megtette volna hatását. Pedig ez egy bődületesen gyenge, kapreál alkotás: a főcím előtt öles betűkkel celluloidon az üzenet, hogy amit majd látunk, a legtöbb amerikai városban nem eshetett volna meg, de itt megtörtént, és a közösség legfőbb feladata megakadályozni az ilyesmit, közben a zenekari árok drámaian fortissimózik, és feltűnik a motoros csapat, Brandóval az élen. Aztán elbonyolódik a cselekmény, a westernekből untig ismert hatásmechanizmusra apellálnak, ahogy a vidám fiúk berobognak egy porfészekbe, rögvest kialakul a konfliktus a helyi kockafejek és az elvből szabad roaderek között, egy szenilis bácsika baleset áldozata lesz, a hagyományosan bunkó lakosok tincsbrigádokba tömörülnek és pajszerral kezükben akarják móresre tanítani a lerészegedetten betolakodó csürhét. A szimpatikus seriff erőtlen és humanista, a lánya elvágyódik és keresi a number one motoros kegyeit, és folyik a paródia, parókában, álszakállal ugrabugrálnak, rémes a musical, és természetesen kvázi-heppiendbe torkoll az operett. Brando ennek a filmnek az Eduscho Szilárdja: kerekeken guruló, jóképű reklámfelület.

Ugyanabban az évben még három filmet forgat, legfontosabb Kazan Rakpartonja, amiért végre megkapja az Akadémia szobrocskáját. Ebben a társadalmi drámában egy jellem fejlődését kell megcsinálnia a vásznon, ami hálás feladat, mert a szereplőgárda csupa jókaisan lúgfehér vagy üszökfekete karakter. Ez a mozgókép a New York-i dokkmunkások létharcát beszéli el a kereslet és kínálat és foglalkoztatói maffia által uralt rabság kicsiny köreiben. Ebben a szociológiailag jól körülhatárolt proletár egységben, ahol vörös a pap, és zúg a hangja, és Váci út felel neki, sorra teszik el láb alól a lázító renitenseket, addig-addig, amíg azt már Terry Malloy (Brando) sem hagyhatja szó nélkül, és engedve az agent provocateur csuhás buzdításának, a bíróságon felnyomja a dokk urait, mert szemtanúja volt, amikor barátját lehajították a tetőről. Ezzel a tettével megszegte környezete első számú parancsát, a „D and D”-t (deaf and dumb, süketnéma), aminek a honi variánsa hozzávetőleg a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, s ezzel „canario” lett, vagyis spion, aki énekel, s hiába van igaza, a betokosodott közösség megvetésének tárgya lesz. Aztán ököllel vívja ki igazát, félholtra verik, mire mellé áll a passzív és közömbös tömeg, egy emberként tagadják meg a munkát. A Rakparton elején szózat olvasható a működő demokráciáról és annak hétköznapi hőseiről. Kazan lelkiismeret-furdalása (az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt volt kommunista párttagtársairól is vallott) olyan filmet eredményezett, ami mai mércével mérve súrolgatja a giccshatárt, de Brando ezzel a szereppel maradéktalanul azonosulni tudott.

Azonosult, mert mint magánember, kora ifjúságától elkötelezetten kereste magának a bajt. Részt vett mindenben, ami lazította a rendet, lázadt és hőbörgött, dolgozott egy zsidó terrorista csoportnak (Irgun Tzva’i Leum), ha kellett, ha nem, tüntetett – többnyire kellett –, párszor letartóztatták, jóval azelőtt, hogy az indián őslakosok jogainak követelése a liberális divatminimummá vált volna, szoros kapcsolatot tartott fenn militáns földalatti mozgalmárokkal, földet vásárolt nekik a pénzén, FBI-ügynökök rendszeresen tették tiszteletüket nála a forgatásokon, s amikor belefáradt, vett magának egy szigetet Tahiti mellett, ahol a természetes szél- és napenergia hasznosításába ölt milliókat, mentette az óriásteknősöket és nevelte öt gyerekét.

Az erős ötvenes évekbeli kezdést, amikor a masszív Marlon – a dekadens Dean mellett – a rebellis beatnemzedék prototipikus bálványa lett, egy ereszkedő-eső széria követte: nem kapott jó szerepeket, a rendezők nagy részével pedig nem volt hajlandó együtt dolgozni. Haldoklott a vászon (Lázadás a Bountyn stb.), rutinból hozta egyre gömbölyödő formáját, azt lehetett hinni, vége van, kifutotta magát, képtelen a megújulásra, nem tud többé feszültséget teremteni, az ütőképes izompacsirtából kopaszodó, hájas, kedve szegett öregember lett.

Aztán Bernardo Bertolucci meglátta a lehetőséget: ha valaki, Marlon Brando képes eljátszani egy szenvedélyes férfi utolsó esélyét a hamvasan fiatal, leszbikus Maria Schneider oldalán. 1972-ben kezdték vetíteni, majd tiltották be nyomban számos országban az Utolsó tangó Párizsbant. Tizenéves előemberek és meglett családfenntartók szerelem-képét változtatta meg ez a mozi, szexuál-pszichológiai szemináriumokon elemezték a test és lélek bonyolult összefüggéseit a fatális duett kapcsán, bigott puritánok kérték ki maguknak a nyelvezetet és a mondanivalót, elkötelezett feministák a hímsovén hatalmi szereposztást. A majd’ negyedszázada kavart por pedig nem látszik elülni – talán van vér a pucákban.

Az olasz rendező egy felvétel után azt mondta Brandónak, „olyan vagy, mint a faszom”. Körülbelül: „A megtestesülése, reinkarnációja és szimbóluma vagy a farkamnak.” Majdnem biztos, hogy ezt bóknak szánta.

Marlon Brando ekkor már halálnyugodtan visszavonulhatott volna Tetiaroára szélmalmozni, mert még egyszer megmutatta, hol lakik az úristen. De ha egyszer valaki másodvirágzásnak indul… Alakított még egy Oscar-díjas szerepet a Keresztapa I-ben (a díjat nem fogadta el, az indiánok miatt), haknizott egy kifizetődőt a Supermanben, és epizódszerepet vállalt a kevés hiteles Vietnam-filmek egyikében, Coppola sagájában, az Apokalipszis mostban.

Különben 1924-ben született, legalább százötven kiló, családi problémái vannak, és dolgozik, ha hívják. Egy interjúban Jack Nicholsont róla kérdezték, elmesélte, már a gimnáziumban is őt csodálta a vásznon, aztán mellé költözött Los Angelesben, és a függöny mögül lesi.

Nagy versengés folyik az iparban, hogy szebbnél-szebbeket mondjanak róla. Nekem a kedvencem mégis az, amit tízegynéhány éve egy pesti matektanár jegyzett meg egy elviselhetetlenül párás koradélutánon: „Senki nem tud úgy izzadni, mint Brando. Legyen polák New Orleans-ban vagy megszálló a Viet Kongok között, ha izzad, az vér és verejték.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=924