KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Női magazinok

Kell-e púder az ombudsnőnek?

Lőrincz Éva

Púder, A férfi, aki tetszik nekünk, Lányregény, Anyák, Ombudsnő – a nők birodalma visszavág.

Az új idők jeleként a magyar televízióban is egyre több „női műsort” láthatunk. Jó hír. Míg az ember (az asszony) oda nem fordul hozzájuk, hogy valamelyik szerepkörében, mint anya, feleség, szerető vagy épp „társadalmi lény”, hasznukat lássa. A „szolgáltatások” színvonala többnyire igencsak elmarad a kívánatostól. A Magyar Televízió „női” műsoraiból három tendencia rajzolódik ki: egy olyan műsorkészítés (Púder; A férfi, aki tetszik nekünk), mely igazodik a sokakban élő előítéletekhez, melyben a nők önállótlan, butuska lények, akiket teljes mértékben meghatároz és behatárol a férfiakhoz való viszonyuk. Egy másik műsortípus (Lányregény; Anyák) sokkal reálisabb képet rajzol, valós élethelyzeteket mutat be, de a cseppet sem idilli női sorsokat nem hozza összefüggésbe a nők általános társadalmi helyzetével. Végül találkozhatunk egy olyan programmal is (Ombudsnő), mely kifejezetten erre a társadalmi aspektusra koncentrál, a nők helyzetét problematikusnak és konfliktusosnak látja.

Az első két műsortípus a jól meghatározható, hagyományos női szerepeket fogalmazza újra. A nőiség kérdését a Púder vagy az Anyák, A férfi, aki tetszik nekünk, vagy a Lányregénynoha más-más szempontból – a nők életének egy-egy aspektusára redukálja: a férfiak meghódításán fáradozó hölgyek képe éppoly kizárólagos szerepként jelenik meg a képernyőn, mint a családjáért minden áldozatra képes anya alakja. Az Ombudsnő – talán ezt ellensúlyozandó – alapvetően társadalmi kérdésekkel foglalkozik, ahonnan viszont a magánéleti, illetve a szórakoztató jelleg hiányzik. A női szerepek így nemcsak a valóságban, de a képernyőn is élesen elkülönülnek, valójában nincsenek átjárások, átfedések a társadalom, a magánélet, vagy a szórakozás szférái között.

A Púder és A férfi, aki tetszik nekünk sugallata szerint a nő fecsegő csecsebecse, rendeltetése rafinált budoárpraktikákkal lenyűgözni a lomha férfinépet. Ezekben a műsorokban a női lét semmilyen más dimenziót nem tartalmaz, mint a másik nemhez való viszonyt, abból is csak a csábítást, vagy inkább a könnyed flörtöt. De legalább ebben lenne kifinomult, mondjuk Stendhalon, Flaubert-en iskolázott, de nem az, a csábítás mesterségének évszázados közhelyei forognak itt mint vadonatúj csodafegyverek.

E műsorok színhelyei a berendezett stúdiók, melyek falai a női világ territóriumának határait jelölik, a levegőben ott lebeg a kimondatlan életérzés: „itt végre a magunk urai vagyunk, lányok”. A férfiak a másik világból idecsöppent, vagy megidézett idegenek. Enélkül a másik világ nélkül persze ez a világoskék-rózsaszín védett terület nem létezhetne. Itt ugyanis minden aktivitás csakis a leigázandó, meghódítandó, nevetségessé teendő férfiakra vonatkoztatva nyeri el értelmét.

A két műsor, miközben a nemes célban, az erősebb nem meghódoltatásában megegyezik, a módszer tekintetében különbözik. A Púder a barátnők direkt e célra kitalált összejöveteli formáját idézi fel, ahol minden olyan problémájukat meg tudják beszélni, melyek a férfiakkal kapcsolatosak, de velük meg nem osztható. Hogy kinek mikor segít, vagy nem segít a férje, ki hogyan védekezik, ha a barátját el akarják csábítani, ki milyen fortélyokkal hódítja meg a kiszemelt férfit. A szalonnak és konyhának berendezett helyiségekben folyik három színésznő és egy riporternő között az ide-oda csapongó parttalan beszélgetés, ahol a süteményvágás és a kávékavargatás hivatott fenntartani a spontaneitás látszatát. Az, hogy e látszat csorbát szenved, talán a legnagyobb erénye e műsornak, emiatt remélhetjük, hogy amit látunk, az tényleg színjáték, a hölgyekre kényszerített eljátszhatatlan szerep.

A férfi, aki tetszik nekünk a televíziós vetélkedő műfaj keretein belül hozza létre elkülönített világát. A nők és a férfiak egymással szemben álló felek, azonban a női műsorvezetők és a nők számbeli fölénye eleve jelzi, hogy most itt az történik, amit ők akarnak. A nők meglepő módon arra használják az alkalmat, hogy rákényszerítik az egyébként önként vállalkozó férfiakat arra, hogy keresztülmenjenek egy szépségverseny minden kellemetlenségén. Ebben a vetélkedőben valójában nem a férfiak vetélkednek egymással a nők kegyeiért, hanem a nők vetélkednek a férfiakkal abban a szép emberi tulajdonságban, hogy miként teheti nevetségessé, hogyan alázhatja meg az egyik ember a másikat. A férfiak táncolnak, énekelnek, ugrálnak, bókolnak, mintha kilóra mérnék, miközben a hölgyek ajkukra fagyott gúnyos mosollyal pontozzák őket. A feladatokból, melyeket a küzdő feleknek végre kell hajtaniuk, kibontakozik, hogy mire kíváncsiak a feladatokat osztók és a játékosokat pontozók. Szó nincs itt munkáról, politikáról, tudásról, de művészetről, családról, gyereknevelésről sem – mindez nyilván a stúdió falain kívüli „unalmas” világhoz tartozik. Ezzel szemben azonban számonkéretik minden olyan magatartásforma, melynek az udvarlást kell kísérnie a férfi részéről: legyen humoros, találékony, erős, szellemes, gyengéd és elbűvölő. Ebben a műsorban az emancipáció pusztán annyit jelent, hogy a nők birodalma visszavág: megmutatják, hogy ők is bele tudják kényszeríteni a férfiakat rossz, sematikus szerepekbe. Ezzel aztán sikerül azt a látszatot kelteni, hogy immár nemcsak a nőies viselkedés, de a két nem közötti viszony is a nemi szerepek pontos utánzásában merül ki. A férfi, aki tetszik nekünk játéka nemcsak a nők világát szűkíti a férfiakkal való viszonyra, de a férfi–nő kapcsolatokat is elválasztja az élet többi területétől. Ez a szemlélet a nők köré kettős falat húz, pontosan kijelölve egy rezervátum határait.

Az Anyák és a Lányregény olyan műsorok, melyek nem választják szét két, a nemek szerint egymással szemben álló csoportra az emberiséget. Mivel valós női sorsokat mutatnak be, mégpedig ott, ahol azok zajlanak, teljesen természetes a másik nem jelenléte, megjelenése. Nőkről van szó, de az ő problémáik éppúgy fontosak lehetnek – vagy kellene hogy legyenek – a férfiaknak. Az Anyákban és a Lányregényben, noha természetesebb és kiegyensúlyozottabb a két nem viszonya, mégis sokszor úgy tűnik, hogy a háztartás, az otthon, a család, a gyerekek gondjai kizárólag a nőkre tartoznak, megoldásuk a nők feladata.

Az ironikus című Lányregény lányregénybe nem illő női sorsokat mutat be. Az itt megjelenő szereplők erős kontrasztot alkotnak a Púder, vagy A férfi, aki tetszik nekünk ráérős hölgyeivel: a beszélgetések tárgya a nehezen megteremtett, vagy megteremtendő magánéleti nyugalom, helyszíne pedig az otthonok természetes közege. Ezek a műsorok lehetőséget teremtenek arra, hogy a közfigyelemtől távolabb eső rétegek is megszólaljanak a médiában, azonban csak nagyon keveset tudunk meg a megszólaltatottak munkahelyi, társadalmi, vagy kulturális helyzetéről. Az otthoni élet ezektől gyakorlatilag elválasztható, elválasztott szféraként jelenik meg, melynek aktív, de mégiscsak másodlagos résztvevői a férfiak. Egy-egy női sors akarva-akaratlan itt is egy tézis illusztrációja lesz. Ez a tézis – „az élet nem leányregény” – ugyan közelebb áll ahhoz, ahogy ez idő szerint az életünk folyik, de ezzel együtt nagyon is beleillik a vadromantikus lányregény sémáiba. Ez a múltszázadi életérzés, ha lehet, az Anyákban még erősebb.

Anyának lenni nehéz hivatás, de talán mégsem egyetlen komponense – mint azt az Anyák a konzekvensen megválasztott tragikus asszonysorsokkal sugallja – a heroikus önfeláldozás. Egyéni tragédiákra együttértően odafigyelni elismerést érdemlő gesztus, a szenvedést idealizálni nem az. Már-már pironkodva nézzük a valóban szívszorító anyai megpróbáltatásokat: lehet-e egyáltalán jó anya az, akinek nincsenek anyagi gondjai, akinek gyerekei testileg-szellemileg épnek születtek? E heroikus pesszimizmus fényében aligha. Az anyaszerep mintha csak a szenvedésben teljesülhetne be. De még ha úgy volna is, a védhetetlen sorscsapásokon kívül is bőven akadna megmutatásra érdemes anyai probléma. Meglehet, a kevésbé drámai sorsokból okulva többre mennénk szétzilálódó szülői szerepünk újratanulásában. „Családi kör” nélkül persze ez se fog menni. Az Anyák világképében az apák mellékfigurák, az anyaszerep felmagasztalásával a műsor rögzíti azt a rossz beidegződést, mely szerint a gyerek, a család, a nevelés kevésbé tartozik az apákra, mint az anyákra, hogy önfeláldozásra a nők képesek csak igazán, hogy a másik emberről való gondoskodás a nők gondja és privilégiuma.

Valós női életeket mutat be az Ombudsnő című műsor is, de ezt nem pusztán az érdekességük vagy az együttérzés kiváltása miatt teszi, hanem azzal a céllal, hogy az események társadalmi összefüggéseire is felhívja a figyelmet. Ez a műsor, ahogy azt a címe is jelzi, elsősorban érdekvédelmi szerepet tölt be, a nőket mint kisebbséget mutatja be. Konkrét eseteken és a hozzájuk kapcsolódó kommentárokon keresztül egy-egy megoldatlan társadalmi problémáról szólnak az adások. Noha a munkahelyi környezetükben szakértőként megszólaltatott nők szereplése közelebb visz az önmagáért felelősséget vállaló, társadalmi környezetét alakítani akaró nő képéhez, a műsor fenntartja a szerepek közötti megosztottságot, nem kínál modelleket arra az élethelyzetre, melyben az „otthoni”, a „munkahelyi”, a „társadalmi” elvárások elválnak egymástól. Az Ombudsnő esetében azonban úgy tűnik, hogy a nők társadalmi szerepének hangsúlyozása nem kizárólagos, a magazin nem próbálja azt a látszatot kelteni, mintha a női lét végső esszenciáját tudná megragadni.

Nem az a probléma, hogy a nőkről szóló műsorok kiemelik a nőiség egy-egy aspektusát, sokkal inkább az, hogy a média pontosan tükrözi azt a szerepek közötti megosztottságot, mely a női egzisztenciára a társadalomban általában jellemző. Ha összehasonlítjuk a férfiak és a nők reprezentációját a televízióban, a férfiak életszférái sokkal magától értetődőbben jelennek meg, teljesen természetesen kerül egymás mellé egy férfi közéleti szereplő portréjában a család, a hivatás, az életcélok kérdése, nem deklarálódnak nehezen összeegyeztethető, elválasztott szerepekké a családfői, a civil és a közéleti tevékenységek. A Magyar Televízió műsorai közül igazából azok hiányoznak, melyekben modellszerűen jelennének meg a különböző tevékenységeiket összeegyeztetni tudó nők, ahol a felszabadultság és a könnyedség nem butaságot, az egyenrangúság nem nőuralmat, a családi élet nem elviselhetetlen terheket, és a társadalmi aktivitás nem a nőiesség elvesztését jelentené.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=927