KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Martha

A bűnök edénye

Bori Erzsébet

Fassbinder kényelmetlenül sokat tud rólunk. Szégyentelenül mutogatja ócska emberi játszmáinkat. És nem hatódik meg.

Ha jó húsz évvel a forgatás, és jó évtizeddel a mester halála után felbukkan egy ismeretlen darab, az lesz az első kérdésünk, hogy át kell-e értékelnünk miatta a már lezárt életművet. Az 1973-ban készült Martha több tekintetben is figyelemre méltó munka, még stílusbeli újdonságok is vannak benne (melyeknek aztán nem lett folytatásuk), de Fassbinder portréját nem kell a Martha kedvéért újrarajzolnunk. Például érvényben marad, hogy nem csinált rossz filmet. Vannak kevésbé jó és jobbnál jobb művei, meg vannak a vitathatatlan remekek. A Martha bizonyosan nem azért maradt dobozban, mert nem üti meg a mértéket. Fassbinder eszméletlen munkatempójának, ennek a filmcsinálási furornak eshetett áldozatául. A Petra von Kant keserű könnyei (1972) után készült, az Effi Briest forgatási szünetében. Ez fontos. Az történt, hogy az Instetten bárót alakító Wolfgang Schenk balesete miatt meg kellett szakítani a forgatást. Aztán még egy évet várni arra, hogy körbejárjon a négy évszak, és visszatérjenek azok a fények, amiket a rendező és operatőre (Dietrich Lohmann) a szabadban felvett jelenetekhez megkívánt. Ritka tünemény ez egy olyan filmkészítő esetében, akinél néha napok telnek el az ötlet születése és a forgatás megkezdése között. A műgond nem tartozott Fassbinder számos erénye közé, és azt sem állíthatjuk, hogy hosszan érlelte volna a műveit. Vadember volt, na. Az Effie kényszerszünetében a Marthával kárpótolta magát. Lehűtötte vele a munkalázát, és belevitte azokat a kérdéseket, amelyek a Fontane-regény adaptációjában foglalkoztatták. A Martha mégsem „triviális horrorváltozata” az Effie Briestnek – ahogy egy német kritikus minősítette –, hanem a fonákja, az ellendarabja.

A film igen hatásosan indul: egy harminc év körüli, dekoratív nő meredten bámulja a tükörben a háta mögött vetkőzéshez készülődő arab félt. Ám a várható folyatás elmarad, Martha felocsúdik révületéből, és kizavarja a fiatalembert. A szálloda halljában már türelmetlenül várja őt az apja. Fura dolgokra derül fény: apa és felnőtt leánya együtt vakációzik Rómában, az anyát otthon hagyták. Az arab férfit pedig a portás küldte, mert észrevette, hogy Martha úgy néz rá.

Az apáról rövid úton kiderül, hogy rideg, önző zsarnok, lánya imádattal és félelemmel csügg rajta. Tíz perc sem telik el, és az apával szívroham végez a Piazza di Spagnán. A mór megtette kötelességét… Martha a német követségre siet, ahol szembetalálkozik egy onnan távozó fess, negyvenes úrral. Erősen megnézik egymást. Martha a követségi alkalmazott jelenlétében hosszú, hisztérikus telefonbeszélgetésbe bonyolódik az anyjával, és rágyújt élete első cigarettájára. Odahaza aztán Marthával együtt tudjuk meg a mintafeleség anyáról, hogy húsz éve iszik, és gyűlölte az urát. Anya és lánya tesz egy-két tétova lépést a felnőtté válás felé, de a váratlan felszabadulás csak az anya pszichopátiáját hozza felszínre, Martha pedig gyorsan új fölöttest szerez magának a Rómában látott férfi, Helmut Salomon építőmérnök személyében.

A férj már a nászúton hozzákezd az asszony átneveléséhez. Figyelme mindenre kiterjed, s ezentúl ő szabja meg, mit egyék-igyék, hogyan öltözzék, mit olvasson, milyen zenét hallgasson, egyáltalán, hogyan éljen a felesége. Módszerei az enyhébb ráhatástól az erőteljesebb meggyőzésig igen változatosak: érzelmi zsarolás, kész tények elé állítás, lelki terror. Fokozatosan elszigeteli az asszonyt a külvilágtól, beköltözteti egy magányosan álló házba, felmondja könyvtárosi állását, az anyját zárt intézetbe viteti. Martha nem hagyhatja el a házat és nem érintkezhet másokkal (még a telefont is kikapcsolják). Helmut senkivel és semmivel nem hajlandó Marthán osztozni, gyerekről hallani sem akar, az asszony macskáját elpusztítja. Azt hihetnénk, hogy ez maga a pokol, csakhogy Martha és Helmut szeretik egymást. Pontosabban: kellenek egymásnak. A férfi érzelmeibe jó adag megvetés és szadizmus is vegyül, a nő pedig azt kapja, amire szüksége van. Tétova ellenállási és kitörési kísérletei a maga számára sem meggyőzőek; Marthának nagyon is megfelel e bensőséges szadomazochista viszony, csak az zavarja, hogy szembekerül a konvenciókkal. A feszültség és a magány – Helmut időről időre egyedül hagyja, vagy büntetésből, vagy a munkája miatt – végül kikezdi az asszony idegeit, rémeket kezd látni, bebeszéli magának, hogy Helmut meg akarja ölni. Volt könyvtári kollégájától, Kaisertől kér segítséget, de közös menekülésük tragédiába torkollik. Autóbaleset, Kaiser meghal, Martha deréktól lefelé megbénul. Az utolsó képen Helmut maga előtt tolja a rokkantkocsiban ülő Marthát. Szembenéznek velünk, kifürkészhetetlen arccal.

Ha idáig nem lett volna nyilvánvaló, itt már óhatatlanul felidéződik, a Tristanát toló Don Lope, ahogy a viszony, majd a házasság történetéről egy másik Buñuel-film, az Ő. A hasonlatosság nem lehet véletlen; a Martha a spanyol mester erős hatását mutatja. Még Buñuel mély humora is megvan benne egy nyersebb, fassbinderi változatban.

Emlékeznek még? – kérdezte nemrég Zalán Vince egy Fassbinder utóéletét vizsgáló, szép írásban. „Emlékeznek még Rainerre, a dagadt bajorra, akinek ragyás arcán még igazi szakáll sem tudott nőni, s akin a bőrdzseki jobban állt, mint a sötét öltöny? Emlékeznek még filmjeire? Vagy szőröstül-bőröstül elfelejtették?” A felejtés (elfojtás) oka, hogy Fassbinder kényelmetlenül sokat tud rólunk. Legsajátabb műfajában, a melodrámában szégyentelenül mutogatja ócska emberi játszmáinkat, elhasznált érzelmeinket. És nem hatódik meg tőlünk; minden szeretetét, együttérzését másoknak tartogatja: idegen, vendégmunkás, homoszexuális, mindenféle deviáns hőseinek, akiket megvet és porba aláz az erősek és egészségesek társadalma. A nőkkel, emlékezetes nőalakjaival nagyon is ellentmondásos a viszonya. Szeretjük idézni, amikor tradicionális elnyomottakként beszél róluk, vagy a férfiakénál érdekesebb személyiségüket, érzelmi életüket emlegeti. Valójában a nő a bűnök edénye Fassbindernél, a társadalom bűneié. Tőle sokkal inkább elvárják a beilleszkedést, az írott és íratlan szabályoknak való megfelelést, s az így előállított mintanő azután minden eszközzel rákényszeríti a helyes magaviseletet mindazokra, akik felett hatalma van. Ez az ő bosszúja. Első látásra Martha ártatlan áldozatnak tetszik, mégsincs benne semmi szánalomraméltó. Művelt, intelligens aszszony, úri módban, pazar díszletek közt él. Az a baja, azért nyűglődik, mert nincs mersze felismerni és elfogadni saját hajlamait, vágyait. Mozgásképtelenné, az önálló létezésre fizikailag alkalmatlanná kell ahhoz válnia, hogy végre meg- és feladhassa önmagát.

Fassbinder Marthát nemhogy sajnálná, kiröhögi. (Durván fogalmaz: „A legtöbb férfi egész egyszerűen nem képes rá, hogy annyira elnyomja a nőt, mint amennyire az szeretné.”)

A film szereplői – az apa, az anya, a könyvtárigazgató, Helmut és Martha – groteszk bábok, komikusan túlrajzolt figurák, maga a film pedig a Gázláng-féle pszichothrillerek paródiája – lenne, ha Fassbindert egy percig is érdekelnék a stílusjátékok. Tudjuk, mi érdekelte: az egyenlőtlen kapcsolatok, a hatalmi és birtoklási vágy szemben az alávetettséggel vagy az önkéntes behódolással, az érzelmek libikókája és csereforgalma.

Szemben a poétikus Effie Briesttel a Martha vásári színjáték, egy komplementer párkapcsolat szellemes karikatúrája. Helmut alakjában ugyan felismerhető Instetten báró porosz drillje és színleg tökéletes úri magaviselete, de Marthának nem sok köze van a ragyogó Effie-hez. Jobban hasonlít Petra von Kantra, akitől komikus vonásait örökölte, de akinek keserű könnyeit Fassbinder megtagadta tőle.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=929