Philip K. DickHaSchubert Gusztáv
Philip K. Dick univerzuma olyan, mintha Kopernikusz és Kafka közös sci-fit írna: a modern látszatvilágban sem a Föld, sem az ég, sem a társadalom, sem a személyiség nem biztos pont többé, a valóságot örökre elrejtik a tükörképei.
Mit visz a jövő?
A science-fiction akkor lett nagykorú, amikor először feltette magának ezt a baljós kérdést. Addig csak arra volt kíváncsi, „mit hoz a jövő?” Vagyis az igazságnak csak a felére. A klasszikus sci-fi derűsen felhőtlennek látta a holnapot, az ismeretlen jövendőt kimeríthetetlen bőségszarunak vélte, ami csupa áldásos találmányt rejt magában: „száz vasutat, ezeret”, tengeralattjárót, repülőt, űrrakétát, távolba látó készüléket, automatizált gyárakat, segítőkész robotokat…
És persze vadonatúj – anyagi javakban bővelkedő, tehát boldog (?) – társadalmat.
Igaz, Verne, e hurráoptimista jövőkép nagy mesemondója és leghatásosabb propagandistája a társadalmi berendezkedés tekintetében velejéig konzervatív volt, és meg sem fordult a fejében, hogy az eszményinek látott frakkos, cilinderes úriember-világot a vonat, a gőzhajó, meg a telefon, ha nem is 80 nap alatt, de történelmi léptékkel mérve röpke emberöltő alatt le fogja darálni. H. G. Wells, majd Huxley volt az első, aki ráébredt, hogy a tömegtermelés korában már csak totális háború és tömegtársadalom lehetséges, az új találmányok radikálisan átrendezik az évszázados társadalmi viszonyokat. Megcsörren Bell telefonja és – hitvilág, erkölcs, életmód, kultúra – minden megborul.
Philip K. Dick (1928-1982) nem a cyberkorszak és a szimulakrum Verne Gyulája, nem azért aktuális negyedszázaddal a halála után is, mert az elsők közt vizionálta az ezredforduló technológiai arzenálját, hanem mert a drámai eshetőségek mentén gondolta végig a jövőt. Habár páratlanul plasztikus képet festett az apokalipszis utáni közeljövő bomlásnak indult nagyvárosairól, melyek egén radioaktív porfelhő ködlik, a gyarmatosított űr sivár messzeségeiről, meg a jövő ezernyi kétes értékű technikai csodájáról, a komforttornyokról és a hangulatorgonákról, a boldogságot szintetizáló drogokról, meg a halált elodázó Moratóriumokról, de díszleteknél és kellékeknél ezerszer jobban érdekelte a benne élők hányatott sorsa, legyen bár ember, robot, android, vagy mutáns. Dick regényeiben hihetetlen dolgok történnek, elképesztő pszichikai erők feszülnek egymásnak, jövőbelátó prekogok és telepaták kémlelik egymást, mindenki mindenkire gyanakszik, a paranoia az alapállapot, aki él és mozog, gyanús, a koszban és káoszban mindent kontrolláló rendőrállamok és vaslogikájú felvilágosult zsarnokok, nagyhatalmú iparmágnások meg prófétikus vallásalapítók próbálnak rendet vágni. Ez nem olyan jövő, amit kényelmesen hátradőlve és kedvtelve lehetne nézegetni. Itt minden mozgásban van, minden folyton szétesik és újraépül, az Ubik vagy a Palmer Eldritch látszatokból, hipnózisból fénysebességgel változó szövevényéhez képest Kafka bíróságának labirintusa maga az elvágólagos rend, Dick világában az egyetlen bizonyosság az örök bizonytalanság.
Tragikus hangoltságú életmű ez, és az olvasó meg a néző szerencséjére nem valami hurrápesszimista divat okán, hanem mert szerzője hiperérzékeny volt mindenre, ami fals, ami művi, ami csak látszata a valóságnak. És legalább ilyen kiélezett volt minden romlásra, minden zsarnokságra, minden manipulációra, a szabadság minden korlátozására. Ne feledjük, Dick az akkor létező világok legjobbikában kezdi az írást, a világháborút megnyerő gazdag és magabiztos Amerikában. És akkor váratlanul e jólétben élő társadalmon egyszer csak úrrá lesz a politikai hisztéria, a boszorkányüldözés, a féktelen gyanakvás. McCarthy szenátor ártó szellemét hamar vissza lehetett zárni a palackba, a megrendült bizalmat annál lassabban, Dick igazából ekkor pillantja meg először a gonosz képmását – a 33 regény, száznál több novella bizonyítja: a trauma életre szólt. Szinte egy sincs köztük, amiben ne tombolna a paranoia szörnye. Dick talán nem volt a szó orvosi értelmében paranoiás, de ha mégis, amire azért van okunk gyanakodni, szerencsénkre nem a kicsi zöld emberkék, hanem a paranoia volt kényszeres szorongásának tárgya: ha nem vagyunk résen, a gyanakvás tébolya bármikor úrrá lehet rajtunk. Egy korai novellájának űrhajótörött közössége évek óta szüntelen harcban áll a titokzatos ellenséggel, úgy érzik, szinte már beleőrülnek a tehetetlenségbe. Mígnem a slusszpoénból kiderül: egy kórházrakéta balesetének túlélői ők, egy űrhajónyi gyakorló őrült. Semmiféle ellenség nem fenyegette őket soha – csak önnön bomlott elméjük. Dick a novellát később Az Alfa hold klánjaiban növeszti gyilkosan szatirikus regénnyé, ott már egy egész bolygót tesz ki az elmebetegség, ahány mentális baj, annyi klán: skizók, hebék, parák, depik meg a többiek.
Az empátia áramkörei
Dick már csak azért sem oszthatta Verne gépimádatát, mert az 1950-es évek elején, pályakezdő SF-novellistaként ráérzett Virilio majdani figyelmeztetésére – „minden találmány magában hordja a baleset lehetőségét”. Rögtön első android-novellájában (A második variáns, 1953) ebben a szellemben gondolkodik, űrháborús történetében nem a véget nem érő mészárlás a leghorrorisztikusabb elem, hanem az elszabadult technológia evolúciója. A távoli bányabolygón egymással küzdő felek egyike (az 1953-as novellában még amerikaiaik és oroszok háborúznak, az 1995-ös filmváltozatban már a helyi és a szövetségi erők) kifejleszti a tökéletes védelmi fegyvert, a „sikoltót”. A láncfűrésszel felszerelt, vakondszerű gépek azonban idővel megtanulják átalakítani magukat, olyannyira, hogy emberhez megtévesztésig hasonló humanoid robottá, androiddá válnak. A továbbfejlesztett sikoltó már nem vérszomjas gépnek, hanem segítségért esdeklő sebesült harcosnak vagy maciját magához szorító kapaszkodó elárvult kisgyereknek látszik, így csalja csapdába ellenfeleit. „Mi különböztet meg embert és robotot?” – Dicket soha többé nem hagyja majd nyugodni a hideglelős kérdés. És nem sokkal később, harmadik android-novellájában, A betolakodóban (Impostor) rögtön tovább is gondolja a problémát, egészen a végsőkig: ha az android tökéletes hasonmás, hogyan lehetünk ezentúl biztosak magunk felől? Van-e garancia arra, hogy megnyugtatóan eldönthessük, emberek vagyunk-e vagy gépek? A betolakodó főszereplője az első Dick-hős, akinek a maga bőrén kell megtapasztalnia a dilemma életbe vágó voltát. Spence Olham hadmérnököt, aki épp egy csodafegyver kifejlesztésén dolgozik, letartóztatja a biztonsági szolgálat, azzal vádolják, hogy valójában az Alpha Centauri szabotőre, megölte a valódi Olhamet, majd testestül-lelkestül lemásolta, hogy új álcájában a földiek elnöke közelébe férkőzhessen, és felrobbanthassa őt. A leleplezett spion egy hagyományos kémtörténetben nem tudna mit lépni erre, Olham azonban szentül meg van győződve arról, hogy tévedés történt, ő nem eleven android-bomba, hanem hús-vér ember. Sikerül elmenekülnie, és mindent megtesz azért, hogy megszerezze embervoltának bizonyítékát. Története úgy végződik, akár Oidipusz nyomozása – a mitológiai párhuzam sokkal inkább áll „a betolakodóra”, mint a Blade Runner fejvadászára –, a végső bizonyíték éppenséggel Olham ellen szól: amikor a földönkívüli űrhajó roncsában megpillantja a valódi Olham holttestét, ráébred, hogy okkal üldözik. Az igazság pillanata egyben a személyes és a földi lét utolsó pillanata is: „De ha ez Olham, akkor én vagyok a… Nem tudta befejezni a mondatot, csak a feléig jutott. A robbanás fénye még a Kentaur Alfáján is látszott.”
Kit érdekelnek a robotok meg az androidok, mondhatná okkal az, akit a jövőirodalom hidegen hagy, de azt már kevésbé: kit érdekel Oidipusz. A fémbe szorult lélek, a tökéletes gépmás nem fantasztikus geg, mint annyi kortárs SF-szerzőnél, Dick nem bulvár-fantaszta, első pillanattól kezdve a pengeéles gondolatra bízza magát. Arra használja a science-fictiont, amire való, speciális megfigyelőpontnak tekinti, ahonnan új, szokatlan szemszögből lehet szemügyre venni és megérteni az emberi világot. Nála az új világ teremtményei (robotok, mutánsok, androidok), produktumai (televízió, LSD), vészhelyzetei (atomháború, találkozás a földönkívüliekkel, az agy elektronikus manipulálása) új szellemi kihívások is.
Az egyetlen ötletre épülő novellák nem adtak elegendő teret arra, hogy Dick a drámai dilemmának – mi teszi az embert emberré, mi különbözteti meg az állattól, illetve a géptől – a végére járjon. A nagy összegzés, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? egyetlen lényeges elemet sem hagy figyelmen kívül. A Végső Világháború után vagyunk, a kaliforniai megapolis (a regényben San Francisco – az alaposan átigazított filmváltozatban Los Angeles) csak árnyéka önmagának, aki tehette, a sugárzás elől elmenekült a távoli űrkolóniákra, csak mutánsok maradtak, meg akit idekötött a munkája, mint Deckardot, a fejvadászt. Feladata abban áll, hogy elfogja a Földről halálbüntetés terhe mellett kitiltott, de időről-időre visszaszivárgó androidokat. Most éppen hat tökéletes hasonmást kellene előkerítenie és likvidálnia. Gyilkos robotokról van szó, akik fellázadtak a távoli bolygón, ahol a telepesek szolgaként dolgoztatták őket, és visszaszöktek a Földre, hogy megszerezzék a hosszú élet titkát. (Az androidok élettartama ugyanis mindössze négy év.)
Krimi-alaphelyzet, de mint annyi Dick-novellában és regényben, a bűnök feltárása itt is hamarosan lételméleti nyomozássá mélyül.
Rick Deckard számára nemcsak szakmai kérdés, hogyan lehet megkülönböztetni az embert és az androidot, egész világképét és identitását megrendítheti, ha a világos határvonalat nem találja. A fejvadász eddigi élete arra a bizonyosságra épült, hogy egyértelműen elválasztható egymástól a jó és a rossz. Ebben az apokalipszis utáni világban az élet feltétlen tisztelete a legfőbb elv. Az élő, a természetes – jó; a mechanikus, a művi – rossz. Az android csak másolata, mesterségesen létrehozott kópiája az embernek, tehát rossz. (A „gép”, a „másolat” azért is olyan gyűlöletes, mert a regénybeli világban – az emberen kívül – jószerivel már minden faj kipusztult. Nincsenek többé teknőcök, lovak, pókok – csak elektronikus változatban.). Csakhogy a „Nexus 6 replikáns” tökéletes hamisítvány, tehát elvben rendelkeznie kell mindazokkal az erényekkel, amivel az eredeti rendelkezik. A fejvadászok használta teszt viszont arra a vélelemre épül, hogy a replikáns – ellentétben az emberrel – nem képes empátiára. A regény és a film történései azonban rendre cáfolják ezt a hiedelmet. A replikánsok magas intelligenciájuk ellenére nem hideg fejjel számító észlények. Ha nem is álmodnak elektronikus bárányokkal, képesek a szeretetre és a gyűlöletre. Deckard azonban nem így gondolja, szerinte „az empátia kizárólag a növényevőkre korlátozódik, mert az empátia elmossa a határokat a vadász és az áldozat, győztes és legyőzött között” – ekkor még nem veszi észre, hogy róla is szól a mese, ha igazat állít, nemcsak az androidokat, önmagát is a ragadozók közé kell sorolnia. Okkal, a fejvadász-identitásnak mindent alárendelő Deckardban szemernyi empátia sincs. Nem csak az androidok, az emberek iránt sem. Előbb-utóbb azonban eljön az a pillanat, ahol az üldöző és az üldözött közötti határvonal mégiscsak elmosódik. A Szárnyas fejvadászban sokkal manifesztebb módon, mint a regényben, Roy Batty, a replikánsok vezére megmenti üldözőjének, potenciális gyilkosának, a szárnyas fejvadásznak életét. Ha előbb nem, a Voigt-Kampff teszt e pillanatban végleg megbukott. Saulusból Paulus, a dogmatikus Deckardból a kétkedés hasznát megértő „Descartes” válik.
A folyton visszatérő kérdés – android-e Deckard? – ezért nem igazán érdekes. Nem a származás, nem a hovatartozás, hanem a cselekedetek a perdöntőek. Deckard mindvégig olyan gépies, akár egy gépember, míg az androidok meg nem tanítják arra, hogyan lehet emberré válni.
Dick zsenialitásának fontos eleme volt az alapossága, végére járt a sci-fi önfeledt banalitással elmesélt, végiggondolatlan témáinak. Példának okáért: mi az android? Dick nem groteszk vagy félelmetes mesealakot látott benne, hanem az idők változásának jelét. Óment. Ha eljön a tökéletes gépember ideje, ha csak a fantasztikus irodalomban is, az mégiscsak jelent valamit. Például azt, hogy az emberiség ideje lejárt, zsákutcának bizonyult, mint annyi faj az evolúcióban, ha jobbat lehet nála csinálni. Az aranyember (Next címmel hamarosan nálunk is játsszák majd a Dick-novella ihlette Lee Tamahori-filmet) hőse ugyan mutáns, de elpusztítani ugyanazért akarják, amiért a replikánsokra is halál vár a Földön. Az „aranyember” magasan az ember felett áll, tökéletes lény, ráadásul még a jövőbe is lát. A „földre szállt isten” azonban az emberek többségéből imádat helyett veszett dühöt vált ki. El kell pusztítani, mert tökéletesebb nálunk, és ezért veszélyes, „ha egy mutánst használunk a továbbhaladásra, akkor a mutánsok öröklik a földet, nem mi”. És ráadásul ez a szuperember nem azzal halad meg minket, hogy tökélyre fejlesztette a képességeinket, hanem hogy elhagyta őket: „Egyáltalán nem gondolkodik, nincs homloklebenye, ez csak egy állat… Hogy egy állat vegye át a helyünket! … Ez azt jelenti, hogy az értelem és az intelligencia megbukott… Az értelem eddig jutott. Talán túl messzire…”
Pisze Pat ajándékai
Dick világában a romlás szele nem a semmiből fúj, minden története az apokalipszis idején vagy után játszódik. Az apokalipszis kollektív trauma, kivétel nélkül mindenkit érintő katasztrófa. A leépülés ősoka a tönkrement, tönkretett társadalom. Közösség és személyiség persze örök kölcsönhatásban változik, javítja vagy rontja a másik esélyeit, de az apokalipszishez azért kevés lenne milliárdnyi személyes tévedés összeadódása, az apokalipszis mindenekelőtt a civilizáció és nem az egyén, a személyiség meghibásodása.
Dick viziójában a társadalom már nem képes továbbadni azt a kollektív tudást, aminek megőrzésére, továbbadására hivatott: végzetes fogyatkozás, mert az ember – habár mint individuum pokolba kívánhatja a többieket – társas lény. És időtlen idők óta az, jóval az emberré válását megelőző eónok óta, ha ez a képessége sérül, akkor tényleg végzetesen elromlott valami.
Dick zoon politikónja még ködösen emlékszik valamire, ami fontos a kollektív túléléshez, de hogy miért is volt az, azt már képtelen felidézni, s ezért nem tudja újrateremteni a valódi, működőképes társadalmat. A Dick-regényekben a közösségi élet mindig mesterséges implantátum, zsarnokok, próféták vagy megacégek műve, ideig-óráig működhet, de a valódi kollektivitást nem pótolhatja.
A Blade Runnerből hiányzik a regény egy különösen fontos motívuma: Wilbur Mercer, az új megváltó alakja. Mercer viharos gyorsasággal terjedő vallásának történetesen épp az „empátia” a központi fogalma. A vallásgyakorlat központi eleme, hogy a hívők egy „empátiadoboz” segítségével osztozni tudnak Mercer szenvedéseiben, akit ellenfelei megköveznek. Afféle egyenes adás ez a Golgotáról, csak épp térhatásban és tapinthatóan, mert a próféta felé repülő kövek a nézőt is megsebzik.
Mercerről idővel kiderül, hamis próféta. Rájönnénk akkor is, ha egy tévéshowman le nem leplezné, hogy a próféta valójában hollywoodi segédszínész, mert a Mercer kínálta fúzió csak ködképe, illúziója az emberi közösségnek. A kollektív empátia szemfényvesztés, a hisztéria és nem a szeretet megnyilvánulása, az együttérzés mindig intim és személyre szabott. Persze Dick nem lenne önmaga, ha a történet itt nyugvóponthoz érne, az empátia-vallást leleplező személy – android!
A kollektív boldogság portékáját kínáló megváltásbiznisz nemcsak vallásos formát ölthet – a politika legalább olyan zseniálisan képes a kollektív emlékezetet átprogramozni, mint a Mercer-féle elektronikus egyház. Ez persze közhely, de amikor a politikai manipuláció veszedelméről beszélünk, kizárólag, csak a zsarnokokra gondolunk. Pedig a demagógia nem a zsarnokságság kizárólagos sajátja. Dick nagyon korán megsejtette ezt. A Yancy-profil (1954) veszedelmes demagógját Eisenhower elnökről mintázta meg, egy demokratikus ország demokratikusan megválasztott demokrata elnökéről, aki ennek ellenére Dick szerint jó úton van afelé, hogy a sokszínű Amerikát egyenszürke masszává keverje. A novella nagy újdonsága, hogy a diktatúra poklába vezető út nem feltétlenül rossz szándékkal van kikövezve, a demokrácia közepette is lehetséges a tökéletes agymosás, csak fel kell találni hozzá az eszközt, aminek hatására az emberek önként és dalolva lemondanak a szabadságukról. A Yancy-profil a televízió démoni hatalmának alighanem első szatirikus tettenérése. Yancy , a tévékommentátor kedélyes átlagpolgárnak látszik, elképzelni sem lehet nála középszerűbbet, ennek ellenére – vagy épp ezért – ő a Kallisztó legnépszerűbb embere, mindenhez hozzászól, mindenről van véleménye. Földhözragadtan közhelyes, ezért lehet az egyszerű lelkek példaképe, akik szeretik, ha a dolgok fehérek vagy feketék. Csakhogy Yance mintaadó kommentárjai mit sem érnek: „ijesztő vákumot hagyott maga után… Az igazán fontos kérdésekben a kallisztóiaknak egyáltalán nem volt véleményük. Csak hitték, hogy van.” Profétikus novella, de ma már nem úgy olvassuk, hiszen szóról szóra bekövetkezett. Csak egyetlen fantasztikus mozzanata maradt, győz a józan ész: a novellában a földi világkormány felfedezi, hogy miközben a demokrácia minden szabályát betartják a Kallisztón, nagy baj érlelődik. Nyomozó indul a távoli gyarmatra és hamarosan összeáll a kép: Yance a média fantomja, nem létezik, végtelenül vonzó személyiségét ügyes stáb rakja össze nap mint nap, mégis hatásos, a Kallisztón immár Yance szellemi-klónjai adják a többséget.
Dick a kollektív tudatmódosítás legbizarrabb formáját a Palmer Eldritch három stigmájában eszelte ki. A föld túlmelegedett és túlnépesedett, a világkormány, akit csak lehet, kitelepít a Mars-béli űrkolóniákra. Ott azonban kemény az élet, gyakorlatilag semmiféle értelmes munkára nincs mód, vagy nem marad akaraterő, a telepesek szétunják magukat. Egyetlen szenvedély marad, egy különös társasjáték, a gazdálkodj okosan és a babaház keveréke, a játékosok egy fiatal kaliforniai lány (a Barbieról mintázott) Pisze Pat mindennapjait élhetik át, egy speciális drog, a drazs segítségével, mely nemcsak élethűbbé teszi a játékosok számára a játékot, de közös átélésének lehetőségét is megadja, a nyomorult marsbéli telepesek pár órára a virtuális földi játékváros lakói lehetnek.
A valláspótlék, a demagógia vagy akár a Pisze Pat-játék a szabadság szimulakruma, veszedelmes ajándék; a zsarnokságból van visszaút, az illúzióból, mert belülről tart fogva, sokkal nehezebb szabadulni.
Személyiség – diszkont áron
Ha a civilizáció elhal, hamarosan a személyiség is vele pusztul, az individuum hiheti ugyan, hogy éppenséggel végre megszabadult a legfőbb nyűgétől, de ebben a hitében – inkább előbb, mint utóbb – keserves tapasztalatok fogják megingatni.
A jól temperált társadalomban az egyéni szerepek sokasága közül választhatjuk ki a szerepeinket. A társadalomban élő ember szabadsága természetesen nem végtelen, minden civilizáció önkorlátozás, nem játszhatunk el minden szerepet, de amit igen, azzal boldogulunk, sem magunknak, sem a közösségnek nem ártunk vele. Ha minden szerepet magunkra ölthetünk, valójában egyetlen szerepünknek sincs súlya. A végtelen szabadság – bármily meglepő – sorsfogyatkozás. Az emlékmás ennek a végzetesen mulatságos emberi tévedésnek – melyikünk ne osztozna benne – a tragikomédiája.
Ahol az eleven társadalmat implantátumok helyettesítik, ott a személyiségre is hasonló sors vár. A Total Recall hőse a Marsra vágyakozik, de nincs hozzá elég pénze, elmegy hát a Memóriához, amely olcsó Mars-utazást kínál – igaz, csak képzeletben. De a reklámszlogen szerint a másolat olcsóbb, kényelmesebb és jobb, mint az eredeti. „Az agya nem fogja érzékelni különbséget” – kínálja portékáját a memória-utazási iroda tulajdonosa.
Az agya talán nem, hacsak valami gikszer folytán el nem forr, de a személyisége biztosan. A szimulakrum ugyanis tényleg mindig olcsóbb, mint valóságos modellje. Épp azért, mert silányabb. A modern világ nem azért épül illúzióra, mert van hozzá film, CGI, meg televízió, hanem mert a valóságot a döntő többség képtelen megfizetni. A Memória is konfekciót kínál, a méretre szabott vágyakhoz méretre szabott kalandokat és személyiséget. Miért menne Doug Quaid egyszerű turistaként a Marsra, ha mehet milliomos playboyként vagy titkosügynökként is: „magáé lesz a nő, kinyírja a gonoszokat, és megmenti az egész bolygót.” És így is történik. Csakhogy ez a sztori minden izgalma ellenére sem ad ki egy valódi sorsot, ez nem Quaid élete, hanem az A–17-es szabványcsomag. Bárki megveheti. Annyit ér, amennyi az ára. A valódi sorssal nem ez a helyzet, az – ha mégúgy rühelljük vagy unjuk is – megfizethetetlen, mert egyedi, kézműves darab, minden pillanatát mi csináljuk.
A mindenkori találmányok nem csak a filozófusoknak és a sci-fi szerzőknek sugallnak új gondolatokat, hamar közkinccsé válnak. A mechanika korában mindent a mechanika logikája járt át, a számítógép korában a lélek „szoftver”, a test „hardver”; az új világ mindig új hasonlatokból épül. A számítógép korában egészen másként gondoljuk el a személyiséget, mint addig: mondjuk kalandjáték formájában, ahol bármikor elmenthetjük az állást, törölhetjük vagy újrakezdhetjük a játszmát, és akárhány szereplő alakját magunkra ölthetjük. De hát nem ezt csinálja Hollywood is? Illúziót diszkont áron? Az emlékmást végignézve nem az A–17-es csomagot kapjuk?
Nem éppen, a művészet és az álom (még az álomgyári álom is) mindig visszavezet a valósághoz, a szimulakrum viszont a valóság helyébe lép. A gonosz humorú Verhoeven Total Recallja történetesen a SF–történet egyik legmulatságosabb és legokosabb filmje, aligha akad akkora marha, aki a moziból egyenesen a Memóriához rohanna. A személyiség-inplantátum, az éncsere annak látszik, ami, a selejt bosszújának, elszabadult közhelyes vágyaink horrorjának. Ez az igazán fontos kérdés, nem az, amin kritikusok és nézők sokasága azóta is rágódik, hogy a Memória jól sikerült ego-túráját láttuk-e, vagy annak a kisiklott mását, vagy – ez a harmadik eshetőség – Quaid/Schwarzenegger tényleg elmegy a Marsra, és rendet meg friss levegőt csinál.
Midász, a király
A „mi lett volna, ha…?”, és a „mi lenne, ha…?” zseniális kérdés, még akkor is, ha a történészek többsége irtózik tőle. Dick gyakran feltette magának és olvasóinak: aki az entrópia, a folyamatos leépülés munkálkodásának látja a világot, az nem hisz az eleve elrendelt történelemben. Vagy ha mégis beletörődik a szigorú oksági logikába, akkor is talál valami kibúvót, például hogy az idő visszafelé forog. A Fordított óraműben (Counter-Clock World) egy egész világ élete zajlik úgy, mint Karinthy fiatalemberének élete, aki „visszaélt”: először meghalt, aztán élte az életét, majd végül megszületett. Igazi alternatív történelmi sztorit Dick csak egyet írt, igaz ez az egyik legjobb regénye; az Ember a fellegvárban azzal az eshetőséggel játszik el, hogy a második világháborút nem a szövetségesek nyerték meg, hanem a tengelyhatalmak, Amerika nyugati fele a japánokhoz kerül, a keleti part pedig a náciké lesz.
A „mi lenne, ha?…” kérdése Dicket individuális problémaként jobban izgatta, mint kollektív sorskérdésként. Mi lenne, ha… előrelátnánk a jövőnket? Szabadabbak lennénk, vagy épp ellenkezőleg, belegabalyodnánk a pszí-erők kusza belharcába. Ez utóbbit látta valószínűbbnek: már A tehetségek világában (1954) kidolgozta a mutáns evolúció természetrajzát: minden paranormális erőhöz járul egy ellenerő, ha létezhet telepata, olyannak is kell lennie, aki blokkolni tudja ezt a képességet. A jövőbelátó prekogok és az őket gátló anti-prekogok rengeteg novellájában és regényében kuszálják össze az emberi sorsot. Dicknél sohasem csodabogarak, éppen mert ténykedésük mindig a szabad akarat kontra predestináció kérdését veti föl. Így van ez a Minority Report esetében is: ahol a jövőbelátás képessége megteremti a bűn nélküli társadalmat. Legalábbis így tűnik, míg ki nem derül, hogy e tökéletesnek gondolt találmány is végzetes lehet. Három mutáns segítségével, akik képesek előre látni a gyilkosságokat, egy különleges rendőri alakulat, a Pre-Crime megakadályozza a tett elkövetését: mióta létrehozták a jövőrendőrséget, egy ember sem lett bűntény áldozata. Az áldásosnak látszó találmányban azonban szintén ott a baleset lehetősége, akkor is, ha tökéletes, mert ha a jövő tökéletesen előre látható, akkor nem marad helye a szabad akaratnak. És akkor is, ha a jóslat mégsem pontos, és ártatlan kerül börtönbe. A történet ezen a szálon indul el: a jóslat épp a főnyomozó nevét adja ki, csakhogy ő tudja, hogy nem tervez előre megfontolt gyilkosságot, feltételezett áldozatának még a nevét sem ismeri. 2054-ben járunk, de sokszorosan megcsavart, klasszikus detektívtörténetbe keveredünk, kinek állt érdekében, hogy John Anderton nyomozót gyilkosság gyanújába keverje és miért? Mint kiderül, a mutáns jósok víziói közt korábban is akadt „különvélemény”, csak a nemes ügy érdekében elhallgatták az illetékesek. Ismerős, de a Pre-Crime mégsem zsarnoki gondolatrendőrség, „a prekogok nem a szándékot, hanem a tényt látják.” A novella a McCarthy-boszorkányüldözés traumatikus hatását tükrözi, Spielberg filmváltozata pedig a 2001-es terrorsokk után, 2002-ben készült. A „predesztináció vagy szabad akarat” filozófiai dilemmája „a biztonság vagy szabadság” pragmatikus kérdésével egészül ki.
A dilemma eldönthetetlen, de épp ez a lényege. Kollektív és magánutópiáink mögött rendre ugyanaz a titkos vágy munkálkodik: álljon meg a pillanat, szűnjön meg minden baj, bűn, sorscsapás és hendikep, a világ legyen tökéletes. Csakhogy a tökéletes világ halott világ, a mindentudás vágya az ördögtől való, minden nagy mitológia így tudja, és Dick univerzumában sincs ez másképp. Hősei azt szeretnék, ha összes vágyuk teljesülne, ezért akarnak személyiség-beültetést, szintetikus emlékeket, átlátható jövőt, bármikor újraformázható múltat. „Teljesüljön minden vágyad.” Bölcsebb kultúrákban tudják, hogy ez nem mázli, hanem súlyos átok. Midász királynak az alvilágban az lesz a büntetése, hogy teljesül leghőbb vágya: amihez csak ér, arannyá változik. Dick hősei is így járnak, féktelen szabadságvágyuk – mely valójában nem más, mint a szabad akarat, a felelős döntés, a való világ életre-halálra szóló izgalmai előli szüntelen menekülés – a tökéletesség rémálmában teljesül be.
A Minority Reportot követő Paycheckből sikerült maradéktalanul kigyomlálni a SF történetének legnagyobb filozófusát. Igaz, ez a történet a szimplább Dick-novellák közé tartozik, de annyira azért nem, hogy a rendező, a hongkongi akciózsáner mestere, John Woo azt higgye, ha beleír egy motoros üldözést, attól izgalmasabb lesz a törölt memóriájú időgép-építő története, aki miután belenézett saját sorsába, rafinált csapdát állít rosszakaróinak.
A Dick-adaptációk becsületét Richard Linklater adta vissza. A Scanner Darkly –ban ugyan jóval kevesebb a fantasztikum, mint a Különvéleményben vagy A felejtés bérében, de kreativitás és humor annál több. Dick az ötvenes években még realista író akart lenni, de különös kaliforniai történeteivel sehogyan sem talált kiadóra, akkor váltott át a fantasztikumra. Miután negyedszázad alatt a SF vitathatatlan tekintélye lett, megengedhette magának a fiatalkori álmot, és megírta a hetvenes évek alighanem két legjobb amerikai szubkult-regényét, a Kamera által homályosant és a Valist. Mindkettő önéletrajzi mű: középpontban egy-egy megkettőzött, hasadt tudatú hőssel meg a narkóval, illetve a jóistennel. A Scanner Darkly drog-zsaruja saját beépített drogos énjét figyeli meg, „kamera által homályosan”, totálfrászban, teljesen szétzuhanva (különös álcája, a tucatnyi egymásba úsztatott arc virtuál-maszk tökéletes kifejeződése ennek a szerep- és személyiségzavarnak); a Valis író hőse (maga Dick) pedig LSD-től szétesett, istenkereső önmagát írja meg egyes szám harmadik személyben, az irónia által kristálytiszta képben.
„Az első segítség egy 18 éves gimnazista lány alakjában érkezett, aki pár házzal arrébb lakott, a második Isten volt. Kettejük közül a lány végzett jobb munkát.”
A Valis és az 1974-es „megvilágosodás” után napi 8-10 órában körmölt filozófiai-teológiai naplófolyam, az Exegesis már nem science-fiction. Elég most róluk annyi, Dicket az egész életművét átható humor megmentette attól, hogy (rövid) élete alkonyán prófétává váljék.
A mindható Isten Dick univerzumában vagy rejtőzködik, vagy ha mégis megjelenik, mint az Ubikban, a romlás örök ellenszere, a mindenütt jelen lévő („ubiquitus”) csoda, inkább groteszk, mint fenséges jelenség. A végveszélyben mindig felbukkanó, titokzatos Ubik hol univerzális fertőtlenítő hab, hol takarékbank, vagy épp a világ fokozatos szétmállását megakadályozó csoda-spray, mígnem az utolsó fejezet mottójában leleplezi magát: „Én vagyok Ubik. Már a világegyetem keletkezése előtt is voltam. Én alkottam a világokat.” A megváltás ez alkalommal mégis elmarad.
Dick a mindenhatót kereste, de a végül nem a dolgok felett, hanem a dolgokban, emberekben, közösségekben testet öltő istent találta meg. Dick rejtőzködő istene – nem ő az első a nagy istenkeresők között, aki erre a felismerésre jut – a rejtőzködő társadalom.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 715 átlag: 5.48 |
 |
|
