KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Grindhouse

Mozik a 42. utcában

Wostry Ferenc

Szeretted volna megkéseltetni magad? Irány a 42. utca meg a grindhouse-mozik, a szórakozás garantált!

 

Rudy Giuliani pár éve, New York polgármestereként úgymond rendberakta a 42. utcát, az urbánus alvilágnak ezt az elképesztően szupercsodálatos, kurváktól, striciktől, drogosoktól, mindenféle bűnözőtől és társadalomból kitagadottól szörtyögő bugyrát.

Csakhogy a környék valami másról is híres volt, mástól is bűzlött: emitt álltak a világ legeslegjobb úgynevezett grindhouse-mozijai, a düledező falú, síkos ülésű, rothadó szagú filmes establishmentek, amelyekben egyedülálló módon, koncentráltan áradt a B-filmes áldás: kungfu-, akció-, szex-, horror- és mindenféle, a mainstreamből kitagadott csoda került műsorra tízezerszám; egyszer volt, hol nem volt. Persze a grindhouse-mozikat nem csak a 42. utcában lehetett megtalálni, ott szaporodtak gombamód Amerika összes nagyvárosában.

A háború végétől a nyolcvanas évek elejéig eltartó ezen grindhouse-érának, a lerobbant mozikban vetített őrült-szép filmeknek állított két neves rajongójuk emléket jelen alkotással. Pontosabban csak szerettek volna.

Rodriguez zsengéje, a Planet Terror valószínűleg egyben a rendező legjobb filmje is (hatalmas zavart érzek az Erőben: mintha millió Sin City-rajongót hallanék felsikoltani). Rodriguez összes munkája valahogy hidegen hagy: technikai szempontból egy laza kezű, a szakmáját játszi könnyedséggel alkalmazni tudó, ám mindenféle különösebb üzenettől elzárkózó alkotó szösszeneteinek tűnnek. A Planet Terror sem sokkal több, de ez legalább stiláris szempontból élvezhető (Danny Trejo arca továbbra is egy egész nép történelmét beszéli el.) Zombifilm az istenadta, ami a zsánermozi-dzsungelében kezd a leges-lerágottabb faág lenni. Persze egy olyan produkció esetében, amely csúcsra járatott hommage-ként hirdeti önmagát, éppenséggel lehet jó műfaji választásnak is nevezni.

Rodriguez Tarantinónál perfektebben tudta magáévá tenni a legendás grindhouse-érzést, még ha a kópia digitálisan odabiggyesztett sérülései és a túlzásba vitt, komputer generálta vérontás egy idő után erőltetettnek is hat: az energia, amivel a történet előrehalad és a komolykodás látszatának pánikszerű elkerülése ha jó filmmé nem is, de mindenképpen szimpatikussá varázsolja a Planet Terrort. Nem akar többnek látszani egy egyszerű exploitation-filmnél, amely hibát a hommage-gyártók rendre elkövetik. Ez tényleg csak egy korábbi műfaji megoldásokat felturbózó, hisztérikus másfél óra (hozzátenném, hogy mint minden posztmodern marhaság esetében, a hommage a leírt pozitívumok ellenére rosszabb az eredetinél: százszor inkább nézem újra a Return of the Living Deadet (a filmet, amelyből Rodriguez munkája leginkább kölcsönvesz), mint a Planet Terrort.)

Tarantino Holtbiztosa elviselhetetlenül, fájdalmasan dögunalmas. Én már a Pulp Fictionön is bealudtam, de az 1994-es film ehhez az újhoz képest egy, a főszereplő antagonista Stuntman Mike (Kurt Russell = Isten) felspécizett országúti szörnyéhez hasonló sebességgel robog előre. Tarantino ezúttal a teljesen feleslegesen végeérhetetlen dialógjait még csak nem is figuraépítésre használja: hőseit, egy csapat csajt (pontosabban két csapatot, mert a film felétől cserélődnek) csak azért beszélteti, hogy beszéljenek. És ezek beszélnek: érdektelen, fárasztó, a történetet előre nem vivő, lottyadt-töttyedt, triviális dolgokról.

A Holtbiztos két markánsan hetvenes évekbeli műfaj, az ún. rape ’n revenge-filmek (Last House on the Left) és a chase-filmek (Vanishing Point) utánérzése – amit fentebb említettem, hogy az eredetiek jobbak, az ugyebár adott. Amiben Tarantino a Grindhouse alapkoncepciójához Rodrigueznél hűtlenebbnek bizonyul, az az, hogy a Holtbiztos nem igazán exploitation-film, inkább csak Tarantino obszcesszív mozibuziságának az elviselhetőség határáig kihajtott megnyilvánulása. Egy jó exploitation film sok minden: lehet olcsó, ízléstelen és logikátlan (egyik sem feltétlenül negatívum). De sosem unalmas!

Az egész Grindhouse-projektben a legemlékezetesebbek a közbeékelt hamis filmbemutatók, amelyek közt Edgar Wright Don’t-ja az ékkő: a gótikus giallók előzeteseiből hülyét csináló paródia az eurokult hozzám hasonló imádóinak a film csúcspontja lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9021