KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A véső hangja

Ópium – hangkritika

Balázs Gábor

A filmkritika többnyire a dramaturgiára és a képi világra szorítkozik, a hang ritkán kerül a figyelem középpontjába.

 

Az utóbbi években ugyan sokat javult a magyar filmek hangja, még mindig tapasztalható a gyártók, producerek és jó néhány rendező részéről hangi igénytelenség, ami ráadásul nem is mindig vezethető vissza a pénzhiányra.

Az Ópium sikere remélhetőleg segít abban, hogy ezek a szakemberek rádöbbenjenek végre, hogy a mai világban milyen fontos a film hangja. Divatos dolog a rendezésről, színészi játékról, fényképezésről beszélni, néha a vágást és a zenét is megemlítik a kritikusok, de sokszor még a szakemberek is hajlamosak elfelejtkezni a film e nagyon fontos szegmenséről.

Manapság egyre gyakrabban láthatunk magyar filmekben külföldi szereplőket. Ennek oka egyrészt a koprodukciós filmek számának növekedése, bizonyos speciális színészi karakterek hiánya, valamint az a rendező által táplált remény, hogy egy jó külföldi színésszel javítson a film forgalmazási esélyein. Sajnos, ahogy azt az elmúlt években többször is tapasztalhattuk, ez a várakozás nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket, mert az utószinkron nem sikerül olyan jól, hogy összességében pozitív legyen a mérlege a külföldi szereplőválasztásnak. Ennek több oka is lehet. Egyrészt, ha az a bizonyos karakter hiányzik a magyar színészi palettáról, akkor nagy valószínűséggel hangban sem találunk megfelelő karaktert az adott feladatra, másrészt a szinkron nagyon nehéz feladat, nem minden színész tud szinkronizálni. Különösen nagy probléma ez amatőr szereplők esetén. Harmadszor, egy színész hangjának technikai okokból való lecserélése magával vonja a partnerek esetleges cseréjét is, így sokszor áldozatul eshetnek egyébként jó minőségű, nehezen reprodukálható eredeti hangok is. Egyre ritkábban fordítanak energiát a szinkrondramaturgi munkára. Sokszor olyan érzésünk támad, mintha valaki más beszélne a szobában, vagy olyan erőszakolt dialógokat hallunk, amelyek finoman szólva is kizökkentik a nézőt a történetből. És akkor még nem beszéltünk az utószinkron és az eredeti hangok technikai összehozásának gyötrelmeiről. 

Szász filmje ebből a szempontból példaértékű. Kiváló a szinkronhang-választás, Für Anikó (Kirsti Stubø) tökéletes összhangban a színészi játékkal, elképesztő hangvilágot produkál, míg Kőszegi Ákos (Ulrich Thomsen) rendkívüli természetességgel, hidegséggel és eleganciával oldja meg a rábízott feladatot. Egészen kiváló a szinkrondramaturgi munka, szinkronrendezés és szinkronvágás is. Szinte egy pillanatra sem vesszük észre, hogy a két főszereplő nem magyarul beszél. Meg kell dicsérni a magyar színészeket is, hiszen a többi szinkron is remekül sikerült (például László Zsolté). Bár az Ópium kapcsán sokan kedvet kaphatnak a szinkronizálásra, mert lám, így is működhet jól egy film. Én óva intenék ettől mindenkit! Ez a hangi dramaturgia szempontjából nagyon speciális film, lehetővé teszi, sőt megkívánja az ilyen hangi világot, amelyben sok natúr, tiszta, majdnemhogy steril hangra van szükség, sokszor teljesen lecserélve az eredeti zörej- és atmoszféravilágot. Tulajdonképpen legtöbbször nem is valóságos dialógusok, hanem inkább belső hangok közvetítik az információt a néző felé.

Bár évek óta készülnek digitális 5.1-es térbeli hangú magyar filmek, mégis most kezdjük ezeket a lehetőségeket igazán kihasználni, sajnos sokszor kissé túldimenzionálva, technikai „bravúrként”, erőszakosan, öncélúan használva a hátsó sugárzók adta lehetőségeket. Szász filmje rendkívül elegánsan, visszafogottan bánik ezzel a lehetőséggel. Egyetlen ponton „véteti észre” magát a térhatás egy belső hang térbe tételével, ez talán kevéssé volt szerencsés.

Az atmoszféra és zörejvilág rendkívül visszafogottan erősíti az elmegyógyintézet nyomasztó hangulatát. Nincsenek horrorisztikus effektek, mégis lélegzetvisszafojtva követjük az eseményeket. A sokszor csak jelzésszerűen behallatszódó hangok, a természet hangjainak szinte teljes kirekesztése remekül érzékeltetik a zártságot és az embertelenséget.

A zenehasználat is nagyszerűen szolgálja a hangi dramaturgiát. A klasszikus zenei elemek oldják a szerzett zenék keltette feszültséget, az atmoszférikus zenék (az atmoszférába kevert zenei hangok, sokszor nem is tudatosul, hogy zenét vagy zenei hangot hallunk) akár hosszan kitartott, akár repetitív zenei hangeffektjei pedig kiválóan segítik a hangulatteremtést.

Talán egyetlen óvatos kifogást emelnék. A szintetikus hangok néha kissé megbontották a zenei egységet, és némi stílustörést okoztak bizonyos esetekben, például egy női énekhang eltorzításával. Dicséret illeti a nagyon visszafogott mélyhangkezelést, elegánsan távol tartva a filmet az egyébként sokszor kínálkozó, divatos, dübörgő hangeffektektől.

A drámai érzelmi hatást fokozza a különböző orvosi eszközök hangja (elektrosokk, „emberforgató szerkezet” stb.), valamint a szuperközelik hangi megoldásai, mint az injekció beadása vagy a cigaretta közelije. Az egyik legfontosabb hangzó elem a hangi dramaturgia és a film szempontjából is az a bizonyos „agykivágás”, amely mintegy hangi keretbe foglalta az egész történetet. A látványtól többé-kevésbé megkíméltek bennünket, a hangtól nem. A kalapács és a véső csengő, sikító hangja, ahogy a vas behatol a szem mellett a koponyába, átmetszve az idegeket, érzetben tökéletesen elképzelhetővé és hátborzongatóvá tette a jelenetet. Azt hiszem, ez a hang el fog kísérni egész életem folyamán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9006