|
|
|
Láttuk mégFekete könyvVarró Attila
Zwartboek – holland, 2006. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gerard Soeteman és Paul Varhoeven. Kép: Karl Walter Linderlaub. Zene: Anne Dudley. Szereplők: Carice van Houten (Rachel/Ellis), Sebastian Koch (Müntze), Thom Hoffman (Hans), Derek de Lint (Gerben), Waldemar Kobus (Franken). Gyártó: Fu Works / Clockwork Pictures / Motel Films. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 145 perc.
A holland származású Paul Verhoeven szűk negyed százados hollywoodi pályafutását követően szülőföldjén késztette el friss szuperprodukcióját: a Fekete könyv azonban nem csupán földrajzi/életrajzi értelemben tekinthető visszatérésnek a gyökerekhez. Hasonlóan az 1977-es Orániai harcosok háborús eposzához, Verhoeven ismét a legendásnak aligha nevezhető második világháborús holland ellenállás témáját dolgozta fel hajdani forgatókönyvírója, Gerard Soeteman közreműködésével: az új film azonban az alaptémán, a főhős túlélését dramaturgiailag garantáló flashback-kereten és az erőszak grafikus ábrázolásán túl igen kevés rokon vonást mutat a hajdani melankolikus tónusú filmdrámával.
A Fekete könyv szintúgy valós eseményekből táplálkozó történetét Verhoeven az álomgyári tapasztalatokkal tarsolyában immár nem európai művészfilm puhafedelében kívánta eladni a nagyközönségnek, inkább hamisítatlan thrillerként prezentálja, a régóta és közelről ismert beépülős kémsztorik keménykötésű hagyományait felelevenítve. A cselekmény egyetlen felesleges epizód nélkül, egy elszabadult expresszvonat intenzitásával robog át a náci megszállás utolsó esztendején, fogaskerekei pontosan illeszkednek és olajozottan pörögnek, az információadagolás, a suspense és a vörös heringek alkalmazása akár a klasszikus Hitchcock-mestermunkákban – mintha csak a Forgószél amszterdami extasy-partykra hangszerelt remakejét néznénk. Míg az Orániai harcosok a hagyományos férfiközösségek tragikus széthullását követi nyomon számtalan szálra bontva, a Fekete könyv Mata Hari-meséje egy ellenállóvá lett zsidó énekesnő fordulatos kalandsorozatában a verhoeveni vasakaratú szexamazon-nőtípusnak (a hajdani debütfilm prostituáltjától a Showgirls Naomijáig) énekelt dicshimnusz, csipetnyi szerelmi drámával ízesítve. A folyamatosan szerepeket játszó hősnő figurája ráadásul arra is lehetőséget nyújt a rendező számára, hogy eljátszon a szívének oly kedves önreflexiós motívumokkal: a szőkére festett ellenállónő szexualitását álcaként és fegyverként használva jut egyre beljebb az SS-főhadiszállás mélyére, miközben a folyamatos intrikák és csapdák során szinte minden egyes szereplő alakot, személyiséget vált, egészen az utolsó csavarokig.
Verhoeven álomgyári életművét a női nemi szerv ábrázolásának szentelte a fősodorban, legyen szó szubliminális (Elemi ösztön, Showgirls) vagy szimbolikus (mint a Csillagközi invázió rovarkirálynője vagy a már címében is árulkodó The Hollow Man) módokról. A holland comeback a közel harminc éve készült Forró verejték után végre ismét egy teljes, életképes figurát rajzol a kiszőkített vagina köré, ezzel párhuzamosan pedig végre ismét egy direkt és működőképes műfaji darabot épít főhősére, ami bár mentes az amerikai kedvencek ravasz, szubverzív kritikájától és zsigeri hatásmechanizmusától, minden ízében élvezetes klasszikus zsánermű, egyfajta rég feledett arany középút az ezredfordulós tömegfilmben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 874 átlag: 5.35 |
 |
|
|
|
